Mostantól, ha megkérdezik tőlem, milyen a szakma iránti elhivatottság és szenvedély, biztosan azt mondom majd: olyan, hogy ha egy sérülés miatti fájdalomtól bár patakokban folyik az ember könnye a színfalak mögött, a reflektorfényben a nézők ebből semmit nem érzékelnek. Vagy olyan, hogy ha egy fontosabb meghallgatás hírét kapja, aznap már repülőn ül, másnap pedig újra a helyén táncol, és még csak észre sem vették, hogy közben egy időre eltűnt. Pedig ezalatt szerződést kínált neki a világ egyik legnagyobb presztízsű társulata.
Kovács Zsolt Vencel még olyan fiatal, hogy ha civil pályát választott volna, még alig indult volna el a ranglétrán, de balettben ő már a világ élvonalába tartozik, olyan elődök nyomdokaiba lépve, mint Markó Iván.
A Táncművészeti Egyetem, a Bécsi Operaház balettiskolája és a legnagyobbakat is kinevelő, szentpétervári Vaganova orosz balettintézete után a Litván Balettben táncoló fiatal művész idén márciusban egy reggel arra ébredt, megérett az idő, hogy gondosan összeállított portfólióját elküldje a Béjart Ballet-nak Lausanne-ba. A videómontázs azonnal felkeltette a világhíres társulat vezetőinek érdeklődését, ezért felkínáltak egy próbaóra-lehetőséget Zsoltnak. Tudta, ha komolyan gondolja, nincs mire várni, ezért még aznap repülőre pattant. Másnap reggel 6-kor már Genfből vonaton ült, hogy időben megérkezzen, és szenvedélyének élve táncolhasson. A meghallgatás végén szerződést kínált neki a Béjart Ballet Lausanne. Zsolt boldogan ült vissza a vonatra, s még aznap újra a Litván Nemzeti Balettben táncolt, akiknek annyi időt sem hagyott, hogy észrevegyék távollétét.
Az, hogy egy ifjú magyar tehetségnek a Béjart Ballet szerződést ajánl, művészeti körökben legalább akkora szó, mint a sportrajongóknál Szoboszlai Dominik szerződése a Liverpool csapatához. Ez az a társulat, amelynek munkáját Zsolt mindig is csodálta, amelynek szellemiségével azonosulni tud, és ahol olyan 15 oldalas szerződéssel várják, mely a hollywoodi csillagok sztárszerződéseinek szigorával vetekszik. Azt is belefoglalták, hogy ha Zsoltnak gyermeke születik, egy nap szabadságra mehet, egy szülő halála esetén három napot lehet távol, nagyszülő halálakor egyet.
Több önálló projekted is volt korábban, melyek valamiféle társadalmi szerepvállalást tükröztek, naprakészen reagáltak az aktualitásokra. A szigorú szerződés mellett lesz lehetőséged továbbra is ilyenekre?
Igen, úgy gondolom, a jó művész mindenben meglátja a lehetőséget, mindenből tud művészit alkotni. Korábban a Covid-világjárvány okozta szorongásaink és magányunk inspirált egy koreográfiára, melyről még a New York Times is írt, később a klímaváltozást állítottam egy koreográfiám fókuszába, és jelenleg is több ötlet jár a fejemben, melyek kidolgozás alatt vannak. De a Béjart egy utazó társulat, amely hosszú időre előre lekötött programmal dolgozik, amibe nekem majd illeszkednem kell. Persze, boldogan teszek eleget ennek: már most tudni, hogy 2024-ben Kínába megy majd a társulat, addig szinte minden környező országot végiglátogatunk majd Svájcból. Annál is inkább, mert utazó társulatként 4 kiváló svájci próbatermen kívül a Béjart saját színpaddal nem rendelkezik, meghívásoknak viszont a világ minden táján tesz eleget.
Milyen életformát vár el egy ilyen hivatás?
Nagyjából napi 9-10 óra elfoglaltságot jelent a hétköznapokban: reggel másfél óra balett, később próba, majd este fellépés, amit természetesen újabb felkészülés előz meg. No és persze a sok utazás. De sok minden egyébre is oda kell figyelni: bár a táplálkozás ugyan nagymértékben genetikai adottság függvénye, és én alkatomnál fogva ugyan ehetnék jókat, de igyekszem körültekintő lenni, hogy a megfelelő tápanyagokat vigyem be és az energiaháztartásom a legoptimálisabb legyen. Emellett konditerembe is járok, mert a korábbi trendekkel szemben, amikor a nagyon vékony, szálkás férfibalettos alkat volt az ideál, ma inkább az atlétatípusú fizikumot tekintik igazán szépnek a színpadon, ehhez pedig olyan izmokat is fejlesztenünk kell, amelyeket a balett esetleg kevésbé használ. Egy alacsonyabb alkatú balettosnak például vékonyabbnak kell maradnia, hogy sudárabbnak fessen a színpadról, de mindenkinek tudnia kell, hogyan alakítsa a testét, mert a színpadon az esztétikum fontos.
Mi történik egy súlyos sérülés esetén? Volt már ilyenre példa?
Nagyon odafigyelek, hogy elkerüljem a sérülést, ami a mindennapokban is elkísér: nem síelhetek, nem korcsolyázhatom. Persze a sérülések így sem maradnak el: a Vaganova vizsgaelőadása előtt bemelegítéskor megrepedt egy bordám. A színfalak mögött a fájdalomtól önkéntelenül is folyt a könnyem. Azt mondogattam magamnak: „nem tudsz ebbe belehalni, nem fogsz belehalni!”. Pofozgatnom kellett magam, hogy képes legyek folytatni, de tudtam, ez egy egyszeri és megismételhetetlen alkalom, a legnagyobb társulatok igazgatói előtt táncolni, ezért mindent beleadtam. A felvételeket később visszanézve úgy érzem, sikerült is kellően eltitkolnom, hogy közben olyan fájdalmat éltem át, amilyet még soha. Sokat tanultam ebből a sérülésből, ma már együtt dolgozom Európa egyik legjobb gyógytornászával, Hatala Boglárkával, aki több német balett-társulattal is dolgozott korábban, nagyon sokat köszönhetek neki ezen a téren, online tart nekem órákat a világ másik pontjáról, de így is rengeteget segít.
Vannak szerepálmaid?
A Tűzmadár, melyet Markó Iván is eltáncolt megismételhetetlen módon. Ehhez bravúros technikai tudás, kifinomult stílus, tökéletes precizitás, kimagasló drámai tehetség szükséges.
Milyen jövőkép rajzolódik ki egy fiatal balettművész szemei előtt? Meddig tarthat az aktív pályafutás?
40 éves kora körül az ember aktív táncművészi pályafutása végére ér, jelenleg úgy gondolom, hogy akkor szívesen tanítanék majd. Japánban például, ahol többször volt alkalmam táncolni, a balettnek hatalmas presztízse van, és minden kislány balettművész akar lenni. Talán mert a kultúrájukból is fakadó zárkózottságukból jó kiutat kínál atánc szabadságérzete, felszabadultsága. Ott nagyon szívesen nyitnék majd később balettiskolát.
