Október 12-e egy közel 50 milliós országban nemzeti ünnep, miközben egy közel 560 millió ember lakta területen, néhány ezer kilométerrel távolabb, egy fényes virágkor tragikus végét jelöli. A történelemben sok olyan mozzanatról tudunk, amikor egyazon esemény nagyon is különböző előjellel vésődik be az egyes népek emlékezetébe. Amerika felfedezése is ilyen.
Mindannyian ismerjük Amerika felfedezésének mesébe illő történetét: a sokáig itt-ott hiába kilincselő „őrült spanyol” kitartó érveléseit követő útra kelését a karavellatrióval, majd a kis híján lázadásba torkolló, ehelyett egy új kontinens korszakalkotó felfedezésével végződő útját. Kolumbusz Kristóf 1492. október 12-én tette először lábát az Indiának hitt földre, és ezzel megváltoztatta a történelem sodrát.
De legdrasztikusabban talán azoknak a történetét változtatta meg, akik az európai ember szemével új kontinensnek nevezett vidéken addigra már kiforrott civilizációban éltek. Az ő sorsukról – leginkább a gyarmatosítás fájdalmas momentumainál – megszakadnak a beszámolók.
Az ott élők közül sokak helyzete az akkor kialakult erőviszonyokhoz képest viszonylag keveset változott, miközben minden más gyökeresen alakult át: (Észak-) Amerika nagyhatalommá nőtte ki magát, miközben Spanyolország apránként, gyarmataival együtt elvesztette vezető pozícióját.
Hogy milyen most, 2023-ban a hispánság napjaként számontartott spanyol nemzeti ünnep, október 12-e megítélése, arra lehet, hogy 200 millió különböző választ is kaphatnánk, a Dívány mégis egy olyan hispaniszta irodalomesztétát kérdezett, aki spanyol létére köztes álláspontból tud rátekinteni az „ünnep” jelentőségére:
Amerika ünnepe: felfedezés, de kinek a szemszögéből?
„Eduardo Galeano ezt írja október 12-ről: »Amerikaiak, a hivatalos történelem azt mondja, hogy Vasco Nunez de Balboa volt az első ember, aki egy panamai csúcsról látta a két óceánt… az ott élők talán vakok voltak?…« Galeano így hívja fel a figyelmet arra, amit etnocentrikus vagy eurocentrikus pozícióból »felfedezésnek« nevezünk” – figyelmeztet Carlos González spanyol irodalmár. „A leleplező felfedezés kinek a szemszögéből »felfedezés«? Ez egy »felülről lefelé« irányuló pillantás, az »alkotó alany« (Enrique Dussel szavaival élve) pillantása, vagyis mintha az »új világ« azzal született volna meg, hogy Európa rápillantott. Mintha a létező világ elé tárás kreált volna a semmiből valami újat, ami pedig már évezredek óta létezett.”
A mérleg
„Ennek az »új földrésznek« az őslakosát a »betolakodó« történelem nélkülinek tekinti, akit »muszáj« asszimilálnia, »önnön lényegéből kiüresítenie« vagy akár megsemmisíteni. Úgy tudni,
mintegy 60 millió bennszülöttet gyilkoltak meg a több mint 300 éves gyarmati jelenlét alatt”
– emlékezetet Carlos González.
„A felfedezés és hódítás »alapító aktusa« után megkezdődött a másik legyilkolásának folyamata. Az egyik ember kísérlete a másik felszámolására, aki nem hajlandó alávetni magát a keresztnek és a kardnak, az arany és a természeti erőforrások kifosztásának, és a kultúrájától való elidegenítésnek, mely szokásait, nyelvei használatát és vallása gyakorlását is ellehetetleníti.”
A kérdés október 12-e kapcsán
„Ezzel a háttérrel indokolt az ünneplés? Tényleg van mit ünnepelni?”
– teszi fel a kérdést a hispaniszta. „Talán helyesebb lenne megemlékezésről beszélni, és ünnepelni azt, ami közös bennünk (a nyelv és a rendkívüli etnikai és kulturális sokszínűség), anélkül, hogy megfeledkeznénk az őslakosok szörnyűséges sérelmeiről” – vélekedik az irodalmár.
Van teendője ennek a generációnak ezzel?
„Nem ítélhetjük meg a történelmet 500 év távlatából, de egy jóvátételi formális »jogorvoslatként« Spanyolországnak talán bocsánatot kell kérnie, ahogy Justin Trudeau kanadai miniszterelnök tette nemrégiben az őslakosok elleni tragikus események miatt” – jegyzi meg a szakértő. „Ezzel megkezdődhetne egy várva várt és hiteles megbékélési folyamat, amely eltávolít minket a történelmi vádaktól.
A gyötrő emlékek csak hangsúlyozzák a viszálykodást azok között a népek között, akiket mára több évszázados, gyümölcsöző keveredés egyesít a gyakorlatban.”
Lehet szép közös jövő?
„Ennek eléréséhez az Atlanti-óceán mindkét partján ki kellene terjeszteni a kapcsolatokat” – magyarázza Carlos González. „Az európai oldalon paternalizmus nélkül, semmiképp sem a gyarmatosító attitűd fenntartásával, ellenben mind az őslakosok kultúrájának, mind nyelveik, és életmódjuk tiszteletben tartásával, üzleti érdekektől mentesen, az etika, a bennszülött természeti környezet (az Amazonas mezőgazdasági exportjára, kiaknázására, szennyezésére és erdőirtására szolgáló nagybirtokok) és a latin-amerikai államok szuverenitásának figyelembevételével, immár véglegesen egyenlőségi alapon.”
