Az 1893-as, Zala megyei születésű Halápy Jánost már életében sokan nevezték a Balaton festőjének. „Szeretném, ha e megtisztelő jelzőt egész életem munkásságával érdemelném ki... Rajongok a Balatonért, hiszen festői szépsége kimeríthetetlen.” Halápy azonban egy másik, szintén festői, ám a magyar és világtörténelemben a legkegyetlenebb arcát mutató tájat is alaposan megismerhetett még az első világháború alatt hadifogolyként.
„A színek élete érdekel minden festői probléma közt leginkább, és ki nem mondható örömöt érzek, ha munka közben látom, hogy (...) a kép felülete alatt ugyanolyan élet kezd támadni, mint az élő emberé (talán mint az enyém). Kutatom az okát, vajon mi az, amitől a festék színné, a szín életté alakul. Mulatok a színek rakoncátlanságán, a sok véletlenen és meglepetésen, amit a színek játszanak, amint egy új színfolt életre hív a szomszédjában egy másik foltot, vagy amint éppen elhervasztja annak életét” – olvashatjuk a festő-, pasztell-, akvarell és grafikus művésznek a hivatásával kapcsolatos vallomását a róla szóló, 1987-es kötetben.
Halápy János, a festő
Halápy autodidakta festőként kezdte. Tehetségére bajai rajztanára, id. Éber Sándor figyelt fel elsőként, s onnantól a fiatal festő egyre jobban elmélyült hivatása rejtelmeiben. Az 1920-as évek elején Budapesten progresszív művészi csoportosulásokkal lépett kapcsolatba, 1924-ben pedig már alapító tagja lett a Képzőművészek Új Társaságának, a KUT-nak. 1925 és 1928 között Párizsban élve, többek között Matisse és Picasso munkásságából táplálkozva tökéletesítette egyedi, előbb kubisztikus stílusát, majd a fénnyel és színnel átitatott impresszionisztikus ecsetkezelést.
„El nem fojtható kíváncsisággal szeretnék nemcsak az ösztöneimmel, hanem hideg ésszel is mindent tudni, amiről a pikturában szó van, holott pontosan tudom, hogy ezzel a lehetetlent akarom”
– vallotta a festő.
A Balaton festője
A 8 gyerekes tanító család legkisebb fiaként született Halápyt hamar rabul ejtette a magyar tenger szépsége. Gyermekkorának meghatározó közege volt, s a családi kör és az önfeledt játék élményét a tó mindig csodálatos látványa csak tovább fokozta. Hét testvérével nagyapja szőlőskertjében nap mint nap futóversenyt rendeztek, s a nyertes jutalma az volt, hogy elsőként pillanthatta meg a domboldalról a Balaton vizét és az abban megcsillanó napsugarakat. Ez volt az a látvány, amiről a festő úgy nyilatkozott, egy életre magával ragadta, s többé vonzalmától nem szabadult.
Felnőttként az 1930-as évektől évente több hónapot töltött balatonfüredi műtermében, illetve a tavat csodálva és festve. Ekkor vált igazán a Balaton festőjévé és látványalapú, életigenlő, sajátos látásmódja és eszközhasználata is itt teljesedett igazán ki.
Hadifogság festői tájakon
Szibéria távoli és szélsőséges időjárású tájait a történelem során többször is előszeretettel vetették be munkatáborok létesítése céljából és hadifoglyok nagy létszámban történő elhelyezésére. Talán az élelmezési nehézségeket vélték nagy területen szétszórva könnyebben megoldhatónak, de Szibéria a begyűjtött munkaerő pótlására és a kiürült katonai épületek feltöltésére is alkalmasnak bizonyult. Régóta rendelkezésre álltak ott olyan katonai barakkok, amelyekben nagy számban lehetett hadifoglyokat elszállásolni, és még csak szökésüktől sem kellett nagyon tartani. Erre garancia volt a semmi közepén, mindentől távol többek között a viszontagságos időjárás is.
„Erős havazások és alapos szibériai hidegek vannak” – írta itthon lévő szeretteinek szánt levelében Fabricius Lajos, hadifogoly, 1917. december 12-én. „A téli képek gyönyörüek, de egyébb híjján ezt majd csak otthon a visszaemlékezéssel fogjuk értékelni és élvezettel gondolni az itt látott szép dolgokra.” Ugyanebben a levelében a felszabadulás reményét is megfogalmazta: „A másfélévi fogság már éppen eléggé tönkre tette idegeinket és ideje lenne, hogy végre mi is megszabaduljunk.”
A fiatal Halápy még húszas évei elején több mint öt évet töltött a fogolytáborban, így csoda, hogy későbbi balatoni képein mégis élénk, vidám színek és derű tükröződik. A művész 1960-as halálát követően hagyatékának legfőbb gondozójává özvegye, Halápy Lili vált, akinek segítségével 1989-ben Halápy János Emlékszoba létesült a keszthelyi Balatoni Múzeumban.
Az alábbi cikkünkben balatoni legendákról olvashatsz.
