Ernest Hemingway egész életében kereste az alkalmat, hogy tanúbizonyságot tehessen férfiasságáról. Az ő értelmezésében ez azt jelentette, hogy összemérte az erejét minden útjába kerülő állattal az óceánon, a szavannán és a bikaviadal-arénában.
A bika patái alatt porzik az aréna vörös homokja. Fényes, fekete teste csupa vér, tarkójából úgy merednek ki a színes papírral bevont banderillák, mintha egy hűséges háziállat volna, akit a gyerekek játék közben díszítettek fel. De a viadal nem játék. Zsigereiben érzi közeledni a halált, de ösztönei tovább hajtják. Szarvait előreszegezi, újra és újra a matadorra ront, mégsem tudja felöklelni, a fukszia köpeny mögül eltűnik az eleven test. Egyre fáradtabb, egyre riadtabb, egyre nehezebben küzd az életéért. Végül a forrón szikrázó nap fényében megcsillan a matador kardja, és a hegye az állat lapockái közé szalad. A bika összeesik.
Papa a páholyból figyeli a küzdelmet. Szemét végig a matadoron tartja, a férfin, aki minden idegszálával az állatra, a felé ügető tömegre koncentrál, eggyé válik vele, és az utolsó pillanatban kitér előle. Papa feláll, kezével a korlátra támaszkodik. Érzi a bika szagát, a matador révületét, a halál súlyos, fullasztó és izgató árnyékát, és ahogy a penge az élő húsba váj, a körülötte állókkal együtt, a közösen megélt mámor végpontjaként, felüvölt.
Sosem látott ehhez foghatót. Sosem babonázta meg még semmi így.
Ernest Hemingway – mindenki Papája – nemcsak a 20. század férfiasságának eszményét testesítette meg, hanem ő maga volt az, aki létrehozta ezt az eszményt. Könyvei főhősei rettenthetetlen férfiak, akik képesek bármivel szembeszállni: háborúban harcolnak, az óceánok teremtményeivel mérik össze erejüket, embertársaikkal mennek ölre, és persze nincs az az alkoholmennyiség, amivel ne tudnának megbirkózni.
Az író úgy élt, akár a hősei. Az első világháborúban a Vöröskereszt Mentőszolgálatánál teljesített szolgálatot; egyszer kifogott egy 530 kilós marlint a Pilár fedélzetén kalandozva; ha italról volt szó, nem ismert tréfát; és az életükért küzdő bikákkal nézett szembe.
Első feleségével, Hadleyvel az 1920-as években látogattak el Pamplonába, itt vett részt élete első bikaviadalán, annak reményében, hogy az élmény hatására születendő gyermekéből még az anyaméhben belevaló férfi válik.
A viadal annyira megbabonázta az írót, hogy egyre több időt töltött matadorok társaságában, végül ő is kipróbálta magát az arénában, amatőr versenyeken vett részt. Később az itt szerzett élményei regényeiben is visszaköszöntek. „Modern erkölcsi szempontból, azaz keresztényi szempontból a bikaviadal úgy, amint van, gondolom, védhetetlen; csakugyan van benne kegyetlenség jó adag, váratlan vagy kihívott veszély mindig, és mindig van benne halál” – mutatott rá a viadalok létjogosultságának kérdésére Halál délután című munkájában, mégis meglátott valamit a bika és a matador küzdelmében, amitől soha többet nem tudott szabadulni, és haláláig a bikaviadalok bűvkörében élt. Utolsó éveiben hatalmába kerítette a depresszió, amiből csak egyetlen kiutat látott: 1961. július 2-án főbe lőtte magát. Öngyilkossága után az asztalán a pamplonai bikaviadalra szóló jegyeket találtak.
Ha ön is úgy érzi, segítségre lenne szüksége, hívja a krízishelyzetben lévőknek rendszeresített, ingyenesen hívható 116 123-as vagy a 06 80 820 111-es telefonszámot! Kérjük, olvassa el ezt az oldalt! Amennyiben másért aggódik, ezt az oldalt ajánljuk figyelmébe.
