Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
A jelenlegi helyzet nemcsak ezekre a hetekre állítja a feje tetejére a világunkat. Sok szempontból örökké velünk marad.
Ahhoz, hogy megállítsuk a koronavírus-járvány terjedését, radikálisan változtatnunk kell mindenen: ahogy dolgozunk, ahogy sportolunk, vásárolunk, tanulunk, ahogy a társas kapcsolatainkat ápoljuk. Érthető módon azt szeretnénk, ha minden újra a régi lenne, és legtöbbünk talán nem ébredt még rá, hogy ez nem pár hetet jelent: lehet, hogy hónapokig kell kitartanunk, sőt, ha igazán őszinték akarunk lenni, azt kell gondolnunk, hogy a világ most örökre megváltozik – írja az MIT Technology Review.
Mára már szinte minden ország konszenzusra jutott abban, hogy mindenképpen a minimálisra szorított társas érintkezés kell ahhoz, hogy a vírus a lehető legkevesebb embert fertőzzön meg. De arról kevésbé van fogalmunk, hogy hogy fog kinézni hosszú távon az életünk. A járvány lehetséges kimenetelei ködösek, mint ahogy az is, hogy egyáltalán mi a legjobb nekünk. Az sem egyértelmű, hogy meddig kell korlátozni a társas érintkezéseinket. Vuhanban április 8-tól enyhítenek a két és fél hónapja érvényben levő vesztegzáron, Olaszországban még most ért csak a csúcsra a pusztítás, nálunk pedig még most jön a java – a ma reggel bejelentett holnaptól érvényben lévő kijárási korlátozás hozott pár borús felleget –, és bár az operatív törzs szerint eddig sikeresen kezeljük a helyzetet, júniusra tetőzhet a járvány.
Az Imperial College friss jelentésében vizsgálta, hogy milyen lehetőségeink vannak a járvány menedzselésére. Különböző grafikonok és körülírt modellek segítenek elképzelni a közeli jövőt, és az mindegyikből nyilvánvaló, hogy egyik kimenetel sem lesz fájdalommentes: az sem, ha továbbra is törekszünk minimálisra csökkenteni az érintkezéseket, az sem, ha teljes kijárási tilalom lép érvénybe, és természetesen az sem, ha nem teszünk semmit, a járvány pedig gyorsan mindenkin végigrohan: az egészségügyi ellátórendszerek minden esetben sosem látott módon terhelődnek túl, ahogy ezt az olaszországi hírekből is látjuk. A nagy kérdés tehát inkább az, hogy melyik lehetne a legkevésbé fájdalmas forgatókönyv, illetve hogy mi lesz utána. Talán ideje feleszmélni, hogy ez nem a világ átmeneti üzemzavara, hanem egy új életmód kezdete.
Élet a világjárvány alatt
A káosz rövid távon hatalmas pusztítást visz végbe olyan ágazatokban, üzletekben, amelyek az emberek érintkezésére, a közösségi létre épülnek: vendéglátás, rendezvények, szórakoztatóipar, sportrendezvények, tömegközlekedés és így tovább. A lista hosszú, már kívülről fújjuk.
Ami ennek a következménye, azt már javarészt érezzük is: a szülőkre nehezedő stressz az otthoni iskoláztatás és egyéb foglalkozások miatt, az idős rokonok, ismerősök felelősségteljes gondozása a vírus terjesztése nélkül, de szó esett már azoknak a (főként) nőknek a fokozott kiszolgáltatottságáról, akik abuzív kapcsolatban élnek, és természetesen azokról is, akiknek nincs biztonságos pénzügyi fedezetük egy esetleges jövedelemingadozás esetén.
Vannak okos megoldások, amikkel már élünk is: a konditermek például elkezdhetnek egyre több otthoni sporteszközt gyártani, vagy online kurzusokat indíthatnak. Egyre több étterem, konyha vagy áruház állhat át a kiszállítás lehetőségére. A mai világban már szinte minden számlát, csekket befizethetünk online, és a lista itt sem ér véget. Egyszóval: a világjárvány egy olyan helyzetet erősít meg, amit már évekkel ezelőtt létező jelenségként jegyeztek: erre a Medium évekkel korábbi cikke ún. shut-in economyként utalt, azaz „zárkózott vagy bezárható gazdaságként”. Ez rávilágít arra, hogy a mai világ egyre inkább afelé tendál, hogy minden minket szolgáljon ki – azaz otthon ülve sem szenvedünk semmiben hiányt. Éppen ezért a koronavírus-járvány következtében kialakult apokaliptikus helyzet is leginkább arra mutat rá, hogy bár rengeteg munkahely került a megszűnés szélére, és számtalan tényező lett bizonytalan, a társadalom nagy része képes lenne arra, hogy átálljon egy új világrendre, ami teljesen máson alapul, mint amiben eddig éltünk.
Ennek persze van pozitív és negatív hozadéka is, de a koronavírus olyan reményteli változásokat is hozhat a szokásainkban, amik éppenséggel rendkívül fontosak lehetnek: kevesebb szennyező anyagokat kibocsátó utazás, több helyi érdekeltségű üzletlánc, igény a nagyobb higiéniára – ezek nem újdonságok, a tavalyi év klímaforradalma többek között erről szólt.
A kérdés tehát: tudunk-e ebben az új világban élni?
Első lépésként szinte kötelező lesz megerősíteni a világ valamennyi egészségügyi rendszerét, hogy azok egy lehetséges világjárvány esetén azonnal azonosítani tudják a vírust és megállítani a terjedését, valamint villámgyorsasággal elő tudjanak állni egy lehetséges gyógyszerrel, vakcinával, megoldásokkal. Ez természetesen közel sem egyszerű, egy újabb vírus mindig új körülményeket jelent. A Covid-19 esetén már késő, ez az emberiség egyik drága tanulópénze.
