4 film, amit rongyosra néztünk gyerekkorunkban

Vége van a nyárnak, hűvös szelek járnak, és ez a trauma talán sokkal keményebb volt gyerekként, amikor véget ért az a boldog két és fél hónap, amikor rongyosra lehetett nézni a kedvenc filmjeinket. A szeptember eleji rabiga és depresszió közben már csak emlék a tévé előtti gondtalanság. Dupla nosztalgiavonat, azaz a munka rabigájából mi most felidézzük a gyerekkort.

Mit is néztünk rongyosra gyerekként, miközben a mama rétessel és fagyival tömött minket? Miket tettünk be újra és újra a lejátszóba, hogy a szalag tényleg szakadásig szaladjon? Amiket meglátva a tévéújságban szabaddá tettük magunkat az adott időpontra, hogy reklámostul, mindenestül felidézzük a legjobb pillanatokat. Tavaszi filmes Facebook-kihívásunkban megkérdeztünk titeket is, így leginkább ezeket a véleményeket figyelembe véve állítottuk össze a száguldó erővel bíró nosztalgiavonatot képező filmes listánkat: a legnépszerűbbek, amiket sosem untunk meg gyerekként (de még most se!).

„Tudtam, hogy a lányom, de nem gondoltam, hogy az apja vagyok” – Oscar, 1991

Sylvester Stallone hóbortos vígjátéka tipikusan az a film, amit bármikor, bármilyen helyzetben újra lehet nézni: a pörgős párbeszédek idézhetők, a film nagy pillanatai parádésak.

Fun fact: Habár idehaza nagy rajongás övezi a filmet, Amerikában mégsem robbantott kasszákat, sőt még a gyártási költségeket se hozta vissza – amiket, mondjuk, megdobott egy helyszíni tűzvész, ahol rengeteg old timer kocsi és kosztüm veszett oda. Rejtély, hogy miért nem talált be az amerikai közönségnél, sőt később se lett igazán kultfilm (az IMDb-n 6,5 ponttal a közepes filmek táborát erősíti). Egyesek szerint a film ereje a szinkronban rejlik, az angol hang és szöveg mérföldekkel lemarad a magyartól. Ebben lehet ráció, Gáti Oszkár mindig jó volt Sly hangjaként, de itt pályafutása legjobbját nyújtja.

Franco Provolone: Az esküvő után beköltöztök a szép, tágas földszint lakosztályba!

Lisa: Miért a földszinti lakosztályba?

Franco P.: Mert miután eltörtem a lábait, nem tud többé lépcsőt mászni.

„Figyelj Sandy, a férfiak patkányok!” – Grease, 1978

Az ötvenes évek giccses csillogását megidéző romantikus musical már kevésbé volt mindenki kedvence, viszont kétségkívül a hetvenes évek egyik ikonikus szerelmi sztorija, amiben a piszkosul fiatal John Travolta viszi a prímet. Nosztalgikus visszatekintés egy korábbi korra, de mi inkább a lehetetlen románcért kedveltük és néztük újra (leginkább a lányok).

Fun fact: Egy ideig ez volt minden idők legtöbb pénzt hozó filmje a Cápa és a Csillagok háborúja (1977) után, eredetileg pedig Elvis Presley is felbukkant volna a filmben. A producer a filmjogok megvételénél úgy álmodta meg, hogy ő legyen a főszereplő Danny szerepében, de a Király végül nem vállalta.

„...sőt nem is, csak bolhák a patkányokon. Vagy tudod, mit? Amőbák a patkányok bolháin. Arra sem méltók, hogy a kutyák megharapják őket. Az egyetlen, akiben a lány bízhat, az apja.”

„Utak? Ahová megyünk, ott nincs szükség utakra!” – Vissza a jövőbe, 1985–1990

Senkinek sem kell bemutatni dr. Emmett Brown és Marty McFly csodálatos utazását a múltba és a jövőbe: a trilógia azért is örök klasszikus, mert mindhárom része ugyanolyan kalandos, izgalmas és zseniális. Ritka az ilyen, ahogy az is, hogy valamit ugyanolyan beleéléssel nézünk meg felnőttként is, mert azért valljuk be: sok gyerekkori kedvencünk elveszíti a varázsát, ha évekkel később újranézzük.

Fun fact: Nem mindig volt úgy, hogy az ikonikus DeLorean lesz az, amivel főhőseink visszamennek a jövőbe. Az eredeti tervek szerint egy hűtő repítette volna őket az időkapun innen s tova. Kevésbé izgalmas és emlékezetes masina, és ebben az esetben a rendező Robert Zemeckis (Forrest Gump, Polar Expressz) se kapott volna az autógyártó John DeLoreantól egy levelet, aki köszönte, hogy halhatatlanná tette a kocsiját. A tökéleteshez vezető út egyébként rögös volt: a forgatókönyvet negyvennégyszer dobták vissza a stúdiótól, mire zöld utat kapott, és a korai vázlatok igen meredek sztorielemeket és párbeszédeket tartalmaztak.

A film egyértelműen a mindenkori filmkultúra egyik alappillérévé, hivatkozási alappá vált, Michael J. Fox pedig egy 2010-es interjúban elmondta, hogy rengetegszer hívják McFlynak. Az egyik legemlékezetesebb eset Bhutánban történt, amikor a Himalája keleti hegyei között egy csoport buddhista szerzetes mellett haladt el, mire az egyik felkiáltott: Marty McFly!

Marty: És mondja, doki! Közönséges benzinnel működik vagy ólommentessel?

Doki: Egyikkel sem sajnos. Ehhez egy kicsit több kakaó kell... plutónium!

„Micsoda házigazda az, aki meghív a hétvégére, aztán fogja magát és kinyiffan?” – Hóbortos hétvége, 1989

A 80-as években nem szűkölködtünk azokban a vígjátékokban, amiket aztán rongyosra nézhettünk másolt videókazettákon, és amiket gyakran láthatunk mindmáig a kereskedelmi csatornákon. Az egyik legparádésabb ilyen komédia a Hóbortos hétvége, amiben a szituációs komédia, az őrült beszólások feltették a pontot az i-re, és egy pillanatig sem akarta behúzni a kéziféket. Remek zenék, végtelen nyár és gyönyörű nők: a film egyes jeleneteiben tökéletesen megidézi a 80-as évek idillikus hangulatát. Még szép, hogy oda-vissza zabáltuk.

Fun fact: Ez sem lett a nemzet kedvence Amerikában, amiben szintén közrejátszhat az, hogy a magyar szinkron magasan túlszárnyalja az eredetit. Egyébként egyszerre mutatták be a tévében a Reszkessetek, betörők!-kel, ami ott jóval nagyobb sikerrel landolt.

„Nem értem, miért nem lehetett ezzel várni hétfőig... akkor is megölhette volna magát.”