Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Kádár Erzsébet helye a legnagyobb nyugatos írók névsorában volt, rövid és hányattatásokkal teli élete során mégsem teljesedhetett ki.
Gyerekkorától festőnek készült, jól bánt az ecsettel, de az élet úgy hozta, hogy az írásban találta meg a hivatását. Kortársai Babits Mihálytól kezdve Illyés Gyulán át Vas Istvánig mind elismerték a tehetségét, fényes jövőt jósoltak neki. Számtalan nehézséggel nézett szembe, mire úgy tűnt, végre kezd révbe érni, de váratlan halála pontot tett tízéves írói pályafutása végére.
A PIM Egy írónő modellt áll című kiállításának tárlatvezetésén Szilágyi Judit kurátor és Tönkő Vera irodalomtörténész mesélt Kádár Erzsébet szárnyalásokkal és zuhanásokkal kísért útjáról szerelemben és munkában.
A hontalanná lett úrilány
Csernovics Erzsébet a 20. század legviharosabb évtizedeibe született bele. Idilli gyerekkora hamar elmúlt, pedig a szerb főnemesi család sarjaként gondtalan élet elébe nézett. Két lánytestvérével együtt nővérével, Eszterrel és húgával, Judittal fiúiskolában tanult. A magyaron kívül mindenből jelesre érettségizett, őt igazán mégis csak a festészet érdekelte. Gyerekkora óta festőnek készült, folyton rajzlapjai fölé görnyedt, vagy állványa előtt dolgozott, szülei pedig támogatták művészi törekvéseiben.
Csernovicsék generációkra visszamenően összetartó, egymást segítő család voltak. A három lány pótnagymamája – nagyapjuk nővére –, Emília nevelte apjukat és az ő nővéreit, miután ő maga a harmincas évei elején megözvegyült. Férje Damjanich János volt, akinek az emlékét haláláig őrizte. Erzsébet visszaemlékezése szerint minden este egy órát töltött a férfi portréja előtt. Később a lány fordította németről magyarra a házaspár szerelmes leveleit.
Erzsébet okos, ábrándos és érzékeny lány volt. Egy anekdota szerint tízévesen kutyáival játszva észrevette, hogy mindketten bolhásak, de nem volt szíve megölni a rovarokat, ezért úgy rendezte el őket, hogy igazságosan, mindkét négylábúra ugyanannyian jussanak.
Anyjuk, Olga mama konzervatív elvek mentén nevelte lányait. Szerette és óvta őket, amihez az is hozzátartozott, hogy elkobzott minden lányregényt, vagy kitépte utolsó oldalaikat, nehogy a három testvérnek kedve támadjon felfedezni a szerelem testi oldalát.
Ennek ellenére Erzsébet hamar szerelembe esett a jóképű Dadányi Györggyel, akinek érdemeihez a több ezer holdas birtokon túl hozzátartozott, hogy huszártisztként végigharcolta az első világháborút. Hogy több szálon közeli vérrokona volt Erzsébetnek, azzal senki sem törődött. 1920-ban vezette oltár elé a nála nyolc évvel fiatalabb, tizenkilenc éves Erzsébetet.
Kérészéletű házasságukat Erzsébet bontotta fel, aki rájött, hogy férje egy falubéli lánnyal csalja őt, miközben ő otthon kislányuk, Éva nevelésével foglalatoskodik. (Ez az élmény ihlette a Nyugat pályázatára beadott Reggeltől estig című novelláját. A történet egy édesanya egy napját írja le, aki este rajtakapja férjét a cseléddel.) A válást mégis katasztrófaként élte meg, kislányával és a Dadányitól kapott nemi betegséggel egyedül maradva visszatért Aradra, a szülői házba, de nem maradhatott sokáig.
A trianoni békeszerződés után családja elvesztette vagyonát és birtokait. Budapestre menekültek, ahol sokáig a Nyugati pályaudvaron két vasúti vagonban éltek, ami után az Üllői utcai, poloskákkal teli, kétszobás lakás jelentette a megváltást. A nélkülözésből kapcsolataik révén kezdhettek el kilábalni. Olga mama alkalmanként Horthynével teázott, aki egy trafikhoz segítette őket.
