Régen, a viktoriánus Angliában látogatók és újságírók özönlöttek a magukat sokszor halálra éheztető, mai szemmel anorexiás kamasz lányokhoz abban reménykedve, hogy csodatévő képességek birtokában vannak.
1869. december 17-én a 12 éves Sarah Jacob a walesi Carmarthenshire-ben meghalt az ágyában. Ekkor állítása szerint már két éve nem evett: vélhetőleg epilepsziás rohamai támadtak, ami egy hónapig tartó kómához vezetett. Amikor magához tért, elővigyázatosságból az ágyhoz kötözték, de állítólag sem ételt, sem italt nem vett magához. A szülei értesítették a plébánost, aki egy helyi lap figyelmét is felhívta a különös esetre.
Étel helyett Biblia
Az orvosok szkeptikusak voltak, így a plébános nyomására azt a megoldást eszelték ki, hogy megfigyelőket küldenek Sarah ágyához, hogy ellenőrizzék állításait. Hamarosan négy ápolónő érkezett a londoni Guy´s Hospitalből, akik – bár szigorúan figyelték – azt az utasítást kapták, hogy ne tagadják meg tőle az ételt, ha netán mégis enni kérne. Az ágyban fekvő kislányt újságírók és kíváncsiskodók látogatták, de egyikük sem kapta rajta, hogy bármilyen táplálékot magához vett volna: Sarah mindvégig az ágyában feküdt és a Bibliát olvasta.
Két hét elteltével az éhezés egyértelmű jelei mutatkoztak a walesi kislányon, ekkor a plébános javasolta a szülőknek, hogy fejezzék be a felügyeletet és küldjék el az ápolónőket. A szülők azonban visszautasították a lehetőséget, azt állítva, hogy lányukon már korábban is mutatkoztak hasonló tünetek, amelyeknek semmi közük az éhezéshez. Nem volt igazuk: Sarah ekkor már haldoklott, néhány nap múlva pedig éhen halt. Utóbb kiderült, minimális mennyiségű ételt valóban fogyasztott, amire a szigorú felügyelet után már nem volt lehetősége. Szüleit végül bíróság elé állították, és emberölés vádjával ítélték el.
Rejtély Brooklynban
Nem Sarah volt az egyetlen lány a 19. században Nagy-Britanniában, aki azt állította: levegőn él. A hozzá hasonló történetek ihlették Emma Donoghue A csoda című regényét, amelyből azonos címmel sorozat is készült. Ilyen történet volt például a 17 éves Martha White-é, aki szintén abbahagyta az evést, végül 1877-ben csontig soványodva és vakon halt meg. Vagy Mollie Fancheré, aki a 19. századi New Yorkban a „Brooklyn-i Rejtély” néven híresült el. Mollie nem kevesebb mint ötven évet töltött ágyban fekve, és azt állította, vak és mozgásképtelen, továbbá elvesztette ízlelési és szaglási képességét.
Ennek ellenére – hogy, hogy nem – képes volt elolvasni az ágya alá tett leveleket és könyveket, és látogatói természetfeletti képességeiről is meg voltak győződve.
Mire azonban az orvosok ellenőrizhették volna különös képességeit, Brooklyn legnagyobb rejtélye meghalt.
A csoda lelepleződik
Ann Moore, a Tutburyben élő böjtölő nő egész életében nélkülözésben élt, ebből kifolyólag szinte világéletében éhezett. 1806 novemberében viszont híressé vált a környéken: állítólag minden érdeklődését elvesztette az ételek iránt. Gyomorgörcsöktől, hisztériás rohamoktól szenvedett, és semmilyen ételt nem fogadott be a gyomra. Elmondása szerint az utolsó étel, amit 1807-ben lenyelt, néhány szem fekete ribizli volt. A következő évben orvosok tartották megfigyelés alatt, de nem találtak evésre utaló jeleket. 1808 és 1813 között, az őt felkereső látogatóknak köszönhetően immáron biztos jövedelemre tett szert, ekkor azonban újabb inspekció várt rá, amelynek során ágyneműje lebuktatta: ürülék és folyadék nyomait vélték rajta felfedezni.
A keresztkérdések hatására megtört, és bevallotta: lánya titokban élelmet csempészett be neki, húslevessel átitatott törülközőt tett a szájára, és amikor megcsókolta, a saját szájából juttatott neki néhány falatot.
Régen is létezett az anorexia
A viktoriánus korszak embere hinni akart a csodákban, látni akarta az isteni segítséggel, természetfeletti módon életben maradt lányokat, akiknek a testén még stigmákat is véltek felfedezni.
A vallási alapokon nyugvó anorexia, azaz az anorexia mirabilis valójában évszázadokon át elfogadott volt a nők körében.
(A férfiak jellemzően az önsanyargatás más formáit választották.) Sienai Szent Katalin például, akinek nyolcévesen támadt látomása a trónon ülő Jézusról, egyre kevesebbet evett, pálcika segítségével hánytatta magát (akárcsak ma a bulimiás betegek), míg végül állítólag elegendő volt számára az oltáriszentség vétele. Mind ő, mind a környezete, mind az utókor ezt Isten iránti odaadásnak tekintette: Katalin úgy vélte, Isten így gyógyította ki a falánkságából. Mai tudásunk szerint Katalin önéheztetésében szerepet játszhatott az elrendezett házasság elleni tiltakozás is.
Amikor tizenhat éves volt, nővére belehalt a szülésbe, szülei pedig az özvegyen maradt férfihoz szerették volna hozzáadni feleségül. Katalin tiltakozásképp levágatta rövidre a haját, és nem volt hajlandó ételt venni magához.
Végül az alultápláltság miatt mindössze 33 éves korában meghalt, a katolikus egyház 80 évvel a halála után szenté avatta.
Az anorexia mirabilis különösen a középkorban volt elterjedt, amikor a nők így akartak Jézus szenvedéseire emlékezni. A reneszánsz idején számuk megcsappant, miután az egyház eretnekségnek, társadalmilag veszélyesnek, sőt ördögtől valónak kezdte tekinteni az önéheztetést. A 19. században a böjtölők vagy buzgón vallásos, fiatal lányok voltak, akik valójában pszichés problémáktól szenvedtek és segítségre szorultak volna, vagy pedig – sokszor családi nyomásra – hírnévre, ezáltal anyagi haszonra, biztos bevételre, esetleg hírnévre akartak így szert tenni. A gondosan megrendezett nyilvános „előadás” végül tragédiával végződött.
