Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Ady és Kosztolányi soha nem kedvelték egymást: Ady lesújtó kritikát írt költőtársa első verseskötetéről, Kosztolányi pedig 1929-ben támadta meg az akkor tíz éve halott Adyt.
A bölcsészkaron, Szegedy-Maszák Mihály műfordítás-szemináriumán volt egy fiú, aki szívből utálta Ady Endrét. De annyira, hogy amikor elment a Liszt Ferenc téren, még a fejét is elfordította, hogy ne kelljen ránéznie Csorba Géza Ady-szobrára. Ekkor szembesültem először azzal, hogy az irodalomértő és -szerető emberek között sem nyeri el mindenki tetszését Ady stílusa – s azzal is, hogy „irodalmi berkekben” az ember rendszerint vagy Ady-, vagy Kosztolányi-hívő, a kettő ritkán megy együtt.
Miközben Szegedy-Maszák tanár úrral (aki, Isten nyugosztalja, maga is inkább Kosztolányi művészetének tisztelője volt) William Blake Tigrisének fordításait elemeztük, szóba került Kosztolányi és Ady ellenséges viszonya, s órákig polemizáltunk arról, vajon igaza volt-e Az írástudatlanok árulása szerzőjének, amikor Ady furcsa nyelvi leleményeit, szóalkotásait kipellengérezte, vagy inkább Ady bírálata a helytálló, aki Kosztolányit „irodalmi írónak” nevezte. A kérdés természetesen nem eldönthető, de tagadhatatlan, hogy igencsak sarkos véleményük volt a másikról.
Kosztolányi, az "irodalmi író"
Amikor 1907-ben megjelent Kosztolányi Dezső első verseskötete, a Négy fal között, a kritika el volt ragadtatva a muzsikáló, műfajokkal kísérletező, biztos stílusérzékkel megírt versektől. Egyetlen olvasót kivéve: Ady Endre, a Budapesti Napló munkatársa szépen becsomagolva, de kíméletlenül kifejezte nemtetszését,amivel megalapozta kettejük fagyos viszonyát is.
Ady ebben a bírálatban azzal vádolta Kosztolányit, hogy „irodalmi író”. Ez, persze, önmagában nem volna baj, de az ő tollából bizony lesajnálóan hangzottak az olyan megállapítások, hogy
„fogadok bármi pénzbe, hogy hús-vér asszony nincs egyetlen szerelmes verse mögött sem”,
s gyilkos odaszúrás volt az is, hogy „ha föladnám neki Arábia történetét, a reneszánszot, Häckelt, az egyszeregyet vagy a magyar agrár-kérdést: ő mindegyikben ezer költői témát találna.” Azaz, a „rendkívül gyönge, finom, vibráló, hallucináló lélek”, Kosztolányi bármiről tud verset írni, „ha éppen ceruza van a kezében”, csak éppen költészetében nincs mélység. „Ő művész, ő költő, ő író, nem tudom, hogy mindenkivel meg tudom-e magam értetni: ő irodalmi író.
Bevallom, hogy az én számból nem éppen dicséret ez ma, amikor egyre biztosabban kezdem gyűlölni az irodalmat.”
Kosztolányit a Kisfaludy Társaság figyelmébe ajánlotta, de az idősödő, konzervatív irodalmárokat tömörítő szervezet említése sem hat éppen dicséretnek.
Ady, a "hőbölyödött modern poéta"
Kosztolányi ekkor már évek óta ismerte Ady költészetét. Maga is a Budapesti Naplóban jelentette meg első költeményeit, hiszen Vészi József és Kabos Ede lapjában publikálni - a Nyugat indulása előtt - presztízskérdés volt a fiatal írók számára. Adyra viszont epés megjegyzéseket tett barátainak írt leveleiben: 1905. júl. 29-én például Babits Mihálynak fejtette ki véleményét a „magyar-szidásról” és a „Baudelaire-utánzásról”, és kijelentette:
„Mosolygok a hőbölyödött modern poétákon, a Budapesti Napló két krajcáros Baudelaire-ein”.
Máskor Babitscsal együtt szidta Ady „új-hülye” kötetét, az Új verseket; és már ekkor sérelmezte azt is, hogy a „kiállhatatlan és üres poseur” Ady lett a magyar irodalom központi alakja.
"Nem engedem, hogy a fejemre nőjön"
Kosztolányi 1906 májusában maga is a Budapesti Napló munkatársa lett. Ekkor így dicsekedett el Babitsnak:
„Ady Endre helyére, ki Párizsba ment, a Budapesti Naplóhoz szerződtem belmunkatársnak. Szépirodalmi cikkeket, verseket, tárcacikkeket írok bele s a versrovat vezetője vagyok.”