Dadányi a birtokukért kárpótlásként kapott pénzt megosztotta Erzsébettel, ő maga megmaradt vagyonából egy ranchot vásárolt Paraguayban. Hajóútjáról levelet írt exfeleségének, amiben nem hazudtolta meg önmagát: „[a] nők mind elég tűrhetők és kivétel nélkül finom selyemharisnyát hordanak még akkor is, ha máskülönben papucsban vannak. Pá Öregem!”
Egy időre megoldódni látszottak a család pénzügyi nehézségei. Évát intézetbe íratták, Erzsébet pedig folytathatta tanulmányait festőtanoncként, jövőbeli terveiket azonban áthúzta a családfő, Diodor halála. A három lánynak szakítania kellett álmaival.
„Egy írónő modellt áll”
Erzsébet még sokáig nem hagyott fel a festéssel. Ingyenes kurzusokat látogatott, a képei kiállításokon jelentek meg. Betevőjét rajztanítással és grafikák készítésével teremtette meg. Harmincévesen a Budapesti Hírlaphoz került illusztrátorként, írói vénájára képaláírásai alapján szerkesztői lettek figyelmesek, és publicistaként kezdték foglalkoztatni.
Erzsébet írásai női rovatokban jelentek meg. Annak ellenére, hogy modern, független nőként élt, témái olyan konzervatív kérdések köré szerveződtek, mint a rókabunda tisztítása, a jól működő család és a nő szerepe. Irodalma témája szöges ellentétben állt ezekkel a cikkekkel.
Karrierje az 1930-as évek közepén fordulóponthoz ért. Megfestette önarcképét, amit már Kádár Erzsébetként szignózott. (A Kádár Olga mama nemesi előneve volt, és szerkesztője, Illés Endre ösztönzésére vette fel.) A kép keletkezését követi nyomon Csók és festék című novellája, amiben már feltűnik a nő ars poeticája, aki a benne vívódó nő és művész közül a művészt választja. Nem lehet valaki egyszerre jó festő és jó író, mondta, és tudta, hogy döntenie kell, vélte.
„Önarcképet fest. ... Percekig nézi tükörképét, mintha arra várna, hogy az beleitatódjék tekintetébe; látománnyá oldja tisztult színek és leegyszerűsített vonalak képletébe; négy színt akar csak látni, a háttér színét, a hajét, bőre világító fehérségét és a ruha sötét tömegét. Ez a négy szín a kép. A négy szín végzetes összetartozása a titok, amely életet lobbant a képbe. Hideg értelemmel dolgozik, szinte érzéketlen közönnyel. (...) Ijedten nézi a képet. Mintha leleplezné, kiordítani titkait... Milyen szomorú az a tekintet!”
A művészi lét Erzsébet számára mindennél fontosabb volt. Önmagáról lemondott anyaként és nőként. Íróként 1935-ben érett be munkája gyümölcse. Reggeltől estig című írásával megnyerte a Nyugat pályázatát, és végleg búcsút mondott a festésnek. Az írásaival azonnal lenyűgözte Babitsot és Schöpflint. „Babits szerint szép és nőies, de ha irodalomról van szó, rögtön férfi válik belőle, vitatkozik, harcol, küzd az igazáért. Inkább író, mint nő.” – írta róla unokaöccse, Vajda Miklós.
A Nyugatban és más, nívós lapokban publikált, ismert novellaíró és neves kritikus vált belőle. Kaffka Margitról írt recenziójában hiányolja műveiből a nők valódi szorongásainak bemutatását, hogy karakterei testéről leváljon a lélek, és ez az a hiány, amit Erzsébet novelláival megkísérelt pótolni. Hőseit ítélkezés nélkül állította kellemetlen, sorsfordító szituációk elé:
„Nézik egymást. Anna mindinkább megtelik a szánalom sötét, szorongató tömegével. Mondani szeretne valamit, de ajka megmerevedett, a férfi tekintetéből gyűlölet süt rá. Már fekszenek. Párhuzamosan, kinyújtott testtel a kettős ágyban. Mereven, idegenül, akár egy sínpár.” Ahogyan novellái általában, a Félelem című novellája is azt a szorongást idézi elő az olvasóban, amit az írás női szereplője élhet át rossz házasságában.
