A Lánchíd utcai kis üzlet feketével keretezett homlokzata mögött minden a teáról szól. A fal mellé állított polcokon apró porceláncsészék, agyagkannák és üvegkiöntők sorakoznak; a fakomódon kínai testvérpár múlt századi eleganciával pózol a fotósnak egy bekeretezett kép – az egyetlen dekorelem – közepén. A pult mögött egy fiatal lány szorgoskodik csendben, már-már szertartásos gyengédséggel pakolja elő egy fiókból a bambusztálcákat. A Zhao Zhouban semmi sem vonja el a figyelmet arról, ami igazán fontos – a személyes kapcsolatunkról a teával.
Az időtlen idők óta magammal hurcolt szorongás foszlányokban hullik le rólam, először a tudatomról, aztán az űzöttségemhez csontosodott testemről, csak valami kitisztult fáradtság marad utána. Forró hőoszlop pulzál a gerincem mentén, kiegyenesedik a hátam, lassan kitisztul előttem a világ, amire eddig kifogásokból és félelemből táplálkozó köd ereszkedett; végre úgy látok másokat, ahogy ők látnak engem, és úgy látom magamat, ahogyan őket látom. Aztán lepereg rólam a révült zsibbadtság, és megint az asztal mellett ülök, a csészém üres. Véget ért a Zhao Zhou teakóstolója.
Tálos Gábor és Galambos Péter öt évvel ezelőtt nyitottak teaműhelyt a Lánchíd budai hídfőjétől néhány lépésre, hogy a hazai közönséggel is megosszák azt a tapasztalatot, amit számukra Kína több száz éves teafáinak levelei nyújtottak: egy másik dimenzió, természetes állapotunk, a tea költészetének felfedezését. Azóta Vigh Ágnes is csatlakozott a csapatukhoz, aki szakértelmével és barátságos mosolyával várja a betérőket.
A teaműhely workshopján tapasztaltam meg azt az ízeken és illatokon túli dimenziót, ahová csak a tea juttathat el, és értettem meg, hogy miért kerekedett fel egykor Európa, hogy szert tegyen Ázsia tealevelekben élő titkára.
A Piqniq Budapest és a Mastercard közös, Tanulj, fejlődj! – Nagykép a gasztronómiáról című, három hónapos projektjének keretein belül Ázsia teaültetvényeinek felkutatásáról, mondanivalóval bíró teákról és a Zhao Zhou által képviselt filozófiáról beszélgettünk Tálos Gáborral.
Térjünk vissza oda, ahol elkezdődött a közös történeted a teával: Pekingbe. Itt töltötted ugyanis az egyetemi éveidet. Mi vitt téged akkor Kínába?
A kalandvágy. Hallottam, hogy ösztöndíjjal lehet Ázsiában tanulni, és kihagyhatatlan lehetőségnek gondoltam. Egy éven keresztül csak kínaiul tanultam az angol nyelven keresztül, aztán elmentem az egyetemre. Az első évben a kínai évfolyamtársaktól külön tanultunk, a második évben dobtak be minket a mély vízbe.
Később Kínában ért téged az az élmény is, ami miatt aztán a tea felé fordultál.
Ez már jóval később történt. Ittam egy 1950-es teát, és olyan hatással volt rám, hogy Galambos Péter barátommal eldöntöttük, ezt Magyarországon is szeretnénk megmutatni. Több olyan teás élmény ért aztán, amire azt mondtam, hogy ilyen nem létezik itthon.
Tizenhat évig borral foglalkoztam, és a tea voltaképpen a gyökerekhez való visszatérést jelentette. Utat nyitott, hogy újra Ázsiába utazhassak, és az is motivált, hogy Péter barátommal együtt csinálhatom.
A galéria megnyitásához kattints a képre!
Hogyan tettél szert a tudásra, amit a Zhao Zhouban kamatoztatsz?
A legtöbbet Pétertől tanultam a kínai gyógyászatról, a meditációról, a tea hatásairól. Ő sajnos tavaly decemberben meghalt, 2010 óta együtt jártuk Kína teahegyeit. Beoltódtam, és azóta már minden érdekel a teák világában. Mindennek utánaolvasok, kérdezek a termelőktől.
Vitathatatlan, hogy a munkád legizgalmasabb része a felfedező- és beszerzőutak. Mesélsz egy kicsit arról, hogy hogyan zajlik egy ilyen út, egyáltalán hogyan indultatok el?
Péter jó kultúrkörökben mozgott Kínában, kínai, tibeti buddhizmust és kínai gyógyászatot tanult, ezzel foglalkozott, olyan baráti köre volt, amire már az elejétől fogva tudtunk támaszkodni. Olyan teavidékekre látogattunk, amik számunkra izgalmasnak tűntek. Mielőtt elindultunk, megkérdeztük a barátokat, hogy kit ajánlanak, hova érdemes elmenni. Olyan ez, mint amikor eljön a turista Magyarországra, elmegy a Szépasszonyvölgybe, és lesz egy véleménye a magyar borról, de megint más véleménye lesz, ha megtalálja Szepsy Istvánt vagy Györgykovács Imrét – az már egy másik világ.
