Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Valaha gazdag halállományáról volt híres, mára viszont az emberiség által okozott ökológiai katasztrófa szomorú példája. Mi történt az Aral-tóval, és van-e még remény a megmentésére?
1959-ben a szovjet vezetés elhatározta, hogy növelni fogja az ország rizs- és gyapottermesztését. Addig műveletlen, sivatagos sztyeppékre telepítették a gyapot- és rizsültetvényeket, de mivel mindkettő igen vízigényes növény, az öntözést is meg kellett oldani. A szovjetek ezért öntözőrendszereket létesítettek, és a Szir-darja és Amu-darja folyók – amelyek addig a Föld negyedik legnagyobb tavát, a sós vizű Aral-tavat táplálták – vizét öntözőcsatornákba vezették. Létrehozták a világ harmadik legnagyobb gyapotültetvényét, s rövid ideig úgy tűnt, hogy a megvalósítás sikeres. Csakhamar azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a Szovjetunió gazdaságpolitikájának szolgálatában véghez vitt beruházásnak nem várt következménye is lett: a tó vízszintje vészesen csökkenni kezdett. Ráadásul a csatornarendszer olyan rossz minőségű volt, hogy a víz csaknem háromnegyede a földbe szivárgott, mielőtt elérte volna a gyapotföldeket.
Akkor sem hagytak fel a gyapottermesztéssel, amikor már világossá vált, hogy a hatalmas beruházást a tó fogja megsínyleni. Nem ismerték be, hogy a tó pusztulása az emberi beavatkozás következménye: egyes mérnökök hangsúlyozták, hogy az Aral-tó sorsa eleve a kiszáradás volt, mondván: „mindenki számára nyilvánvaló, hogy az Aral-tó elpárolgása elkerülhetetlen”. Mások viszont megpróbáltak tenni a jelenség ellen: a hetvenes években atomrobbanásokkal igyekeztek megfordítani a környékbeli folyók folyásirányát, hogy azok pótolják az Aral-tó kieső vízmennyiségét, de a sugárszennyezés olyan erős lett, hogy felhagytak a tervvel.
Eredeti méretének tizedére zsugorodott, majd szétesett
Az Aral-tó pusztulása nem csak környezetvédelmi szempontból volt aggasztó: a vízszint csökkenésével az egykor bővelkedő keszeg-, ponty- és más édesvízi halállomány is megfogyatkozott, így a környékbeli halászfalvakban megszűnt a munkalehetőség. 1997-re az Aral-tó eredeti méretének tizedére zsugorodott, majd a 2000-es évek elején négy kisebb tóra esett szét, amelyek közül az egyik teljesen kiszáradt.
Ami egykor az Aral-tó volt, mára Aralkum-sivataggá változott, a gazdag ökoszisztéma szinte teljesen elpusztult, a megrekedt, homokban rozsdásodó halászhajók szürreális fotói pedig bejárták az egész világot.
Mérgező por a levegőben
A területen – szó szerint – már a fű sem nő. Az Aralkum-sivatag és a kiszáradt tómeder porát messzire hordja a sivatagi szél: az üzbég fővárosba, Taskentbe és a türkmenisztáni Asgabatba is jut belőle. Azonban ez nem egyszerű homok: ahogy a tenger kiszáradt, a gyapotipar mérgező vegyi anyagai szabadon maradtak a tengerfenéken. A sószemcséken kívül a mezőgazdaságban használatos műtrágya és rovarirtó szerek szemcséit is belélegzi az ott élő 40 millió ember, akik a mai napig szenvednek a környezetkárosítás hatásaitól. Itt a legmagasabb a világon a súlyos és halálos légúti megbetegedések aránya, a hörghurut, a vérszegénység, a máj- és pajzsmirigyrák sorra szedi áldozatait, és a csecsemőhalandóság is magas az ország többi részével összehasonlítva. A lakosság az ivóvizet is az Amu-darjából nyeri, amit tisztítatlanul, ellenben klórozva fogyasztanak. A környéken élők átlagéletkora mindössze 50 év.
Van jövője az Aral-tónak?
Bár az utóbbi időben biztató kezdeményezések történnek a tó megmentésére, azok jobbára csak a kazah részen található Északi-Aral-tónál vezettek sikerre. Az egykori kikötőváros, Aralszk, a tó kiszáradásával 100 kilométerre került a parttól, ám az utóbbi évtizedekben, köszönhetően a Kokaral-gát megépítésének, immár „csak” 12 kilométernyire található. A 2005 nyarán elkészült Kokaral-gát felülmúlta a várakozásokat: hét hónap után 3,3 méterrel emelkedett az Északi-Aral-tó vízszintje, s a halállomány is részben visszatért. Amennyiben az északi meder víztartalma eléri az eredeti szintet, a tervek szerint a vizet átengedik majd a déli részbe is.
Az üzbég gyapot ára
Ezzel szemben a szegényebb Üzbegisztánban a tó tovább pusztul. 1930 és 1990 között Üzbegisztán biztosította a Szovjetunióban termelt gyapot több mint kétharmadát, s az ország ma is az ötödik legnagyobb gyapotexportőr a világon. Az üzbég kormány nem akarta kockáztatni, hogy elvegye a gyapottermelők megélhetését az Aral-tó déli részének rehabilitációjával. Az üzbég gyapot napjainkban javarészt Bangladesbe és Kínába kerül, amelyek az Európában is kedvelt márkák legnagyobb beszállítói. Bár vannak törekvések és tiltakozások arra vonatkozólag, hogy a nagy márkák ne használjanak üzbég gyapotot, nagyon nehéz visszakövetni, honnan származik a ruhák előállításához használt alapanyag. Ráadásul a kiszáradt tengerfenék új lehetőségeket teremtett a földgázipari vállalatok számára is, amelyek abban reménykednek, hogy a meder alatti gázmezőket kihasználják.
Üzbegisztánban fákat ültetnek a kiszáradt folyómederbe, így igyekeznek megakadályozni, hogy a szél elhordja a veszélyes, mérgező homokot. Az egykor nyüzsgő, halászatból élő települések mára elnéptelenedtek: a lakosság, akárcsak a tó vize, elszivárgott, hiszen a halászat megszűnésével a munkalehetőségek is elapadtak. A halászhajók pedig továbbra is rozsdamarta mementóként tanúskodnak a 20. század egyik legnagyobb ökológiaikatasztrófájáról.
