Az atombomba első áldozatai azok az emberek voltak, akik a tesztrobbantások közvetlen közelében éltek: látták, amikor a Trinity-tesztben sikeresen robban a veszélyes fegyver, majd évtizedeken át szenvedtek ennek következményeitől.
A Manhattan-projektben részt vevő tudósok a nevadai sivatagba költöztek: ahogyan azt a nyár egyik mozisikere, Christopher Nolan Oppenheimer címet viselő filmje is bemutatja, komplett várost húztak fel a semmi közepén, ahol teljes elzártságban dolgoztak a legjobb kutatók a bomba létrehozásán. Nem azért költöztek ide, hogy mindenki biztonságban legyen tőlük – inkább a munkavégzés háborítatlanságának elérése volt a cél.
A sugárzás áldozatai az atombombatesztek közvetlen közelében éltek
Az első sikeres atomtesztet 1945. július 16-án végezték el a Los Alamos-i nukleáris bázis közelében: egy hónapon belül élesben is bevetették a bombát, Hirosima és Nagaszaki városa ellen. A Trinity-tesztet a Tularosa-medencében végezték el, amely a Manhattan-projekt bázisától tisztes távolságra, mintegy 321 kilométerre volt,
elszigetelt környéknek azonban semmiképpen nem nevezhetjük. A robbanás 240 kilométeres körzetében ugyanakkor félmillió ember élt, leginkább őslakos amerikaiak, illetve spanyol ajkúak,
lévén Új-Mexikó államban végezték munkájukat a program tudósai. Őket természetesen senki sem értesítette vagy figyelmeztette arra, hogy mivel dolgoznak közvetlen közelükben.
A tesztrobbantás helyszínétől mintegy 20 kilométerre már emberek éltek: ők voltak a legelső áldozatai az atombombának.
A robbanás hangját és erejét a félmillió lakosból nagyon sokan hallották és érezték, amikor azon az ominózus júliusi hajnalon fél hatkor a piros gomb megnyomását követően detonált az emberiség addigi legpusztítóbb fegyvere. Egy Ruidosóban található nyári táborban tartózkodó szemtanú később arról beszélt a Vice-nak, hogy mindenki kiugrott az ágyából a robbanás hatására.
„Nagyobb robbanás volt, mint amit el tudna bárki is képzelni. A földön ültünk, és azon tűnődtünk, hogy mi történhetett”
– emlékezik vissza Barbara Kent, aki társaival együtt előző nap érkezett tánctanárával a nyári tábor területére. A tanárnő azt hitte, a víztartály robbant fel. „Nem sokkal múlt fél hat, sötétnek kellett volna lennie, de olyan világos volt, mintha fényes nappal lenne” – tette hozzá. Aznap délután ő és más táborozók arra figyeltek fel, hogy finom fehér por hullik az égből, olyan, mintha havazna. A dolog megmagyarázhatatlan volt, a lányok kiszaladtak játszani a furcsa porba.
„A nyelvünkkel kaptuk el, mint a hópelyhet, a hamut az arcunkra kentük”
– tette hozzá visszaemlékezésében Kent.
Senki nem szólt nekik sem előre, sem utólag
Sem a tanárnő, sem a lányok nem tudhatták, hogy potenciálisan radioaktív anyagot juttattak ezzel a vidám játékkal szervezetükbe. A tizenkét lányból, aki akkor együtt táborozott Új-Mexikóban, tízen haltak meg még negyvenéves korukat megelőzően. Barbara Kentnek is többször kiújuló daganatos betegsége volt, véleménye arról, hogy erről ki tehet, eléggé megalapozottnak tűnik.
„Nagyon rosszul tette a kormány, hogy nem evakuált mindenkit, pedig tudta, hogy mi fog történni. Nem figyelmeztettek minket, ezért olyasmivel játszottunk, ami sokunkat megölt!” – fogalmaz.
Az amerikai kormány továbbra is titokban szerette volna tartani, mi folyik a sivatagban, és el akarta kerülni a pánikot, ezért azt a mesét adta be a lakosságnak, hogy pirotechnikai eszközök és lőszerek véletlen robbanása idézte elő a szokatlan jelenséget. Nem volt sem evakuáció, sem tájékoztatás a lehetséges egészségügyi következményekről, amelyekkel kapcsolatosan még akkor is hallgattak, amikor az atombomba augusztusban már éles bevetésen vett részt. Amikor a detonáció egészségre gyakorolt hatásáról kérdezték, tagadták, hogy lenne kockázat.
„Tudatlan, akaratlan és kompenzáció nélküli résztvevői voltunk a világ legnagyobb laboratóriumi tesztjének”
– mondja Tina Cordova, a Tularosa Downwinders alapítója: ez a konzorcium, amely az új-mexikói Tularosa-medencében élő áldozatok érintettségének elismeréséért és kártérítéséért küzd.
Rák, szívbetegség volt a következmény
A valóságban azok, akik a Tularosa-medencében és környékén éltek, nagyobb veszélybe kerültek, mint Hirosima és Nagaszaki lakosai. A japán robbantások esetében ugyanis nem talajszinten történt a detonáció, szemben a Trinity-teszttel: sokkal nagyobb sugárzás ért az itt élőket, és ennek meg is volt a maga következménye. Az újszülött-halálozások száma drámai mértékben megugrott, csak augusztusban 35 csecsemő vesztette életét.
A sugárzás rákkeltő hatását is hamar megismerték: a Manhattan-projekt vezetőjének, Leslie Grovesnak mindössze öt nappal a teszt után jelezte Stafford Warren, aki a Manhattan-projekt sugárzásbiztonsági felelőse volt, hogy súlyos egészségkárosító hatása van egy atombomba robbanásának.
A valós következményeket jól illusztrálja, hogy a következő évtizedekben a környék lakosságát daganatos megbetegedések, szívproblémák, szívbetegség sújtotta. Az urániumbányászatban dolgozók egészségét is érintették a következmények, majd az ötvenes években a nevadai sivatagban végzett további teszteknek is hasonló hatása volt.
Az utóbbi tesztek által érintettek kompenzációja már elkezdődött a kilencvenes években, a Trinity-tesztekben sugárzást elszenvedőket azonban a mai napig nem kompenzálták.
Most talán kaphatnak kártérítést
Ez az Oppenheimer című film keltette médiaérdeklődés miatt változhat. Nevada, Utah és Arizona államokból a kompenzációs program 1992-es indulása óta 54 ezer kérelem érkezett, összesen 2,6 milliárd dollárnyi kártérítést fizettek ki az érintetteknek. Az amerikai szenátus idén júliusban azonban a program kiterjesztése mellett szavazott, ennek értelmében a Trinity-tesztekben érintettek mellett az olyan távoli vidéken végzett kísérletek kárvallottjai is kompenzálhatók lesznek, mint Guam környékének lakosai. Az urániumbányászatban és szállításban érintettek is jogos kártérítéshez juthatnak a tervezett változtatás értelmében, mely egyben elismeri azt, hogy Amerika kormánya rosszul döntött akkor, amikor a nukleáris teszteknek kitett embereket nem tájékoztatta, és nem próbálta meg megvédeni sem.
