Egykor még indiánok horgász- és tojásgyűjtő helye volt, később őrült bűnözők lakhelyéül szolgált, és azóta is szilárd helye van a modern popkultúrában. Ez az a börtön, ahonnan az FBI szerint senkinek nem sikerült megszöknie.
A mendemondák úgy tartják, hogy már az indiánok is arra használták a San Francisco-öböl közepén elhelyezkedő szigetet, hogy oda száműzzék a törvényeket megszegő társaikat. Aztán kitört az aranyláz, és ez mindenkit a környékre csődített. A szerencsevadászok ellepték az öblöt, amelynek biztosítani akarták a kiemelt fontosságát: a 19. század közepén világítótornyokat építettek a hajós közlekedés érdekében, ezzel párhuzamosan pedig erődöt húztak fel rá, majd számos pontján ágyúkat helyeztek el. Az épület azonban jelentős harcban sosem vett részt, hamarosan pedig már katonai börtönként is szolgált, mígnem 1907-ben végleg elvesztette erőd besorolását. 1912-ben építették meg az akkori világ leghatalmasabb vasbeton épületét, az új börtönt.
Az ezt követő világválság nagy bűnözési hullámot indított el az országban, ezért a kormánynak szüksége volt egy olyan helyre, ahol a legveszélyesebb elkövetőket gyűjthetik. Egy helyre, ahonnan képtelenség megszökni, ami elrettentő erővel szolgál a bűnözés ellen. És 1934-ben megnyitotta kapuit a legendás szövetségi börtön.
Az Anglin testvérek
Amikor John és Clarence Anglin először szegtek törvényt, próbáltak a lehető legkevesebb vérontással eljárni. Egy üzletet fosztottak ki, méghozzá zárás után, hogy senki se sérüljön meg. Sikerrel jártak, és később is csak játékpisztollyal raboltak bankokat.
1958-ban utolérte őket a törvény keze: egy alabamai bankrablás után elkapták őket, és miután John a helyi börtönből próbált megszökni, átszállították az Alcatrazba. Clarence is megpróbálta a saját körét, de ő is pórul járt, így ő is a szigeten végezte.
Aztán 1962 júniusában az Anglin testvérek egy bizonyos Frank Morrisszal társulva kilenc hónapnyi tervezés után megszöktek. Eldobott fűrészdarabokkal, kicsempészett konyhai kanalakkal lyukat vájtak a börtöncellájuk hátsó részében. Minden nap este fél hattól kilencig dolgoztak, míg a lámpák ki nem aludtak, és a nyílásukkal elérték a szellőzőrendszert. Mindeközben összesen 50 esőkabátot loptak el, hogy tutajt építsenek. Problémát jelentett viszont, hogy az őrök minden órában ellenőrizték a rabokat, ezért vécépapírból, szappanból és házilag készített cementből fejeket készítettek, amiket az ágyukba fektettek.
Június 11-én aztán Morris és a két testvér az elkészült nyíláson keresztül kimásztak a cellájukból. Az őrök csak másnap vették észre a szökést, miután a kidekorált fejek nem válaszoltak a reggeli ébresztőre.
A történet vége máig nem egyértelmű. A víz hőmérséklete 12 Celsius-fok volt, sodrása 13 km/h-s, a tutaj egyes részeit pedig megtalálták az öböl partján, de sem csónak, sem autó nem tűnt el a környékről, amivel a rabok tovább menekülhettek volna, ezért az FBI úgy gondolja, a szökevények nem élték túl az akciót. De mivel soha nem találták meg őket, városi legendák mindmáig regélnek arról, hogy ez volt a tökéletes szökés, az Anglin testvérek pedig boldogan éltek, míg meg nem haltak.
Robert Stroud, a madarász
A fiatal Stroud egy alaszkai kisvárosban beleszeretett Kittybe, a nála idősebb prostituáltba. A börtönt jelentő incidenst az jelentette, hogy egy vendég nem fizetett Kitty szolgálataiért, sőt meg is ütötte őt. Több se kellett Stroudnak: szembeszállt a vendéggel, majd addig ütlegelte, amíg az el nem vesztette az eszméletét, ezután pedig meglőtte. 12 évet kapott a nyakába, és a Washington állambeli McNeil-szigetre vitték.
Később a kansasi Leavenworth börtönébe helyezték át, ahol rendkívül veszélyes emberként tartották számon: erőszakossága miatt folyamatos fenyegetést jelentett, egy társát például egy rendkívül precíz mozdulattal megölte, ami miatt halálra ítélték. Stroud többször is fellebbezett, édesanyja közvetlenül Wilson elnöknél könyörgött kegyelemért. Ezt meg is kapta, ám azzal a tudattal kellett élnie, hogy sosem lesz már szabad ember.
