Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
James Joyce írásaiban mesterien működtette a fennkölt és a profán egyensúlyját. Nem, most nem az Ulyssesről beszélünk, hanem azokról az erotikus szerelmeslevelekről, amiket kedvesének, Nora Barnacle-nek írt.
Az Ulysses írójának és majdani feleségének története éppen úgy kezdődött, mint bármelyik 20. századi író és majdani feleségének története. Adott volt egy fiú és egy lány, akik meglátták egymást. Ettől kezdve azonban semmi sem úgy történt, ahogyan az egy 20. századi úriember és majdani, feddhetetlen erkölcsű felesége között lenni szokott.
Egy férfi és egy nő találkozik
„My sweet little worish Nora”
1904. június 10-én a dublini Nassau Streeten a huszonkét éves James Joyce meglátta a húszéves Nora Barnacle-t, és azonnal megdobbant a szíve. Nora később szívesen emlékezett vissza erre a pillanatra, bár mindig másképp. Emlékei között Joyce hol tengerészsapkában, hol egy hatalmas, fehér sombreróban és hosszú kabátban tűnt fel. Az író randevúra hívta a fiatal nőt, aki bár beleegyezett a találkozóba, nem jelent meg a megbeszélt időpontban a megbeszélt helyen.
Joyce ekkor írta meg neki első levelét: „Lehet, hogy vak vagyok. Sokáig kerestem a vöröses-barna hajú fejet, de nem találtam. Csalódottan mentem haza. Szeretnék egy újabb találkát egyeztetni, bár maga valószínűleg nem. Mégis remélem, hogy lesz olyan kedves, és egyszer rám szánja az idejét – ha még nem felejtett el.”
Néhány nappal később, valószínűleg 1904. június 16-án – amikor a később megírt Ulysses cselekménye is játszódik – lezajlott az első randevújuk, ami korántsem volt mindennapi. Joyce Dublin keleti részébe vitte Norát egy dokkok és kikötő közötti, elhagyatott területre. Ott aztán az író a lány kezét délre csúsztatta a nadrágjában, és „férfivá tette”.
Októberben egy párként utaztak Zürichbe. Bár 1931-ig nem házasodtak össze, kapcsolatuk nem volt híján a szenvedélynek. Joyce pajzán leveleinek zöme abban az időszakban íródott, amikor Nora nékül tért vissza Svájcból az ír fővárosba.
Csak szóban obszcén
„Nora, my dirty little fuckbird”
„Ma meg-megálltam az utcán, a levelekre gondoltam, amiket tegnap és tegnapelőtt este írtam neked. Szörnyű lehetett őket a nappal hideg fényében olvasni. Lehet, hogy a durvaságuk felháborított” – írta Joyce Norának Zürichbe címzett levelében 1909. december 3-án. Valóban nem kellett a szomszédba menni az erotikus, igencsak érzékletes és helyeként obszcén leírásokért. Levelét folytatva sokáig szabadkozott a stílus miatt, amit a 20. század elején kevesen engedtek meg maguknak, amikor szívük választottjának írtak.
„Mint tudod, kedvesem, élőszóban sosem használok obszcén kifejezéseket. Soha nem hallottad – ugye nem –, hogy társaságban egyetlen illetlen szót is mondtam volna. Amikor a férfiak a jelenlétemben mocskos vagy buja történeteket mesélnek, én alig mosolyodom el. Mégis úgy tűnik, hogy vadállattá tettél. Te voltál, és csakis te, te szemtelen, szégyentelen lány, aki rossz útra vitt engem. Nem én voltam az, aki valamikor régen megérintett téged Ringsendben.” Igaz, Joyce szabadkozott a stílusa miatt, a továbbiakban sem tett le arról, hogy másik hangvételben is megszólítsa Norát.
Egyik-másik otromba, obszcén és állatias, némelyik tiszta, jámbor és szellemileg mély: mindaz, ami én is vagyok
– vallotta be később, megadva magát.
Joyce a továbbiakban emlékezetes együttléteiket írta le realista részletességgel, és arról faggatta kedvesét, hogy milyen közel kerültek hozzá egykor más udvarlói. Öt nappal később ismét tollat ragadt, és az előzőhöz hasonlóan folytatta visszaemlékezéseit, sűrűn használva azt a bizonyos f betűs szót, majd legvadabb vágyálmainak is hangot adott. A 16-án keltezett levélben pedig tovább taglalta kívánságait.
Ugyan nehéz elképzelni, hogy a modern irodalom mesterművének írója keze alatt pornográf levelek születtek, Wendy B. Faris irodalomtudós The Poetics of Marriage (A házasság poétikája) című tanulmányában Joyce leveleit vizsgálva arra jutott, hogy szerkezetük nagyon hasonló az Ulysseséhez. Azzal, hogy a kedvesét feszültséget fokozó melléknevek használatával szólította meg („...én kis rosszkedvű, neveletlen, kislányom...”), éppúgy ellentmondásokat épített fel, ahogyan a regényében, ahol szintén párba állítja a profánt a magasztossal.
„Az apostolok hatalmának erénye bennem lakozik Őszentsége X. Piusz Pápa által, ezúton engedélyt adok neked, hogy szoknya nélkül járulj elém, hogy befogadhasd a pápai áldást, amit örömmel adok át neked” – hoz fel Faris egy példát a Joyce-levelezésből.
Nem tudni, hogy Joyce szándékosan élt-e ezzel az eszközzel a leveleiben, ahogyan az sem fog kiderülni már soha, hogy megírásuk pillanatában sejtette-e, hogy egyszer komoly arcú irodalomtudósok elemzik majd legbensőbb és legtitkosabb gondolatait és vágyait.