Harminckilenc évesen elnyerte a Baumgarten-díjat, négy évvel később pedig megjelent egyetlen kötete, a Harminc szőlőskosár című novellagyűjteménye. 1944 nyarán viszont nem volt egyszerű íróként boldogulni. A közelgő ostrom miatt az emberek élelmiszereket és más létfontosságú dolgokat vásároltak, amik között nem szerepeltek a könyvek.
Egy írónő modellt áll
A Kádár Erzsébet életét és munkásságát bemutató kiállítás 2020. augusztus 16-ig látogatható a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Augusztus 12-én, 18 és 20 óra között Szilágyi Judit kurátor és Szikra Renáta művészettörténész tart ingyenes tárlatvezetést.
„A görög isten te vagy, s én a földi nő, akit megszerettél.”
Talán különc természete, talán határozott személyisége tette, annak ellenére, hogy Erzsébet szép és csinos nő volt, válása után mégsem akadt sok udvarlója. Komolyabb szerelmi kapcsolatba kollégájával, az írásait szerkesztő Illés Endrével keveredett. Erzsébet tehetségesebb író volt a férfinál, ő mégsem így látta. Illés lett az eszményképe, hitt a férfi minden ellenséges, negatív kritikájának.
A harmincas években kezdődő viszonyuk kilenc éven át, Erzsébet haláláig tartott, és sosem fordult komolyra. Illés nős ember volt, aki nem volt hajlandó elhagyni feleségét, Líviát, de az írónő így is mellette maradt. „Ne fogd meg a lábam, mikor Lívia mellett állok!” – írta egy levelében. Lívia tudott a kapcsolatukról, és némán tűrte, ahogyan Illés többi szerelmi afférját is.
Erzsébet és Illés levelezéséből csak az írónő levelei maradtak fent, mert a férfi arra kérte, semmisítse meg az övéit, kegyetlen viselkedésének bizonyítékait, sőt később Erzsébet leveleit is „cenzúrázta". „Tépd el a leveleimet. Amit írtam és mondtam: fájdalom volt, kín volt. Nem adhattad azt, amit kívántam. Nem bűnöd. Tiszta voltál. Halálosan szerettem a szívedet, a szemedet. Ez – és csak ez maradjon meg benned” – írta naplójába Illés 1944 őszén.
Illés valóban nem számított jó partinak, még szeretőként sem. Nem éltek együtt soha, nem utazott el Erzsébettel sehova, néha ugyan nála aludt, aztán hetekre eltűnt, sokszor vádolta szeretőjét hűtlenséggel, pazarlással, falánksággal („Amíg hazugnak, kurvának, falánknak hiszel, nem akarlak látni. Nem tudlak megcsókolni addig. És ha évekig tart, akkor sem.”), ami mind távol állt a nőtől, és Erzsébet egyik leveléből az is kiderül, hogy legalább egyszer kezet emelt rá. Néha feltámadt benne a bűntudat, ilyenkor drága ajándékokkal halmozta el kedvesét. Többször sodródtak a szakítás közelébe, amikor feltámadt Erzsébet önérzete: „Ezt nem vállalom tovább. Érted! Különb vagyok, mint minden asszony, különb, mint a te Líviád, Makkainéd és mindenkid. És abban különb, amiben többre tartod őket.”
Illés lerombolta a szorongó Erzsébet önbizalmát, a nő mégis egy Babitsnak ígért regényt és újabb novellákat tervezett, tele volt ötletekkel, amiket nem valósíthatott meg. Negyvenöt évesen az orrán felejtett szemüveggel, könyvvel a kezében halt meg otthonában a szivárgó gáz miatt. Testére Illés talált rá. Erzsébet az ő gondjaira bízta hagyatékát, önarcképe a férfi szerkesztőségi irodájába került.
Kádár Erzsébet nagy reményű nyugatos írónő volt. Karrierjének korai halála vetett véget, nem teljesedhetett ki életében, rövid, tízéves életművét pedig nem tudta életben tartani az irodalmi emlékezet.
