Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Szabó Lőrinc szerelmi élete mindig adott témát a versíráshoz. Első menyasszonyát átengedte mesterének, Babits Mihálynak, miután pedig elvette Mikes Klárát, szeretőket tartott. Az egyik nő például véletlenül éppen a felesége barátnője volt. Korzáti Erzsébettel huszonöt évig tartott a viszonya.
A sors különös iróniája, hogy a költő éppen egykori szerelme, Tanner Ilona és Babits Mihály esküvőjén találkozott Mikes Klárával, akit még abban az évben feleségül is vett. Házasságuk közel három évig telt meghittségben. Ekkor talált rá Szabó Lőrinc élete másik nagy szerelmére, és ekkor kezdődött meg mindhármuk több mint negyed évszázadig tartó kálváriája.
A legjobb barátnő
Klára tudta, hogy kihez megy hozzá, hallott a költő nőügyeiről, azzal viszont eleinte nem számolt, hogy kicsapongásai a házas éveikben is folytatódnak majd. „Tudtam róla, hogy számos női kapcsolata van, de mindig azt hittem, hogy ha majd elvesz engem, úgy szeret, hogy ezt majd nem csinálja. Ilyen hülyeséget hinni!” – jegyezte meg. Férje az esküvő után sem mondott le megszokott életmódjáról, de egyik viszonya sem tartott sokáig.
1924 nyarán aztán kirándulni indultak Csillebércre egy nagyobb társasággal. Velük tartott a Vékes házaspár is: Vékes Ödön és Vékesné Korzáti Erzsébet, Klára barátnője. Nagyjából egy éve mutatta be őket férjének, azóta jártak össze. Ezúttal is jól érezték magukat együtt, Szabó Lőrinc viszont máshogy nézett Erzsikére, mint azelőtt. Bókolt neki, flörtölt vele, majd félrehívta. „Ő velem jött, ki a kapu elé, a zöld tájba, ahol egy nagy, mély füves árok volt. Ahol nem láttak, ott leültünk. És én csókolózni kezdtem vele.
Talán egyéb is történt volna, de két perc múlva feltűnt a férje és mások”
– emlékezett vissza a költő.
Első randevújukon Erzsébet azt remélte, hogy lebeszélheti barátnője férjét a szándékáról, de a férfi egyáltalán nem törődött a mondanivalójával. „Abban a percben rémülten láttam elkerülhetetlen vesztemet. Megzavart a viselkedése. Hazafelé menet a Duna-parton megcsókolt” – írta később Klárának címzett levelében 1928-ban, amit soha nem adott postára. Viszonyukat a lehető legnagyobb titokban próbálták bonyolítani, de a szerelmes versek kapcsolatuk árulkodó bizonyítékai voltak. Miután a Köszönöm, hogy szerettelek felkeltette a feleség gyanúját, Szabó Lőrinc azt hazudta, hogy a frissen megjelent verset másfél évvel azelőtt írta.
„Klárának rosszul esett vasárnapi versem; feljött két napra, igen jóban voltunk, s ő néhány nagyon nyílt, kedves szavát utólag szégyellte, mintha kiszolgáltatta volna velük nekem magát épp akkor, mikor engem más érdekel. De ezt úgy írta, és oly végtelen szeretettel (nem méregből, dacból vagy közönyből) biztatott a szabad életre, hogy már csak ezért is nagyon szeretnem kellene őt. Tudom, te is szereted. Bárcsak egyesíteni lehetne valahogy kettőtöket az életemben, akkor volnék igazán boldog!” –vallott a költő levelében Erzsébetnek 1928 júliusában. Következő szerelmes versével már óvatosabb volt, csak szerelmének mutatta meg.
Se veletek, se nélkületek
Aztán Erzsike kisfiával együtt néhány hónapra Hollandiába utazott. A költő otthonról baráti hangú leveleket írt neki, Az Est szerkesztőségében pedig a szerelmes leveleket fogalmazta. Úgy tűnt, a szeretett nő mégsem volt boldog titkos kapcsolatukban. „Lőrinc, Lőrinc, vedd el tőlem ezt a nagy szerelmet, ami így hozzám kiált két országon keresztül. Nem kell nekem, nem akarom, hogy szeress, kínlódom miatta!” – kérlelte a férfit.
