Az 50-es években a németek által felrobbantott Erzsébet híd torzója még ott meredezett a Duna fölött, de a sérült épületek és bedeszkázott ablakok mellett a felállványozott városban 1951-től már Sztálin vigyázó tekintete őrizte a budapestieket.
„Katalin nemigen ismerte Budapestet, batyuzók igazították útba, mikor végre megérkeztek, s bár nem kellett messzire mennie a pályaudvartól, mégis megriadt. Az a kevés, amit a rosszul világított városból meglátott, nem hasonlított ahhoz a helyhez, amelyre emlékezett: iskolája felhozta egyszer ide valami kirándulás alkalmával a növendékeit, s mind csak hunyorogtak a fényektől, mikor este hazagyalogoltak a diákszállásra. Elhagyott szülőhelye konszolidáltabb, világosabb is volt a háború utáni Pestnél, az otthoni, elképesztő méretűnek gondolt bombázás pusztítását nem is lehetett összehasonlítani azzal, amit a főváros szenvedhetett. A pályaudvar melletti utca közepén kilométerhosszú, több méter magas törmelékhalom púposodott, oldalán piros vonatocska járt fel s alá, melybe még este is lapátolták a romot meg a hulladékokat ösztövér figurák” – írta Szabó Magda Danaida című regényében. A főhős, Csándy Katalin az ostrom után érkezett Budapestre, és a Nyugati pályaudvar mellett, a Podmaniczky utcában kereste új otthonát – csakúgy, mint az írónő, aki Debrecenből érkezett a fővárosba, 1945-ben.
Az ostrom után
Az ostrom óriási károkat okozott Budapesten: minden negyedik ház súlyosan megrongálódott vagy egyenesen megsemmisült, 32 000 otthon vált lakhatatlanná. A második világháború után viszont nyüzsgött a város: a túlélő városlakók egymást segítve lapátolták a törmeléket, tették járhatóvá ismét a szétbombázott utakat. A kultúra is lassan visszaszivárgott a fővárosba: kinyitottak a színházak (Major Tamás például az Andrássy úton állva invitálta színházba a pincékből lassan felszivárgó, a háború által traumatizált lakosságot), elkezdődött az egyetemi oktatás, és egyfajta friss tenni akarás jellemezte ekkoriban a mindennapokat.
Mi köze Sztálin születésnapjának Budapest arculatához?
Az optimizmus és a tettrekészség azonban 1948-tól más színezetet kapott. A kommunista hatalomátvétel után az országot (így Budapestet is) ellepték a vörös csillagok, a Sztálint és Rákosit dicsőítő plakátok, falfestmények. A kommunista Budapest arculatának kialakulásában óriási szerep jutott Sztálin 70. születésnapjának. (Ez valójában a 71. volt, hiszen a diktátor 1878-ban született, de ez senkit nem zavart.) A magyar Parlament kupolájára eme jeles napon, 1949. december 21-én terveztek felerősíteni egy óriási vörös csillagot, de a csepeli Rákosi Mátyás Művek csak 1950. augusztus 20-ára készült el a háromméteres, egy tonnánál is nehezebb remekművel.
De vörös csillag került többek között az Erzsébet-kilátóra, a Postapalotára, a Nemzeti Múzeumra és a Lánchídra is.
Az 50-es évek Budapestje
Természetesen nemcsak a vörös csillagok jelezték Budapesten (és országszerte), hol élünk: egyre-másra állították fel a szovjet hősi emlékműveket és a kommunista vezetők vagy gondolkodók szobrait. A Gellért-hegyen 1947-től kezdve figyelte a kirándulókat a felszabadító szovjet katonát megörökítő Kisfaludi Strobl Zsigmond-alkotás, 1951-től pedig a Budaörsi úton várta az autósokat a Budapest ostrománál elesett szovjet kapitány, Ilja Afanaszjevics Osztapenko szobra. A legmonumentálisabb azonban Sztálin városligeti bronzszobra volt, amelynek felállításáról megint csak a Sztálin 70. születésnapjára készülő pártvezetés hozott döntést. A monumentális szobrot a Regnum Marianum-templom helyére építették: a templomot elbontották, annak ellenére, hogy a háborúban alig sérült meg. Eredetileg hatméteresre tervezték, végül Sztálin alakja nyolc méter lett, a talapzat pedig még tíz méterrel magasabbá tette.
A kép megnyitása után galéria nyílik, ami alatt a cikk folytatódik!
Az egymillió bicikli országa
Számos egyéb változással is szembesültek a budapestiek: 1950. január 1-jétől Budapesthez csatoltak hét várost Pest-Pilis-Solt-Kiskun megyéből (például Csepelt és Budafokot) és tizenhat nagyközséget, Albertfalvától Soroksárig, így létrejött Nagy-Budapest. Bár az új Erzsébet hidat csak 1964-ben adták át, az 1939-ben építeni kezdett Árpád hídon már 1950-től kezdve lehetett közlekedni. („Természetesen” ezt is Sztálinról nevezték el.) Két évvel később, 1952-ben újjáépítették a Petőfi hidat, amire kerékpárút is került – nem véletlenül ígérte hát Rákosi az első ötéves tervben, hogy egymillió biciklit fognak legyártani ez idő alatt. Aki pedig nem akart biciklire pattanni, tervezgethette, hogy jut el metróval úti céljához: 1950-ben óriási elánnal kezdték építeni a 2-es metróvonalat, a beruházást viszont 1954-ben le kellett állítani, mert tervgazdálkodás ide, szocialista lelkesedés oda, az ország gazdasága mégsem bírta el az építkezés költségeit. Sztálin születésnapján indult meg a ma ismert trolibusz-közlekedés is (egyébként már 1933-ban közlekedett Pesten troli), mi mással, mint a 70-es számú vonallal.
A Marx térről a Lenin körútra
Az utcanevek 1945-től fogva egészen az 1950-es évek közepéig változtak. Az Oktogonból lett Mussolini tér például előbb visszaváltozott Oktogonná, majd 1950-től a baráti Szovjetunió iránti tiszteletből a November 7. tér nevet kapta, egyik irányba a Lenin körútra, másik irányba a Sztálin útra fordulhatott az egyszeri pesti járókelő. A Vigadó tér Molotov nevét kapta, az Erzsébet tér Engelsét, de szinte az összes kommunista politikusról és mozgalmárról elneveztek legalább egy utcát, Alpári Gyulától Ságvári Endrén át Zalka Mátéig.
Az ötvenes években, ha a budapestiek társasági életre vágytak, megtehették – bár nem ártott vigyázni, kinek mit mondanak, hiszen a fekete autók és a mindenütt jelen lévő ávós besúgók ideje volt ez. Szovjet mintára megnyitották az Úttörő Áruházat, újra lehetett fürdőbe, moziba, színházba járni, vendéglőben vacsorázni. A polgári dekadencia mementóiként számon tartott kávéházakat bezárták, majd szocialista formában nyitották újra. Ha szívesen olvasnál a szocialista Budapest presszóiról is, ezt a cikket ajánljuk. (Borítókép: Fortepan / Horváth Miklós dr)
