Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Egy jól irányzott pofon itt, egy durva balhorog ott, büfépultokból kirepülő gonosztevők, vajmi kevés technikai flikkflakk – és mégis milyen jót szórakoztunk egy-egy Bud Spencer-Terence Hill filmen vagy Ötvös Csöpi és Kardos doktor közös nyomozásain. Sok ezek közül a filmek közül már elkészült a 70-es, 80-as években, valahogy nekem mégis a gyerekkoromat idézik, és emlékszem, olykor kitartóan kellett győzködnöm a szüleimet, hogy megnézhessem ezeket a filmeket – persze csak felnőtt jelenlétében.
Nehéz megmondani, hogy mitől olyan népszerűek még akár ma is ezek a filmek, de talán az egyszerűség és a humor sok nézőt ültet a képernyők elé egy olyan világban, ahol bármit csinálunk, állandóan vizuális vagy egyéb effektekkel akarják megszerezni a figyelmünket, és ha őszinték vagyunk, ez sikerül is, hiszen ki ne csodálná a fantasztikus számítógépes animációkat, a különleges hanghatásokat vagy a 3D-t.
Egyszerű dramaturgia
Ha visszaemlékszünk, a Bud Spencer és Terence Hill főszereplésével leforgatott filmek története nem különösebben bonyolult, nincs bennük túl sok dráma, és a könnyeink is inkább a nevetéstől csordulnak ki. De ebben viszont remekel szinte az összes film, amiben a színészpáros szerepel. Igen, legyünk őszinték, azért ültünk le megnézni a Kincs, ami nincset akár huszadjára is, mert nem kellett sokat gondolkodni rajta, de azért kellően izgalmas volt – még huszadjára is –, és mert fogtuk a hasunkat a nevetéstől, amikor valamelyik rosszfiú kirepült egy pofon kíséretében az ablakon.
De mégsem az erőszak volt a lényeg, hanem hogy a „rossz elnyerje méltó büntetését”. Ez pedig megtörtént, minden egyes alkalommal, és helyreállt a világ rendje. A rendet pedig szeretjük a gyorsan változó körülményeink között.
A humor lehet a siker kulcsa?
Mind a színészpáros, mind Ötvös Csöpi kalandjai képesek voltak órákon át megnevettetni a nézőket: a karakterek, a párbeszédek, a konfliktusok mind-mind szórakoztatóak voltak, és elkendőzték a dramaturgiai bakikat, bár elképzelhető, hogy azokat észre sem vettük. Nem az volt a lényeg.
Nem elemeztük, nem vizsgáltuk nagyítóval, hogy jókor történik-e valami, vagy hogy korhű-e a jelmez. Csak elmerültünk a történetben.
Ez különösen igaz lehet a Bujtor István-filmekre, amelyekben a környezet, a helyzetek és a szereplők is ismerősek voltak. A Kern András alakította Kardos doktor esetlenségén jól mulattunk krumplipucolás közben egy hétköznap este vagy akár egy békés vasárnap délutánon. Olyanok voltak ezek a filmek, mint a mirelit pizza: bármikor elő lehetett venni őket, és mindig ugyanazt a minőséget kaptuk. Nem Michelin-csillagos fogást egy étteremben, de csillapíthattuk vele az éhünket, ha épp nem volt kedvünk főzni.
Így volt ez ezekkel a filmekkel is. Ha csak feledni akartuk az adott hét nehézségeit, ezeket a filmeket néztük. Eleinte csak a tévében, aztán amikor volt már videólejátszónk, akkor fel is tudtuk venni őket, szigorúan reklámok nélkül, hogy aztán bármikor levehessük a polcról.
Elválaszthatatlanok, a fejekben mindenképp
Valahogy az évtizedek alatt bevésődött a fejünkbe, hogyBud Spencer és Terence Hill összetartozik – mint a borsó meg a héja –, de ugyanez igaz Bud Spencerre és Bujtor Istvánra is. Nehéz elképzelni, hogy valaki más legyen például Steve Forest FBI-ügynök magyar hangja, mint Bujtor.
Valószínűleg ez hozzájárult a Pogány Madonna, és a sorozat többi darabjának – a Csak semmi pánik, Az elvarázsolt dollár és a Hamis a baba sikeréhez is. Utóbbi a bemutató évében, 1991-ben a legnézettebb film volt Magyarországon.
Egy másik korszak
Talán furcsán hangzik, de míg ezek a filmek futottak a magyar tévékben, addig a mozik már valami egészen más stílust sugároztak. A 80-as években ment nagyot a Rambo, a Kék villám, az Indiana Jones-sorozat, a Beverly Hills-i zsaru, az első Schwarzenegger-filmek (Vörös Szonja, A menekülő ember, Terminátor, Conan, Kommandó), És szintúgy hihetetlen, hogy a 80-as évek végén, a 90-es elején mutatták be a Jurassic Parkot, a Taxit, A függetlenség napját, a Kevin Costner-féle Robin Hoodot, a Hálózat csapdájában című filmet, a Die Hard első részét, de még a Mátrixot is.
Nyilvánvaló, hogy ezek nem elsősorban az európai, hanem az amerikai közönségnek készültek.
Ha össze akarnánk hasonlítani az Ötvös Csöpi-filmekkel – nem mintha kéne –, akkor biztosan hiányolnak belőlük valamit. Talán azt az otthonosságot, amit a Balaton látványa nyúlt, talán Kardos doki rettentő bénázását, talán Csöpi leleményességét, amivel mindig megoldja az ügyet.
Nem menti meg a világot, de nem is várjuk el tőle. Csak annyit várunk, hogy kapja el a rosszfiúkat, bogozza ki a rejtély szálait, és osszon ki néhány jól irányzott pofont. Igen, tudom, ez kicsit úgy hangzik, mint a Tanú című film híres mondata, hogy „kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk”. Igen, az Ötvös Csöpi-filmek ízig-vérig magyarok, a humorukkal, a helyzetekkel, a karakterekkel, sőt, még a pofonok is azok. (Ha már idéztünk belőle, a Tanú című film, amelyet 10 évig, 1989-ig dobozban tartottak, egy másik filmes vonalat képviselt ezekben az években.)
Az amerikai filmek ezt nyújtják
A fentebb említett amerikai akciófilmekben már ott vannak azok a bizonyos effektek és bravúros technikai megoldások, hiszen másképp nem is lehetett volna leforgatni a Jurassic Parkot. Ott vannak az elképesztő autós üldözések, a felhőkarcolók, és azok a tipikus elemek, amiktől a lélegzetünk is eláll, vagy kapaszkodunk a szék karfájába. Nincs otthonos érzésünk tőlük, de nem is baj. Nem ezért készültek.
A mozi a szocializmusban is kedvelt szórakozásunk volt, erről szól ez a cikkünk is.