Szabó Lőrinc viszont hajthatatlan volt. „Minden érzékiségünk lélekké változott, azért olyan nagy és igaz a szerelmem. – Klárának nem szólok, de te se írj erről. S ne írj főleg magadról dolgokat, amelyek gyanúba hoznak. Ennek így kell lenni. Most csak egymást szeressük. Majd ha hazajössz, megbeszéljük a többit” – írta. Erzsike megijedt, hogy a költő sorsdöntő tettre készült, féltette barátnőjét, és bűntudata volt, kérte, ne szóljon Klárának egy szót se kettejükről.
Közben Erzsébet és Klára is leveleztek. Erzsike nem leplezte le magukat, leveleiben viszont érezni a barátnője miatti lelkiismeret-furdalást: iránta érzett szeretetét bizonygatta. Távollétében Szabó Lőrinc és felesége egyre több időt töltöttek egymással, egyre közelebb kerültek egymáshoz. A szerelem mámorában egy éjszaka a férfi úgy döntött, bevallja feleségének, hogy szeretőt tart, a nevét viszont egyelőre eltitkolta. „Csodáltam Klárát, hogy milyen önzetlen, erős és okos. Semmi sem háborította fel. Senki sem. Szinte elmondtam neki addigi életemet. Közben egyre hálásabban és boldogabban csókolóztunk.”
Később aztán elárulta azt is, hogy Erzsébetről van szó.
„Rettentő fájdalmas feljajdulás és zokogás fogadta a kimondott nevet. Mindent el tudott viselni, csak ezt nem”
– emlékezett a vallomás pillanatára. Klára pedig így írt a kitudódott titokról a naplójában: „Őt éppen hogy csak nem én szültem. Minden gondolatát tőlem kapta, minden jó érzése az enyém, minden szép utáni vágya az enyém. A szavaimat mondja, a cselekedeteimet másolja. (...) Itt tudott élni mellettem két és fél éve már úgy, hogy megcsalt, elvette Lőrincet tőlem. El bírta viselni, hogy fájdalmaimat nézte, amit ő okozott.”
Szabó Lőrincnek mégis sikerült kicsikarnia az ígéretet: ha ő ezt szeretné, élhetnek együtt, hármasban. A költő azonnal tollat ragadt, és megírta a történteket Erzsikének: „Kislányom, te ismertetted meg velem a szerelmet, szeretlek érte, hálás vagyok, de most már megkötlek, végtelen szeretetemhez kötlek, rád parancsolom a tisztaságot, és parancsolom, hogy soha többé gondolatban se vétkezz magad ellen és ellenem. Mert már nem a szeretőm vagy, nem véletlen és boldog kaland, hanem a költő kedvese, kedvessége, akit nem érhet többé semmi szennyesség. Böském, szeretlek, és szeretem Klárát: tudtam, éreztem én, hogy hamarosan rendeződni fog a dolgunk.”
Azzal viszont nem számolt, hogy mire a levél Hollandiába ér, Klára meggondolhatja magát. Öngyilkossággal fenyegetőzött, azt mondta, inkább meghal, mintsem elviselje a szégyent, férjével pedig megígértette, hogy szakít szeretőjével. Szabó Lőrinc ötletétől Erzsébet sem volt elragadtatva, feldúlt levélben válaszolt a férfinek. Közben elérkezett hozzá a szakító levél is: „Kedvesem, rettenetesen nehéz most írnom. Úgy érzem, minden szavam óriási árulás egyszer veled, egyszer Klárával szemben – miért nem állok valamelyikőtök mellé, tekintet nélkül arra, hogy mi lesz a következménye.”
Közben a költő és felesége megegyeztek, hogy ezentúl minden Hollandiába küldött és onnan érkező levelet megmutatnak egymásnak. Hamarosan Klára is írt a nála hét évvel fiatalabb barátnőjének: „Ért maga engem, Bözsi! Magának meg kell fogadnia nekem, hogy nélkülem nem csak ebben az ügyben, hanem az életben soha, semmiféle dolgában nem csinál semmit addig, míg velem meg nem beszélte. Akarja? Tudja, Bözsi, hogy én kemény is vagyok ugyanakkor, mikor tudok úgy szeretni, ahogy nem hiszem, hogy még sokan. Meg akarom oldani ezt az ügyet jól, még egyszer az életben akarok hinni két embernek. Magának és Lőrincnek.”
