Charles Dickens beszélő kedvence Edgar Allan Poe-t is megihlette, Ernest Hemingway szívét egy hatujjú négylábú olvasztotta meg, Lord Byronnak egy vadállat volt a legjobb barátja.
Kutya, labda és gyerek a színpadon mindig siker, ahogy mondani szokás. De mi a helyzet az írókkal és kedvenceikkel? Lehet-e egy könyv sikerének titka egy pihe-puha, hűséges társ? Megihletheti-e gazdáját egy hatujjú macska, egy kócos kiskutya, netán egy beszélő holló? Vagy a kis kedvencek egyszerűen csak közelségükkel támogatják az íráshoz szükséges békés légkört?
Charles Dickens hollója, Grip
A Copperfield Dávid írója rajongott az állatokért. A kutyákon, a macskákon, a kanárin és a pónin kívül kevésbé hétköznapi állatokat is tartott. Többek között egy sast és néhány hollót, akiket Gripnek nevezett. Az első Gripet az emberi beszéd utánzására tanította, aminek rögzítette az eredményét. Kedvence annyira a szívéhez nőtt, hogy amikor elhalálozott, kipreparálta, és emléket állított neki Barnaby Rudge című regényében. Néhány irodalmár úgy sejti, hogy Edgar Allan Poe-t is – aki találkozott Dickens kedvenc jószágával – Grip ihlette meg, hogy hollókat szerepeltessen írásaiban.
Mark Twain macskája, Bambino
Kevesen gondolnánk Mark Twainről, a Huckleberry Finn kalandjainak szerzőjéről, hogy amolyan „macskás úr” volt. Amikor egy nap cicája, Bambino elkóborolt, hirdetést adott fel a New York Americanben, és 5 dollárt ajánlott kedvence becsületes megtalálójának. „Nagy és szénfekete; sűrű, selymes bundájú; a mellkasán halvány, fehér pamaccsal; nem egyszerű rátalálni nappali fényben sem” – állt a hirdetésben. Szerencsére Bambino hamarosan előkerült, a szomszéd kertjében találtak rá, de az író rajongói továbbra is megjelentek az ajtajában karjukban idegen macskákkal.
Kurt Vonnegut kutyája, Pumpkin
Kurt Vonnegut, a Macskabölcső és az Ötös számú vágóhíd írója a kutyások népes táborát erősítette. Pumpkin, azaz Tök nevű kedvence, a bozontos kiskutya szinte mindenhova elkísérte. Kapcsolatuk olyan mély és közeli volt, hogy egy alkalommal Vonnegut úgy nyilatkozott, nem tud különbséget tenni az emberek és a kutyák iránti szeretete között.
Virginia Woolf cocker spánielje, Pinka
A nő, akinek többek között a Mrs. Dallowayt és a Világítótornyot köszönhetjük, szintén egy kutyát választott hűséges társául, mégpedig Pinkát, a cocker spánielt, aki olyan nagy hatással volt rá, hogy Flush című könyve főszereplőjének szintén egy spánielt tett meg, bár a történet szerint az angol költőnő, Elizabeth Barrett Browning kutyusa volt.
Ernest Hemingway hatujjú macskája, Snow White
A macsós regényeiről ismertté vált Hemingwayt legtöbben valószínűleg a tengeren, duzzadó izmokkal horgászbotjának feszülve, egy afrikai szafarin puskáját áldozatára fogva vagy whiskyvel a kezében, egy bárpultnál képzeljük magunk elé. Nem véletlen, hogy nehéz úgy vizionálnunk őt, mint a gyengéd férfit, aki tányérjáról etet egy kiscicát. Pedig Hemingwaynak valóban a macskák voltak a gyengéi, különösképpen fajuk egy példánya, a hatujjú Show White, azaz Hófehérke. A cicust egy hajóskapitány ajándékozta az írónak, aki hamarosan még több macskát fogadott örökbe. Azok, akik ellátogatnak Hemingway Key West-i otthonába Floridában, még ma is találkozhatnak Snow White hatujjú leszármazottaival.
Lord Byron medvéje
Valóban különös, ha az ember gyereke hollót vagy hatujjú macskát tart, de persze ez semmi ahhoz képest, hogy az angol poéta, Lord Byron egy medvét vett a gondjaiba. Az 1800-as évek elején magával szerette volna vinni kutyáját a Trinity College-ba. Miután kijelentették, hogy az egyetemen nincs helye kutyának, egy medvével állított be a kampuszra. „Van egy új barátom, a világ legjobbja, egy szelídített medve – írta egy ismerősének 1807-ben. – Amikor idehoztam, megkérdezték, hogy mit kezdjenek vele, erre azt feleltem, hogy szerintem ösztöndíjat kellene adniuk neki.”