A teáitok sokszor több száz éves fákról származnak. Nehéz hozzájutni európaiként ezekhez a levelekhez?
Azt gondolom, hogy Péter már nem számított európainak, az ő műveltsége, kínai tudása jó belépő volt, ráadásul ismerősök ajánlottak be minket. Kínában van egy szó, a guanxi, ami kapcsolatot jelent. Ha ezzel rendelkezel, máshogy közelítenek hozzád az emberek. De valóban vannak olyan teatermelők, akik megkérnek minket, hogy ne áruljuk el a tea származásának a pontos helyét, mert akkor sok ember megy majd arra, és ők azt nem akarják.
Csodálatos lehet bebarangolni ezeket a helyeket, több száz éves teafák alatt sétálni, megkóstolni a levelükből készült teát, megismerni a helyi kultúrát, új barátokat szerezni. Van olyan élményed, ami különösen közel áll a szívedhez?
Mindegyik az. Mindegyik kaland. Tavaly három hét alatt négy tartományon mentünk keresztül, olyan volt, mintha beletettek volna minket egy centrifugába, fantasztikus helyeken jártunk. Nem tudnék egy élményt kiemelni. Egy hely vagy azért izgalmas, mert még nem jártunk ott, vagy ha már jártunk, akkor azért, mert látjuk, mi változott, milyenek az új teák.
Egy tea akkor jó, ha tud valamit adni, ha pluszüzenete van. Nagyon sok izgalmas teát találunk, de amikor azt érezzük, hogy egy nagy teával van dolgunk, lehet, hogy csak magunknak meg a barátainknak veszünk belőle. Sokszor a H2 – vagyis Havonta két tea – klubtagjaival osztjuk meg ezeket a kisebb tételeket. Azért hoztuk létre ezt az előfizetéses teaküldést, hogy a tea iránt érdeklődőket bevonjuk a felfedezőútjainkba.
Ha úgy nézzük, nemcsak teát hoztok magatokkal, hanem egy filozófiát is. A workshop előtt az asztaltársam mesélte, hogy a japánoknál a teaszertartás a pillanat megélésének a filozófiáját közvetíti. Mennyire vág ez egybe a kínai szemlélettel?
Mindkét szertartás ugyanoda szeretne eljutni a végén, csak más úton. A japán nagy odafigyeléssel, a kínai a szabadságon keresztül.
Számodra mit jelent a tea?
Péter szavait szoktam emlegetni, amikor megkérdezik, hogy miért iszunk ennyi teát, mi ez az egész teázás: a tea kivisz a mátrixból. Az átlényegülés élményét adja. Van egy szabadsága, térélménye, mélyülése, nyitottsága. Számomra a szabadságot jelenti.
A workshop alatt úgy éreztem, hogy voltaképpen nem is igazán ízeket kóstolunk, sokkal inkább különféle tudatállapotokat próbálunk ki.
Ez így van. Egy tea akkor izgalmas, amikor tud újat, mást mutatni, mint amit eddig megszoktunk.
Már egy csésze tea képes volt olyan állapotba juttatni, amit sosem tapasztaltam. Ilyenformán segíthet az önismeretünk fejlesztésében? Neked segített?
Azt szoktuk mondani, hogy a tea segít összekapcsolódni önmagunkkal, saját természetünkkel, azzal az énünkkel, akik természetes állapotunkban lehetnénk.
Bárki számára felfedezhető ez az állapot?
Ha valaki odafigyel, igen. A körülmények is fontosak: legyen idő és tér arra, hogy megtapasztalja.
Mit tapasztaltok, nyitnak az emberek erre a minőségre?
Maximálisan. Ez egy fejlődési folyamat. A bornál huszonöt éve kezdődött el, és most már mindenki tudja, hogy mi az a cabernet, hogy milyen pohárból kell inni. Fejlődik a csokoládé, a kávé, minden. A teának a legnagyobb kihívása, hogy a finom teától akarunk-e továbblépni az üzenettel rendelkező teáig. A nyitottság megvan. Nagyon sok borász issza a teánkat, Michelin-csillagos helyek viszik, és azok is megtalálnak minket, akik valami pluszt keresnek a világban.
A borászok látják a tea és a bor közötti párhuzamot?
Abszolút, ők nagyon értik, hogy ez egy hasonló világ, és ez a pluszmélység, tartalom sokuknak átjön. A jó tea olyan, mint egy szép vers: ha hagyod, megérint.
Tehát van lehetőség arra, hogy az általatok képviselt teakultúra meghonosodjon nálunk?
Igen. A legszebb kihívás az, hogy az emberek megértsék: a tea egy új dimenziót hozhat az életükbe. Aztán utána lehet a teákról többet mesélni: hogyan készülnek, milyen technikák vannak, honnan származnak. Ilyenkor egy kicsit elaprítjuk a fát. Érdemes az erdő fölé repülni, magasan szárnyalni.
