Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Történelmünk tele van színészlegendákkal, akik tragédiákkal tűzdelt életutuk ellenére zseniális alakításokkal örvendeztették meg a közönséget. Hát csoda, hogy mindenki beléjük szeretett? Ilyen volt Latinovits Zoltán is, a megközelíthetetlen, tragikusan rövid életű színészóriás.
Csak Színészkirályként emlegették az Aranyember, a Szindbád, Az ötödik pecsét című filmek szereplőjét, a nagyszerű versmondót és felejthetetlen színpadi színészt. Nem túlzás azt állítani, hogy Latinovits körül egész nimbusz alakult ki, amit csak erősített büszke nemessége, a belőle áradó energia és a titokzatosságig menő zárkózottsága is. Magánéletében sokat küszködött még azután is, hogy olyan asszonyt tudhatott maga mellett, mint Ruttkai Éva.
„Maga menjen színésznek!”
1931 szeptemberében született nem máshol, mint nagyapja, Gundel Károly éttermében. Apja, Latinovits Oszkár földbirtokos korán elhagyja a családot, amit a kis Latinovits talán soha nem hever ki, édesanyja, Gundel Katalin pedig újra férjhez megy, Frenreisz István belgyógyászhoz. Zoltánnak két féltestvére születik, Freinreisz Károly és a később Bujtor vezetéknevet felvevő István.
A népes család szoros kötődést is jelentett. Az étterem és az állatkert szinte második otthonként működött náluk, Zoltán pedig édesanyjával felnőttkorában is levelezett, segítették egymást. A kamasz Latinovits a középiskolában próbálkozott először a színészettel a gimnázium önképzőkörében, de olyan szinten rettegett a nyilvánosságtól, hogy dadogva, félig háttal adta elő a szövegét. Bár úgy tűnhetett, hatalmas bukás volt a próbálkozás, a közönség soraiban ülő Bajor Gizi másképp látta, és egyenesen közölte az ifjúval: „Maga menjen színésznek!”.
Aztán mégis mérnök lett
Latinovitsnak kacskaringós utat kellett bejárnia, mire teljesíthette Bajor Gizi „parancsát”. A politikai légkör cseppet sem kedvezett a nagy múltú családból származó ifjúnak, így hídépítésen segédkezett, asztalosmunkát vállalt, mielőtt egyetemre mehetett volna. Mire megszerezte építészmérnöki diplomáját, ügyesen kosárlabdázott és vitorlázott is, de ezeknél sokkal fontosabb, hogy rendszeresen szavalt, illetve tagja lett a MÁVAG színjátszó csoportjának. 1956-ban segédszínészként kezdte meg pályáját Debrecenben.
Ezek a szerepek tették igazán híressé
Elképesztő szenvedélye, iróniája, eredeti játéka nem sokáig maradt rejtve: egyre komolyabb szerepajánlatok érkeztek számára, és beindult a filmes karrierje is. Az Utazás a koponyám körül filmadaptációjáért a San Sebastián-i Nemzetközi Filmfesztivál a legjobb férfiszínésznek választotta. Emellett két alkalommal rendezhetett is, könyveket írt, rádiójátékokban szerepelt, szinkronszínészként is maradandót alkotott, kiválóan szavalt, senki sem tudta úgy átadni a legismertebb magyar költők verseit, mint Latinovits. Nagy színésztársaihoz hasonlóan éleslátású és szabadszájú ember volt, amivel az akkori politikai rendszer ellenségévé vált. Ő maga így fogalmazott:
„Igazságomból nem engedtem soha, káros szenvedélyem a dohányzás, meg az, hogy tehetségtelen, ezért rosszakaratú emberekkel összeférhetetlen vagyok.”
A szabadszájú színész a politikusoktól sem riadt meg
A szenvedélyes színész magánemberként és a próbákon is lázas hévvel állt ki az igazáért. Ha valami nem tetszett neki, kimondta akkor is, ha emiatt fegyelmiket kapott, és attól sem riadt vissza, hogy sértéseket vágjon a tehetségtelennek tartott pályatársak, rendezők fejéhez. A szocialista államberendezkedésben ennyi nyíltság pont elég is volt ahhoz, hogy gyanússá váljon, és hogy kihívja maga ellen a politikusok haragját. Rendkívüli módon zavarta őket Latinovits egyre magasabbra ívelő pályája, népszerűsége, ezért igyekezték visszafogni – válaszul keresetlen szavakat és még több indulatot kaptak.
