Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Mary Shelley szívesen bolyongott a Szent Pongrác-templom temetőjében. Olvasgatott, halott édesanyjával találkozott, és itt vesztette el a szüzességét is. Talán különösnek tűnhet, hogy egy fiatal lány sírhalmok között tölti a szabadidejét, de Mary hobbija sokat tett hozzá a Frankenstein megszületéséhez.
„Egyáltalán nem szokatlan, hogy két kiváló irodalmi személyiség lányaként nagyon korán foglalkoztatni kezdett az írás” – állt a Frankenstein 1831-es kiadásának bevezető szövegében. Mary Shelley így válaszolt arra a gyakran feltett kérdésre, hogy egy ilyen elbűvölő fiatal lány hogyan képes ilyen szörnyűséges dolgokról írni. Szülei valóban hozzájárultak a regény születéséhez, de nem kizárólag tehetségük átörökítésével.
Az anya szelleme
A Frankenstein megjelenését azonban csak az egyik szülő érte meg. Mary édesanyja Mary Wollstonecraft, a híres feminista író volt, aki rövid élete során olyan műveket publikált, mint például az A Vindication of the Rights of Woman (A nő jogainak védelme), és nem sokkal lánya születése után vesztette életét. Mary soha nem tudott megszabadulni a bűntudattól, pedig édesanyja haláláról korántsem ő, hanem a korabeli viszonyok tehettek: Semmelweis Ignác csak pár évtizeddel később jött rá a fertőtlenítés jelentőségére a boncteremből a szülőszobára ékező orvosok esetében, így dr. Poignard a placentát darabokban, mosatlan kézzel távolította el az anya testéből, akivel néhány nappal később az ebből adódó gyermekágyi láz végzett.
Mary Shelley édesanyját ezután egy sírkő testesítette meg – írja Sandra M. Gilbert Horror’s Twin: Mary Shelley’s Monstrous Eve (A borzalom ikre: Mary Shelley rettenetes éjszakája) című tanulmányában. Gilbert megjegyzése egyáltalán nem szimbolikus, Mary valóban rengeteg időt töltött anyja sírjánál a Szent Pongrác-temetőben, miközben a műveit olvasgatta. Apja, a reformista író és filozófus William Godwin először gyerekkorában vitte el a lányt a sírhoz, Mary pedig később is látogatta a temetőt, főként miután apja feleségül vette a szomszédjukat, Jane Clairmontot, akit ki nem állhatott.
„Mivel nem ismerte az anyját, életének azon korai szakaszában, amikor a Frankensteint is írta, önmeghatározása az olvasás segítségével történt” – jegyzi meg Gilbert. Vég nélkül tanulmányozta szülei írásait: ezeken keresztül próbált kapcsolatot létesíteni velük, egyfajta szülőpótlékként működtek számára. A legtöbbször a temetőben vette elő a könyveket.
Randevú a temetőben
A hely jelentése új értelmet nyert, amikor feltűnt a színen Percy Shelley. Godwin otthonában komoly szellemi élet folyt: a házat olyan nevek keresték fel, mint a radikális esszéista William Hazlitt, a festő Thomas Lawrence, a kémikus Humphry Davy és a költő Samuel Taylor Coleridge, de egyikük sem volt olyan hatással Maryre, mint Shelley, aki 1812-ben érkezett először vacsorára a házukba. Csak 1814-ben láthatták egymást újra. Mary ekkor töltötte be tizenhatodik életévét, Shelley pedig már elmúlt 21, és egy másik tizenhat éves lány férje volt. Ennek ellenére szívesen sétáltak és beszélgettek – természetesen a Szent Pongrác-temetőben. Maryt lenyűgözte Shelley idealizmusa, rettenthetetlensége és az, amit barátja, Thomas Jefferson Hogg úgy hívott: vad, intellektuális és földöntúli megjelenés.
Martin Garrett, Mary Shelley életrajzírója szerit Godwin valószínűleg azt feltételezte, hogy a két fiatal a reformista eszméket vitatja meg. Talán azt is, de ennél azért több is történt. Júniusban bejelentették, hogy szeretik egymást, nem sokkal később pedig egymás karjaiba omlottak – ez állítólag szintén a temetőben esett meg.
„Édesanyja sírja szokatlan, mi több hátborzongató helyszín olvasáshoz, íráshoz vagy szexhez” – írja Garrett. A temető Mary számára azonban mégsem a rothadó testek tárházát jelentette, hanem a tudás és az édesanyjával való kapcsolat helyszínét. Olyan teret, ahol zavartalanul olvashatott, mélyíthette irodalmi tudását, találkozhatott édesanyjával és megismerkedhetett a testiség titkaival.
A temető az új laboratórium
A temető mint a (sokszor tiltott) tudás helyszíne leghíresebb munkájában is feltűnik. Diákként Victor Frankenstein tanulmányai elvégzése közben szintén a temetőt járja, mondván: ahhoz, hogy felderítsük az élet gyökerét, előbb a halálhoz kell fordulnunk. Olyan fontos helyszín ez, ahol a fiatal tudóst az a felismerés éri, ami megalapozza a regény történetét:
„Minthogy épp e bomlás okát és folyamatát vizsgáltam, kénytelen voltam éjszakákat és nappalokat eltölteni kriptákban és csontházakban. Figyelmemet minden olyasmi megragadta, ami a kifinomult emberi érzelmek számára elviselhetetlen. Láttam, hogyan bomlik szét és semmisül meg a szép emberi test. Megfigyeltem, miként követi az élet virágzó szépségét a halál rombolása. Láttam, miként örökli meg a féreg a szem és az agy csodáit. Csak hallgattam, s megfigyeltem, elemeztem az oksági kapcsolat minden apró kis részletét, amint az az életből a halálba és a halálból az életbe való átmenet során megnyilvánul, mindaddig, míg a vaksötétben hirtelen belém nem hasított a felismerés fénye – olyan ragyogó és csodás volt e fény, hogy miközben megszédültem a világában elém táruló távlatoktól, meg is voltam lepve: oly sok lángeszű ember közül, aki ugyanebben az irányban folytatta kutatásait, épp énnekem és csak nekem adatott meg e döbbenetes titok fölfedezése.”
