A Szputnyik–1 fellövésével elindult az űrverseny, melynek kezdeti szakaszában az Egyesült Államok kétségbeesetten próbálta utolérni a markáns előnyben lévő Szovjetuniót. Az amerikai kormány eleinte még nem egy emberi legénység holdra szállásával akarta megverni a szovjeteket, hanem sokkal bizarrabb és pusztítóbb ötletet eszelt ki, az atombomba felhasználását.
Az 1957. október 4-én Föld körüli pályára állt Szputnyik nemcsak a Szovjetunió technikai előnyét jelezte az amerikaiak számára, de a fellövéséhez használt interkontinentális ballisztikus rakéta is pánikot keltett a rivális szuperhatalom vezetőinél: ha a szovjetek képesek efféle rakétákat az űrbe juttatni, ki tudja, mikor fognak atomtölteteket fellőni orbitális pályára. Az amerikai kormány kétségbeesetten keresett egy megoldást, mellyel bizonyíthatnák, nem ijedtek meg, és képesek utolérni, sőt, túlszárnyalni a szovjeteket – ehhez kapóra jött nekik egy ötlet, melyet a hidrogénbomba atyja, Teller Ede javasolt.
Teller Ede akart atombombát küldeni a Holdra
A magyar származású fizikus úgy gondolta, érdemes lehet felrobbantani egy atombombát a Hold felszínén, egyet pedig a közelében, hogy megfigyelhessék, miként hat egy nukleáris csapás a lakatlan égitestre, milyen törmeléket hagy maga után, és kicsapódik-e a sugárzás a világűrbe. A kormány gyorsan magáévá tette az ötletet, egy apró módosítással: a robbanásnak olyan erősnek kell lennie, hogy a Földről is megfigyelhető legyen, így a szovjetek – szó szerint – kirobbanó üzenetet kapnak, ne packázzanak az Egyesült Államokkal.
1958-ban a légierő égisze alatt létrejött a fedőnevén Holdkutató Repülési Tanulmánycsoportnak, más néven A119-es projektnek nevezett terv, melynek megvalósításáért egy tízfős kutatócsapat felelt Leonard Reiffel fizikus irányításával; a csapat tagja volt az ifjú matematikus, Carl Sagan is, aki később főként tudományos-ismeretterjesztő munkájának köszönhetően vált híressé. Reiffel eredetileg hidrogénbombát tervezett a Holdra juttatni, azonban kiderült, hogy egy hasonló atomfegyver túlságosan nehéz lenne a hordozórakéta számára, ezért végül egy viszonylag csekély, 1,7 kilotonnás W25-ös robbanófej mellett döntött (összehasonlításként a Hirosimára ledobott Little Boy atombomba 13-18 kilotonnás erősséggel bírt).
Túl kockázatosnak találták a tervet
A kutatók úgy számították, az akció véghez vihető, és 1959-re készen is állna a megvalósításra, a tervezett év januárjában a kormány mégis leállította az A119-es projektet. A visszakozásnak több oka is volt, egyrészt féltek a közvélemény negatív reakciójától, másrészt attól tartottak, ha a kilövéskor valami meghibásodik, az atomtöltet könnyen a felszínen vagy közvetlenül Amerika felett robbanhat fel, esetleg nem találja el a Holdat, és valahol a Földön csapódik be. Szintén aggályokat gerjesztett, hogy senki sem tudta, miként hatna a Holdra egy, a felszínén végrehajtott atomrobbantás, és milyen következményekkel járna ez a bolygónkra (a ’70-es években ebből az alapötletből született az Alfa holdbázis című sci-fi sorozat).
Az amerikai kormány ettől kezdve inkább az ember Holdra juttatásában látta az űrverseny megnyerésének lehetőségét, és a szovjetekkel szembeni technikai fölény demonstrálásának módját, ezért ebbe fektették az űrkutatásra költött dollárokat. A Hold felszínén való nukleáris robbantás ötletét az 1963-ban megkötött részleges atomcsendegyezmény végleg meghiúsította, ebben ugyanis az Egyesült Államok, a Szovjetunió és Nagy-Britannia megállapodtak a légkörben, a világűrben és a víz alatt végzett atomkísérletek betiltásáról, 1967-ben pedig az ún. békésvilágűr-szerződés megtiltotta mindenféle tömegpusztító fegyver elhelyezését az űrben és más égitesteken.
