Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Az öregkor mindenkit elér, és pontosan így vannak ezzel a sorozatok is. Egy kivétellel: a Jóbarátok ugyanis még mindig piszkosul fiatal.
Hiába telt el több mint 25 év az eredeti bemutató óta, a hat jóbarát története egyszerűen kortalan maradt. Arra a kérdésre, hogy mindez miért lehetséges, Saul Austerlitz keresi a választ könyvében, A Jóbarátok-generáció pedig a rajongók bibliája lehet: az író részletesen kukkant be a színfalak mögé, de nem bulvárhírekkel, meghökkentő titkokkal és hatásvadász pletykákkal, hanem lelkes, fanatikus lélekkel összegyűjtött kutatómunkával, hogy a sorozat még közelebb kerülhessen hozzánk.
Miért éppen egy kávézóban ücsörgő baráti társaságról szól a sorozat? Hogyan lettek kiválasztva a főszereplők? Miért lett rendmániás Monica? Mindig is úgy volt, hogy Ross és Rachel románca áll a középpontban? Hogyan lettek kiválasztva a bútorok, a ruhák, a frizurák? Hogyan vált egykettőre a Jóbarátok az amerikai tévénézők bálványozott, legmenőbb sorozatává? Austerlitz maradéktalanul megválaszol mindent, és még ennél is többet.
Az örökzöld fiatalság
Az, hogy a ’90-es években felnőtt fiatalok és a következő generációk mindegyike is éppen annyira érzi magáénak a sorozatot, már önmagában bizonyíték a zsenialitására. Valami egészen különleges kortalanság lengi körül, amely nagyon is tudatos része volt az alkotómunkának. A készítők – Marta Kauffman és David Crane – egyfajta álomvilágot, egy apró szigetet építettek Manhattan közepén, ahol a nagyváros sötét, barátságtalan, bűnnel teli, piszkos utcái egy pillanatra sem bukkannak fel. Ahol az éppen aktuális hírek, globális problémák, popkulturális jelenségek nem léteznek, ebbe a burokba éppen csak az juthat be, ami kiszolgálja ezt az idillt. Amellett, hogy emiatt számtalan kritika érte a sorozatot (például hogy New York színes bőrű lakosságának népessége ellenére a hat jóbarát világa a sorozatban mintha fehérek szigeteként működne), mégis megteremtette ezt az időtlen és gondtalan közeget, ahol csak párkapcsolati, szexuális, barátok közti és persze apró-cseprő hétköznapi problémák lépnek fel. A Jóbarátok úgy láncol képernyő elé, hogy tulajdonképpen nem szól semmiről, csak a főszereplők folyamatos sóvárgásáról, vágyairól: hol szex, hol boldog párkapcsolat, hol megértés után. Éppen ezért a minimalizmusért történik mindmáig az, hogy nemcsak a tengeren túl, hanem mindenhol tökéletesen megértik a sorozat nyelvét a fiatal tinédzserektől kezdve a harmincasokon át még az idősebb korosztály tagjai is. Abban a korban, ahol a tévé már a végét járja, a sorozatok pedig egymás után futnak ki a gyártószalagról, milliók rajonganak a Jóbarátokért, és erre nem a nosztalgia veszi rá őket. „A realizmus hiánya az idők során átfordult valami örökzöld, a fiatalságról szőtt fantáziába”, írja Austerlitz.
Az a híres-nevezetes virágnyelv
Az alkotók számtalanszor belefutottak az amerikai prüdériába: mit szabad tenni, mondani a képernyőn, és mit nem. Elhangozhat-e az a szó, hogy „seggfej”, vagy hogy „pénisz”, és ha igen, hányszor? Maradhat-e az a jelenet, amikor Monica és Rachel az utolsó darab óvszerért harcolnak? Az NBC rendkívül szigorú szabályokat állított, és ez az írókat rendkívül módon bosszantotta, főleg amikor látták, hogy a párhuzamosan futó Seinfeldben egy egész rész szólt egy maszturbálóversenyről. Az NBC hallani sem akart arról, hogy a Jóbarátok „felnőttebb” legyen, mert rengeteg tinédzser nézte, ami persze ironikus volt, hiszen gyakorlatilag minden egyes sztorit átszőtt az erotika. Így történt az, hogy a sorozat tökélyre fejlesztette a saját virágnyelvét, sikerült elérniük, hogy a szexről való beszéd természetesnek tűnjön, és ezek a dialógusok olykor nagyon is sokat hozzátesznek a karakterekhez, tehát nem pusztán a polgárpukkasztás, a hatásvadászat vagy a humor eszközei. Ez mérföldkövet jelentett, ahogy az is, hogy a szexről való beszéd nem a férfiak macsó privilégiuma volt, hanem a nők önkifejező eszköze is. A virágnyelv pedig kitűnő kommunikációs csatornája ennek a finom erotikának: például amikor Monica véletlenül beüti Ben fejét a szoba tartógerendájába, majd biztatja Rachelt, hogy ő is tegye meg, hogy lássa a gyerek, nem nagy dolog ez, Rachel pedig megjegyzi „csak egy ágy fejtámlájába az igazi”.