Ez erős túlzás, hiszen Ady is a lap munkatársa maradt, sőt: Kosztolányi maga küldte el neki Párizsba a kötetét, hogy véleményezze azt. Ady valószínűleg értesült költőtársa kevéssé hízelgő véleményéről, s talán nem alaptalanul, riválist sejtett Kosztolányiban. „Nem engedem, hogy a fejemre nőjön” – felelte barátjának, Bölöni Györgynek, amikor az megkérdezte tőle, miért írt ilyen kegyetlen bírálatot.
"Gyönge vagyok az ön ősi szeretetének viszonzására"
Kosztolányi – természetesen – olvasta a kritikát, és levélben köszönte meg azt Adynak. Ebben – érzésem szerint némi szarkazmussal – azt állítja, tisztában van vele, hogy „testtelen és vértelen az én poézisom, levegőcsillogás a gondolatvilágom, ködvár a házam.” (…) Gyönge vagyok az ön egész, ősi (…) szeretetének viszonzására” – jelentette ki. Később, a világháború éveiben és közvetlenül Ady halála előtt kapcsolatuk mintha rendeződött volna. A nagybeteg Ady még látni kívánta Kosztolányiékat, s az Édes Anna szerzője a pályatársa halála után rendezett Ady-ünnepségeken is részt vett, bár az Ady halála után kiépülni látszó kultusz zavarta a már befutott költőnek számító Kosztolányit. Ady halála után született cikkeiben egyre többször célozgatott a „Messiás, próféta, vátesz, politikus-csizmadia, néptribun, röviden az ég küldöttje” körülötti problémákra:
„Egyszer a kávéházban kijelentettem neki, hogy versei kissé modorosak, nagyszájúak.
(…) Engem azonnal kirekesztett az emberiségből. Sajnos, nem is váltott meg” – idézi Kosztolányi Ábécé a versről és költőről című cikkét a téma kiváló ismerője, Veres András irodalomtörténész.
Az írástudatlanok árulása
Az írástudatlanok árulása, amelyben Kosztolányi nekimegy Ady költészetének, 1929-ben, Ady halálának tizedik évfordulóján jelent meg. Leginkább Ady küldetéstudatát, messianizmusát tette szóvá, de azt sem rejtette véka alá, hogy verseit modorosnak tartja. Szerinte Ady „nem bírja ki az összehasonlítást” Petőfivel, „a politikai küldetés és halál pózában áll”.
„Műveltsége újságírós, értesültsége kávéházi”, verseiben a „a szavak kacér magakelletéssel handabandáznak”.
Egyszóval: „nincs benne ízlés”, már a pályakezdését leszámítva, mert azt azért Kosztolányi is elismerte, hogy Ady nélkül nem született volna meg a modern magyar irodalom. Kevésbé sikerült verseit kegyetlenül pellengérre állítja, s megállapítja: „Nem, tisztelt uraim, ez nem szép: ez rút és ostoba. Ez nyelvünk mélypontja, melynél mélyebbre már nem zuhanhat.”
Kosztolányi nem tagadta, hogy írása „egyoldalú” és „szeretetlen”, s azt is bevallotta: nem szereti Adyt. (Különös, hogy ennek éppen az ellenkezőjét bizonygatta az első kötete bírálata után írt, Adyhoz intézett levelében: „Kedves Ady Endre, én önt a leveleiért szerettem meg. (…) Eddig csak irigykedtem a verseire s bámultam önt. Ma szeretem.”)
"Elolvastam, és majdnem hánytam"
Kosztolányi kritikája természetesen nagy visszhangot váltott ki a kortársak között, de Babits vagy Juhász Gyula – akikkel ifjú korában együtt szidta Adyt – nem álltak mellé.
A regényes Ady-életrajzokat író Révész Béla kijelentette, hogy „elolvastam és majdnem hánytam ettől az undokságtól”.
A Nyugat szerkesztője, Fenyő Miksa is elutasította Kosztolányi vádjait. A „trónfosztás” nem sikerült tehát, Kosztolányi a későbbiekben el is engedte az Ady-kérdést. Ma pedig már elmondhatjuk: mindketten megkerülhetetlen alakjai a 20. századi magyar irodalomnak. Ne fordítsuk el a fejünket, bármelyikük szobrát is látjuk az utcán.
Ha szívesen olvasnál még Adyról, ezt a cikket ajánljuk.