„Ha maguknak viszket, nem én vakarózom” – mondta a vizsgálóbizottságnak. A rendszer ellensége egyre kevesebb szerepet kapott, de csak azért sem kötött megalázó kompromisszumokat. Baló Júliának adott utolsó interjújában arról is mesélt, hogy nem magányos farkas ő, csupán szuverenitását óvó színész, aki nem kedveli azokat, akik visszaélnek a hatalmukkal, vagy tehetség híján kapcsolataik révén helyezkednek. Emiatt aztán megtörtént, hogy a rendőrök a színpadról cipelték a zárt osztályra, mert nyíltan beszélt a rendezésében előadott darab szerepcseréjéről, vagy más módokon akadályozták.
A Ruttkai meg a Latinovits
Amilyen vehemensen élt, úgy szeretett is, főleg Ruttkai Évát. A férjezett színésznővel 1960-ban találkoztak az Ilyen nagy szerelem első próbáján Miskolcon. Ettől kezdve Latinovits, aki a vonatra is felugrott, ami Évát hazafelé vitte, minden premierre este fél hétre vitetett virágot a szerelmének, mert abban az órában ismerkedtek meg egymással. Az ifjú hősszerelmes még Éva falióráját is megállította, hogy állandóan fél hetet mutasson. A színésznő elvált, utána együtt éltek, játszottak színpadon és a kamerák előtt. Latinovits még a végzetes 1976-os esztendő előtt egy évvel is így írt Évának:
„Meleget kell egymásra fújnunk. Szeretetkötelekkel kell összekötnünk magunkat. Hideg a világ. Kihunynak a tüzek. Kell a fény. Kellünk egymáshoz. Hajtson egymáshoz a vihar. Kergessen egymáshoz a csend, mert egyedül olyan iszonyatos. Olyan nehéz. Ha nem buggyan fel úgy, mint régen a vágy, élesztgessük. Nem lehet már másolni a voltot, mert már mások vagyunk.
Tizenöt év. Most vetkőztük le másodszor a bőrünk. Levedlettünk régi magunk kétszer.
Most jó hét év következik. Ha akarjuk. Ha csináljuk.
(…)
Merre vagy? Hiányzol. Rettenetesen hiányzol.
Már régóta hiányzunk egymásnak. És mégsem a szokás, a betegség éltetett tovább. A szenvedés újraszüli a szép lehetetlent. Kell, hogy kelljünk egymásnak. Hát kicsit kellessük magunk egymásnak.”
A párnak soha nem született gyereke, a színész nagy bánatára. „Az összes díjamat, szerepet és sikeremet elcserélném két kisgyerekre” – mondta egyszer.
Depresszió és a halál, ami örök rejtély marad
Soha nem volt titok, hogy a színészóriás depresszióban szenved. 1957-ben került először a pszichiátriára még Debrecenben, ezután a kedvetlen időszakok újra és újra előjöttek, sőt 1958-ban egy szereptől rettegve nyakkendőjével próbálta megfojtani magát. „Nincsenek vágyaim, nincs célom, semmit sem tudok. (...) Élek, mert kell. Érzem, mert kell. Mert a világra jöttem” – írta mindössze 28 évesen az édesanyjának.
1976-ban Cserhalmi Györgynek írott levelében is a depresszióról panaszkodik, de azt írja, már jobban van, jógázik, fát vág. Késő délután sétálni indult Balatonszemesen, és valamiképpen a Nagykanizsa–Budapest gyorsvonat alá került. Nem tudni, hogy véletlen baleset következett be, a légörvény a sínekre rántotta, vagy régi szokása szerint fel akart kapaszkodni a szerelvényre, de megcsúszott, vagy így vetett véget az életének. Csupán 45 éves volt.
Pilinszky János, Illyés Gyula, Örkény István és rengeteg más író, költő búcsúztatta, 2002-ben pedig egy kisbolygót is elneveztek róla.