A közeljövőre biztosan találunk kevésbé kellemes kompromisszumokat, amelyek lehetővé teszik, hogy a társas életünk kicsit fellélegezzen. Lehet, hogy a mozik megfelezik a székeik számát, a munkahelyi meetingeket nagyobb helyeken tartják meg, vagy az edzőteremben előre le kell adni az érkezés időpontját, hogy ne legyen bent túl sok ember egyszerre. És így tovább.
A kérdés talán nem is az, hogy hogyan: bármilyen úton-módon, de meg fogjuk találni a módját annak, hogy visszaállítsuk a közösség biztonságérzetét, a társas érintkezések lehetőségeit, akár csak azzal, hogy kifinomultabb módszerrel próbáljuk meghatározni és elkülöníteni azokat, akikre veszélyt jelenthet egy vírus.
Ennek láthatjuk is már az előfutárát: Izraelben például mobiltelefonok helymeghatározási adatait felhasználva kutatják fel a kontaktembereket, Szingapúrban alapos kontaktkutatásokat végeznek, majd részletes adatokat publikálnak, beleértve mindent, kivéve az érintett nevét.
I'm stunned by the depth of #coronavirus information being released in #Singapore. On this website you can see every known infection case, where the person lives and works, which hospital they got admitted to, and the network topology of carriers, all laid out on a time-series pic.twitter.com/wckG8KpPDE
— 📎 ® ¥ ¨ † å ® ø (@RyutaroUchiyama) March 2, 2020
Senki se tudja természetesen, hogy hogy néz ki a jövő. De el tudunk képzelni egy olyan világot, ahol regisztrálnod kell egy rendszerre, ami minden mozgásodat követi és jegyzi mielőtt például felszállnál egy repülőgépre. A légitársaság nem láthatná, merről jössz és merre mész, de annak az információnak a birtokában lehetne, hogy közel voltál-e olyan valakihez, aki fertőzött, vagy voltál-e a közelmúltban olyan helyen, ami aztán gócponttá lett nyilvánítva. És ugyanez a rendszer élne egy koncerten, egy kormányzati intézményben vagy iskolában, netán a tömegközlekedésben – tulajdonképpen bárhol. Talán mindenhol hőérzékelő és életjelet figyelő kamerák lennének, talán egy éjszakai klubban nem az életkorodra lennének kíváncsiak, hanem az immunrendszered ellenálló képességére. Egy új személyi igazolványon ugyancsak ott figyelne az egészségi státuszod is, akár az is, hogy a legutóbbi vírusból felépültél-e, vagy kaptál-e ellenszert.
Terjeng a disztópiaszag, vagy jó lesz nekünk?
Ahogy annak idején a terrorizmus elleni harcban is elfogadtuk azt, hogy fokozott biztonsági előírásoknak kell megfelelnünk a reptéren, úgy alkalmazkodni fogunk ehhez az új rendhez is. Más szemszögből pedig: ez alacsony ár azért, hogy az alapvető szabadságunkat megtartsuk, még ha ez bizonyos értelemben ellentmondásnak is hathat.
Ugyanakkor sajnálatos módon, ahogy az lenni szokott, a jelenlegi helyzet valódi következményeit a legszegényebbek és leggyengébbek fogják viselni. Azok, akik anyagi források híján kevésbé jutnak hozzá a modern egészségügyi ellátáshoz, akik a betegség melegágyaként ismert helyeken élnek, azok egy ilyen helyzetben is a rövidebbet húzhatják. Szakmák kerülnek bizonytalan helyzetbe, bevándorlók, menekültek, okmányok nélküli vagy börtönből szabadult emberek fognak újabb és újabb problémákkal szembesülni, ami csak még jobban megnehezíti majd nekik, hogy megkapaszkodjanak az új társadalmi berendezkedésben.
Egy ilyen rendszerben pedig az is veszélyes lehet, hogy hacsak nincs erre egy szigorú (nemzetközi) megegyezés, akkor kormányok, cégek, munkáltatók határozhatják meg, hogy ki milyen besorolást kap, és ez teret enged olyan rejtett diszkriminációnak vagy algoritmikus torzításoknak, mint amilyen az amerikai egészségbiztosítási rendszer tavalyi botránya volt, amikor kiderült, hogy az kedvez a fehér embereknek.
A világ számos pálforduláson esett át, és még számos változás áll előttünk. Az emberiség mindig katasztrófák, háborúk, járványok közepette találta meg a fejlődés útját: sosem értettünk a szép szóból. Lehet, hogy éppen itt van az idő átállni egy új életrendre, ehhez pedig szükséges az alkalmazkodás. De ahogy egy egész világ leállt pár hét alatt, és ehhez a társadalom jó része csak bólogatni tudott (vagyis más választása nem volt), úgy tudunk majd ahhoz is alkalmazkodni, ha a jövőben például jegyezni akarják, hogy honnan jöttünk, hová tartunk, és milyen az egészségi állapotunk. Persze mire mindez megváltozik, addigra lesznek, akik sokat veszítenek, és persze vannak, akik már most is túl sokat veszítettek. A legjobb, amit remélhetünk, hogy egy ilyen krízis éppen arra serkenti az országokat, hogy javítsanak a társadalmi egyenlőtlenségeken, amik a lakosság nagy részét ennyire sérülékennyé teszik. A történelem ugyanakkor azt mutatja, hogy ez nem mindig kikövezett út.