Egyik nap egy sérült verébfiókákkal teli fészket fedezett fel. A kismadarakat magával vitte a cellájába, meggyógyította őket, a vezetőség pedig ezt látván engedélyezte neki, hogy felnevelje őket. Később házi készítésű ketrecet készített, és az évek során közel 300 kanárit nevelt fel, két könyvet, valamint egy 60 ezer karakteres értekezést írt a kanárik betegségeiről.
Stroud híres és elfoglalt ember lett, ami problémákat szült: a beérkező és a kiküldött levelek elolvasásához szükséges személyzet teljes egészében az ő szolgálataiba állt. 1931-ben le is akarták állítani a bizniszt, ám az újságokban híre ment a dolognak, a nép pedig egy 50 ezer aláírásos, Hoover elnöknek szóló petícióval elérte, hogy Stroud megtarthassa a madarait.
1942-ben aztán átkerült az Alcatrazba, ahol már nem folytathatta a bizniszt. Két évvel később magas IQ-val rendelkező pszichopatának nyilvánították, akitől az őrök és fogolytársai is féltek. Amikor a róla készült mozifilm elkészült, sokan szerették volna, ha végre szabadlábra kerülne a mozgóképen igen jámbornak, kedvesnek ábrázolt Stroud, de amikor a hatóság megkérdezte a „madarászt”, hogy mit tenne, ha szabadon engednék, a férfi csak annyit mondott: „van egy listám, hogy kiket ölök meg”.
A sebhelyes arcú
Al Caponét jól ismerjük: ő volt, aki millió dolláros üzletet csinált a szesztilalomból. Messze nem kisstílű bűnöző volt: messze hírhedt volt hatalmas, megfoghatatlan maffiabirodalmáról. Zűrös gyerekkorát követően már csak akasztott ember nem volt, míg aztán a bűnözés ideálisabb körülményeket biztosított számára: hosszas alvilági háborúzás után szeszcsempészettel kezdett foglalkozni, és gyümölcsöző üzletet épített ki.
Társa, John Torrio visszavonulása után hirtelen egy ezer emberből álló bandát vezetett, és be kellett bizonyítania, hogy 26 éves kora ellenére méltó a feladatra. Ezt meg is tette: a szesztilalom idején csúcsra járatta az üzletet, de ugyanígy prostituáltakkal is foglalkozott: több száz lányt hívott Kanadából, hogy „táncosnőként” alkalmazza őket.
Hiába volt mindenki tisztában azzal, hogy Capone mivel keresi a kenyerét, a rendőrségnek nem volt semmi a kezében, hogy rács mögé dugja. Éveken keresztül próbálkoztak, ám a banda mindig egy lépéssel előttük járt. A probléma persze onnan is fakadt, hogy a társadalom annyira ellene volt a szesztörvénynek, hogy legtöbbször nem voltak hajlandók segíteni a nyomozók munkáját, sőt előszeretettel vásároltak alkoholt a gengszterektől.
1931 októberében aztán adócsalás miatt sikerült börtönbe juttatni Al Caponét. Három évvel később szállították át az Alcatraz-szigetre, ahol rabtársai kiközösítették heves temperamentuma, folyamatos konfliktusai miatt. Többször próbálták megölni: egy bizonyos James Lucas, texasi bankrabló például hátba szúrta egy ollóval a mosdóban, ám Caponénak mindig voltak pártfogói, így nehéz volt eltenni láb alól.
Végül 1939-ben, 39 évesen szabadult, ám mentálisan és fizikailag is nagyon legyengült. Utolsó éveit floridai birtokán töltötte. Feljegyzések szerint ifjúkorától szenvedhetett valamiféle elmebetegségben, amit a börtönben töltött évek csak felerősítettek. Bár sokan gondolták, hogy vissza fog térni az alvilági élethez, már nem volt benne annyi szufla, hogy ezt megtegye. 1947 januárjában agyvérzést kapott, ami bár nem volt végzetes, négy nappal később egy tüdőgyulladás elvitte.
Al Capone kétségkívül a valaha élt leghíresebb bűnöző: nemcsak a szervezett bűnözés atyja, de hozzá fűződik a gengszterdivat, amelyet mindmáig előszeretettel követnek a maffiavezérek. Ő volt az, aki rájött, hogy bűnözőként kifejezetten előnyös a sajtónak nyilatkozni, és ezáltal megnyerni a közvéleményt. Az Alcatraztól azonban ez sem tudta megvédeni.