Erzsébet nem akarta elveszíteni bizalmas barátnőjét, Klárát, haragudott magára és Szabó Lőrincre, amiért titkuk felfedésével fájdalmat okozott a feleségének. A két nő viszont egyetértett abban, hogy a negyedik félt, Ödönt, Erzsike férjét – aki éppen a családját próbálta megmenteni Budapesten az anyagi lecsúszástól – nem kell beavatni a történtekbe. Szabó Lőrinc ígérete ellenére folytatta a titkos levelezést Erzsébettel.
„Hazugság volt, hogy le tudok mondani Erzsike részéről is. Már túlontúl össze voltunk kötve, sorsszerűen”– emlékezett vissza később, de úgy tűnt, Erzsike sokkal inkább a barátnőjét szeretné visszakapni, mint őt. Végül megírta a levelet, amivel úgy gondolta, pontot tesz az ügyük végére: „Én, Szabó Lőrinc, a gyalázatos és bűnös, az erotikus és beteg és őrült és erkölcstelen disznó, én, a költő, olyan magasan vagyok a világ felett, olyan tisztán és oly végtelen egyedül és oly fájdalmasan és büszkén – istenem, Böske, megért maga engem? Mintha zene volnál: semmi földi nincs bennem, bármit tettem is: fent járok, magasan, nincs helyem, nincs nyugalmam. (...) Maga az enyém volt és ezzel meghalt. Érti? Nincs joga többé semmire, senkire, amivel nekem fájdalmat okoz. Ezzel zárja le a lelkét örökre, ezzel az örök pecséttel és legyen boldog, igen, boldog legyen, hogy annyit kapott egyszer éntőlem, mint Klárán kívül, Klára mellett senki a világon. Szenvedjen így, boldogan, ha kell: holt napjáig.”
Újra otthon
Erzsébet és a kisfia visszatértek Budapestre. Ödön is megtudta az igazságot, Szabó Lőrinc pedig megígérte neki, hogy véget vet a kapcsolatuknak. A szakítás után barátilag próbált Erzsike felé fordulni, de a nő elhárította a közeledését. Úgy tűnt, nem tudja elengedni. Egy nap aztán minden előzmény nélkül megkereste a lakásán, és kijelentette, hogy hajlandó elválni, ha ő is így tesz. Erzsike a családját választotta. „Ödön hazajött, felháborodott, hogy ezek után is a feleségénél talál. De megnyugodott, mikor értesült a helyzetről. Erzsike válasszon. Erzsike engem szeretett, és Ödönt választotta. Látszólag hidegen, határozottan” – emlékezett Szabó Lőrinc.
A rend otthon sem állt helyre. A költő és felesége fényévekre kerültek egymástól, Klára nem tudott megbocsátani. Október végén aztán Szabó Lőrinc begyógyszerezte magát, öngyilkosságot kísérelt meg, sikertelenül.
„Ha szeretsz, életed legyen / Öngyilkosság, vagy majdnem az.”
Klára 1928. október 26-án megírta búcsúlevelét férjének, majd kinyitotta a gázcsapot. „Kedves Lőrinc, ha ezt a levelem fogja olvasni, akkor én már nem élek. Most már nem leszek szentimentális, nem megyek magához búcsúzni, nem csinálok magamnak egy utolsó szép órát – írta. – Talán egyszer még az életben meg fogja látni, hogy mindig jót akartam magának. Igenis, Lőrinc, emberfeletti erővel győztem le a megalázottságomat, és mentem újra és újra maga felé, azért, egyedül azért, mert hittem, hogy a maga számára az egyetlen lehetséges valaki én vagyok. Ne mondja erre, hogy önzésből tettem. Tagadom!” Kétszer kísérelt meg öngyilkosságot, mindkétszer sikerült megmenteni.
Klára állapota és Erzsébet döntése ellenére a viszony mégis tovább folytatódott, a költő felesége azonban ezúttal semmiről sem tudott, vagy csak úgy tett. Közvetítők segítségével leveleztek, külföldi utakat szerveztek, és ha máshol nem sikerült, kapualjakban találkoztak. A háború sem választotta el őket egymástól. Szabó Lőrinc katonatisztként szolgált, Erzsébet zsidó üldözötteket mentett.
Erzsébet 1950 februárjában már külön élt férjétől, amikor arra kérte a költőt, hogy töltsenek együtt egy éjszakát. Utána, február 12-én aztán begyógyszerezte magát és kinyitotta a gázcsapot. Nem tudott megbirkózni a bűntudattal. Szabó Lőrinc és Mikes Klára életük végéig együtt maradtak.