A titok természetesen maga az élet, a lény alkotóelemeinek előállítása, összeillesztése és életet adó melegséggel való felruházása – ahogyan Mary a bevezetőben írta. Frankenstein holttestek részeiből összerakott szörnyetege párhuzamot mutat az írónő életével, bizonyos értelemben ő is anyátlanul, a könyvek élettelen töredékeiből alkotta meg önmagát. Ahogy magát a regényt is töredékekből építette fel, narratívák sorából, szövegekből a szövegen belül.
Míg a popkultúra sokkal inkább Victor, az őrült tudós alakjára koncentrál, a regény egyik legmegindítóbb jelenete a szörny monológja, ami Gilbert szerint filozófiai meditáció arról, hogy mit jelent lélek és történet nélkül születni. Mary Shelley számára, aki korán elvesztette az édesanyját, aki apja újraházasodása után kirekesztettnek érezte magát a családból, nagy jelentőséggel bírt a történet nélküli születés.
Szellemek az ágyban
Az olvasás pedig egyfajta feltámadás lehet. Mary ezt részben apjának köszönhette. Godwin sírokról írt 1809-es esszéjében amellett érvelt, hogy a híres halottak sírjaira emlékművet kell építeni és elindítani azt a mozgalmat, amit Paul Westover nekroturizmusnak nevez. A régi könyvek azok a testek, amiket a szellemek birtokolnak, írja Westover, olvasni pedig annyit tesz, mint találkozni az elhunyt szerzők szellemével. Valószínűleg Mary is éppen így gondolta. De az olvasás csak egy formája a halottakkal való találkozásnak. Ahogyan a lánya, úgy Godwin is hitt a földi maradványok felkeresésének erejében. „A holtaknak megvan a saját helyük, ahol meglátogathatjuk őket, és ha nyugodtan és elcsendesülve tesszük, akkor tudatában lehetünk a jelenlétüknek” – írta.
Ez az elképzelés a Frankensteinben is nyomon követhető. Az utolsó hely, amit Victor meglátogat, mielőtt elhagyja Genfet, hogy a szörny keresésére induljon, a temető, ahol apját, testvérét és menyasszonyát temették el. „Majdnem fekete volt az éjszaka, s a szín még az érdektelen szemlélő számára is ünnepélyes lett volna, és megható. Mintha ott szálldostak volna az elhunytak szellemei, s csak érezhető, ámde nem látható árnyékot vetettek volna a gyászoló fejére.”
Itt esküszik bosszút is a teremtménye ellen. „Esküszöm a megszentelt földre, amelyen térdepelek, az árnyakra, amelyek körülvesznek, a mély és soha nem szűnő fájdalomra, amelyet érzek; és esküszöm terád, ó, Éjszaka, s a szellemekre, amelyek uralkodnak rajtad, hogy nyomon követem a démont, e nyomorúság okozóját, míg halálos küzdelemben el nem pusztul vagy ő, vagy én! (...) És parancsolom nektek, holtak szellemei, és nektek, ó, bosszú kóbor szolgái, segítsetek, s vezessetek művem során!”
Noha Godwin elképzelése a holtakkal való kapcsolatteremtésre kevésbé drámai, mint Victor eskütétele a bosszúra, mégis intim. Godwin fontosnak tartotta a velük töltött időt. „Azt szeretném, hogy halottaim kísérjenek az utamon, állják körül az ágyamat, és ne hagyjam, hogy gyakrabban lépjek kapcsolatba az élőkkel, mint a jó eltávozottakkal” – írta. Maryt nemcsak anyja halála vezette a temetőbe, hanem nekromantikus gondolatai is.
Mary – annak az anyának a lánya, aki aki három gyermeket temetett el és 11 nappal az ő születése után meghalt – ezen a különös helyen értette meg, milyen vékony határ választja el az élőt és a holtat, és hogy az anyaméh lehet életnek és halálnak is a forrása. Gilbert Frankenstein történetét nemcsak az önhittség metaforájaként értelmezi, hanem az anyaság horrorsztorijaként is. Valójában Mary attól a pillanattól kezdve, hogy megszökött Shelley-vel, egészen addig, amíg be nem fejezte a regényét, várandós volt, majd gyermekéről gondoskodott, erre pedig több utalás is található a könyvben.
Frankenstein szörnyetegét sosem nevezték meg. Mary Shelley jól értette a kapcsolatot a név és a társadalmi legitimitás között egy patriarchális társadalomban. Tudta, hogy ugyanazt a nevet kapta, amit a nő is viselt, aki születése után meghalt, ezáltal pedig a halott újjászületett változata lett, egyfajta galvanizált test, ami az élet bölcsőjéből bukkant elő.