Közösség a pénzben is
A nemek és a szereplők közti egyenlőséget persze nem csak itt venni észre. Amikor kezdetben elindult a sorozat, az alkotók kitűzték: mind a hat jóbarát ugyanannyira főszereplője a sorozatnak. Mégis, a stúdió a második évad után csak David Schwimmert hívta be, hogy magasabb fizetést ajánljon fel neki. Csakhogy a színész – akinek anyja válóperes ügyvéd, jártas a javak igazságos elosztásában – nem ment ebbe bele, hiszen a beleölt energia éppen ugyanannyi volt mindannyiuk részéről. Tudva azt, hogy a Warner Bros. mennyit kaszált a leadott évadokon, Schwimmer a kollégái elé állt, és arra kérte őket, árulják el, mennyit kapnak. „Tőlem várják, hogy kérjek emelést, pedig szerintem inkább arra kéne használnunk ezt a lehetőséget, hogy kiharcoljuk, hogy mind a hatan ugyanannyit kapjunk.” Akkortájt – miközben a széria tényleg bombaként robbant az amerikai tévékben – a színészek kezdeti fizetése tényleg nevetségesen alacsony volt, és a koncepció, hogy mind a hatan ugyanakkora szeletet kapjanak a sztoriból, Schwimmer malmára hajtotta a vizet. Végül egy többórás tárgyalás során megszületett az eredmény: a harmadik évadtól mind a hatan ugyanakkora gázsit kaptak.
Ha az írószoba mesélni tudna...
Ahhoz, hogy a sorozat ennyire zseniális tudjon lenni, az ütős alapötlet és jó színészek mellett kellett egy igazán kreatív és jól dolgozó írógárda. Az írószobában dőlt el minden, az alkotók kíméletlen szigorral kukázták a kicsit is gyenge poénokat, sztoriszálakat, és volt, hogy órákat agyaltak azon, hogy egy-egy motívum vagy mondat hogyan jelenjen meg, hangozzon el. Szerencsére az írók tényleg tehetségesek voltak, és olykor egészen elképesztő módon rukkoltak elő ötleteikkel, egysoros poénjaikkal, amikor pedig nem akadt megírandó sztori, saját vagy ismerőseik életének egy-egy momentumát vetették papírra. Sokszor éjszakába nyúlóan, a magánéletüket is felrúgva írták a sztorit, a legjobb sorok néha éppen a legfáradtabb pillanatban érkeztek. Az írók számára megszokottá vált a stúdió felett felkelő és lemenő nap.
Crane és Kauffman pontosan tudták, hogy a Jóbarátok igazából az érzelmi vonal miatt olyannyira megkapó. Míg az egysorosok, az abszurd szituációk, a pörgős sztori tényleg jól működött, a folyamatosan vissza-visszatérő érzelmi háttér volt az, ami odaláncolta a nézőket a képernyő elé. Leginkább Rachel és Ross hektikus kapcsolata, a kiapadhatatlan vágy, hogy ők újra összejöjjenek, volt az, ami valódi alapot és hús-vér dimenziót adott a humornak, a szituációs komédiának. Az írók tökéletesen kidolgozták, hogyan lehet egy-egy apró momentummal még jobban bevonni a közönséget. Például az olyan epizódok, mint Az embriók című, amelyben a néző tényleg hahotázik, hogy aztán elérzékenyüljön, és a végén még meg is lepődjön. Vagy az olyan pillanatok, mint amikor Ross hagyja nyerni Rachelt pókerben: elszorul a torkunk kettejük mindvégig jelen lévő, szunnyadni nem akaró vonzalma miatt. És ha arra vagyunk kíváncsiak, hogy mi a Jóbarátok titka, akkor ez minden bizonnyal ott sorakozna: merthogy a romantika e formájáért az ember kész élni és halni, bármennyire is mérgező és fájdalmas.
És hogy mennyi minden történt tíz év alatt, ahhoz egy könyv is kevés, még úgy is, hogy Saul Austerlitz tényleg precíz részletességgel, ezernyi sztorival meséli el, mi zajlott a kulisszák mögött. A Jóbarátok-generáció éppen ezért izgalmas, és pont olyan nehéz szívvel fejezi be az olvasó, mint ahogy az utolsó perceket nézi a 10. évad végén. Csak ezúttal a kulisszák mögül lépünk ki.
