Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Szendrey Júliának mindössze néhány év boldogság jutott az életében. Petőfi halála után egy boldogtalan házasság rabja lett, régi barátai elfordultak tőle, a közvélemény elítélte, és még negyvenéves kora előtt meghalt.
Négy év – összesen ennyi időt tölthetett együtt Szendrey Júlia és Petőfi Sándor, de a közel fél évtized alatt ritkán látták egymást: amíg Júlia gyereket nevelt vagy a nemzet asszonyait buzdította arra, hogy engedjék harcolni a férfiakat, férje képviselő-választáson vett részt vagy éppen a katonai szolgálat foglalta le. A segesvári csata pedig végképp elválasztotta őket egymástól. Attól kezdve Júlia sorsa egyre rosszabbra fordult.
Petőfi nyomában
Két évvel Petőfi eltűnése után Júlia szilárd meggyőződéssel hitte, hogy férje még életben van, és Törökországban kell keresnie. Miután Haynautól nem kapott kiutazási engedélyt, a helytartó bizalmi emberétől, Franz Liechtenstein hercegtől kért segítséget. A férfi azonban nem adta ingyen az útlevelet: többször meglátogatta a nőt, és kérte, hogy költözzön Bécsbe, különben meghurcoltatja. Nem kellett sok idő, hogy szárnyra keljenek a pletykák: Petőfi özvegyéből a császári főtiszt szeretője lett.
Júlia végső kétségbeesésében egy ismerősének, a bizalmasának tartott történésznek, Horvát Árpádnak írt levelet, és arra kérte, látogassa meg őt. Az utazásról továbbra sem mondott le, a férfit arra kérte, hogy ha nem sikerülne a kockázatos vállalkozása, és nem térne vissza, égesse el naplóját és Petőfi leveleit, amiket átadott neki.
Horvát nem helyeselte Júlia tervét, megpróbálta lebeszélni az indulásról, egyúttal megragadta az alkalmat, hogy udvaroljon neki. Júlia eleinte elutasította a férfi közeledését, de végül hozzáment feleségül. Ekkor még nem tudta, hogy mire mondott igent.
Egy új élet
Élete ezek után pokollá lett. A régi barátok sorban elfordultak tőle, még Arany János is, mondván meggyalázza Petőfi emlékét, ráadásul a házasságában sem talált örömet. Júlia naplójából megtudhatjuk, hogy miközben négy gyereket szült férjének, a férfi verte és rá akarta venni szexuális perverzióira.
Mégis a maga módján tovább kereste a boldogságot. Verseket és novellákat írt és fordított is, mégis kételkedett munkája értelmében: „néha, az igaz, majdnem legyőzhetlen vágy gyötör, hogy gondolatimat, érzelmeimet szavakba öntsem, hogy mintegy élve, megtestesülve lássam azokat, fájdalmimat, örömimet vissza adva, mintegy megosztva velem. Ilyenkor néha azt hiszem, hogy mit irnék, talán más szívekben is viszhangzanék, hogy nem csupán szavakat, de eszméket irna le tollam, érzelmeket festene, nem csak a szemnek tetsző tarka színekkel, de a szívekre jóltevőleg ható melegséggel.
Hanem ilyenkor, mikor ezen biztató hit bátorságot önt belém, ilyenkor többnyire elkezdett munkával vagyok elfoglalva, mit haladék nélkül be végezni kötelességemnek tartok. Nem feledhetem ilyenkor, hogy nem irónő, hanem anya, feleség, háziasszony vagyok, hogy gyermekeim, férjem s háztartásom van, s hogy kötelességem mindenek fölött ezeknek szentelni időmet s két kezem munkáját. Irói tehetségem igen kétséges, bizonytalan, mint iró tán nem használnék soha semmit sem, s igy pedig mint nő, mint anya, hivatásomat teljesitve, tisztaságot, rendet, jólétet teremthetek házamnépe körül” – írta naplójába 1854. október 5-én.
A boldog vég elmaradt
A fordulópont a ’60-as években érkezett el Júlia életében. Megjelentek a művei, és elköltözött férjétől. Hamar új udvarlóra talált Tóth József tanító személyében. Boldogsága mégsem tartott soká, méhnyakrák támadta meg. Halálos ágyán, 1868 szeptemberében levelet írt apjának, Szendrey Ignácnak:
„Hogyha csak fogalma volna kedves jó Atyámnak mindarról, a mit én kezdettől fogva Árpád mellett szenvedtem, bizonyára méltányolná azt, hogy oly sokáig birtam azt elviselni, a nélkül, hogy világot bele avattam volna szenvedéseimbe. (...) Úgysem számolok én többé boldogságra, gyönyörökre e világon, nem számolok annyival inkább, mert nem hiszem, hogy e borzasztó bajból kigyógyulva, valaha még egészséges lehessek.”
Júlia 39 évesen halt meg. Férje, Horvát Árpád, sógora és a Petőfi-hagyaték gondozója, Gyulai Pál és Tóth József úgy döntöttek, hogy a naplója nem jelenhet meg, ezért azt állították, hogy vele együtt eltemették. Fél évszázaddal később, Tóth József örökösének köszönhetően mégis nyilvánosságra került.
