Kétség sem fér hozzá, hogy a mai egészségügyi rendszer hagy maga után kívánnivalókat. De miután végigkalauzoltunk azokon a korokon, amikor még drogokkal, állati ürülékkel, emberhússal, koponyalékeléssel, áramütéssel gyógyítottak, és érzéstelenítés nélkül végezték a műtéteket, te is hálás leszel a modern kor vívmányaiért.
Kezdetnek melegítsünk be egy kis piócás, lárvás gyógymóddal, csak hogy eddzük a gyomrunkat. Különböző állatok lárváit a majáktól kezdve évezredeken át használták az elfertőződött sebek gyógyításánál. A kis kukacok csak az elhalt szöveteket és a baktériumokat fogyasztják el, így tulajdonképpen megtisztítják a sebet, majd ha végeztek, szépen egymást kezdik el felfalni.
A sebkezelési gyakorlatban egyébként ma is alkalmazzák a tenyésztett, steril légylárvákat erre a célra. Ugyanígy a piócás kezelés sem ment ki a divatból: több ezer éve használják őket gyógyításra, hiszen a kis állatok tisztítják a vért, csökkenthetik a vérnyomást, a sebduzzanatot, mérsékelhetik a gyulladást. Napjainkban már választhatunk, hogy az élő vérszívókkal történő kezelést bevállaljuk-e, de régen nem volt lehetőség: aki gyógyulni akart, már kapta is a piócákat a testére, akár undorodott tőlük, akár nem.
Áram és koponyalékelés
El is érkeztünk két sokkal súlyosabb kezelési formához, amik mintha horrorfilmekből léptek volna elő. Kezdjük a rettegett elektrosokkal: amikor felfedezték az áramot, arra is rájöttek, hogy a gyenge erősségű áram „varázslatos gyógyító hatással” bír.
A lebizarrabb szerkentyű talán az az öv volt, amibe áramot vezettek, és így kezelték az impotenciát. A legszomorúbb kezelési módszer pedig örökre a pszichiátriai betegek elektromos sokkolása marad: az 1930-as évek elején kezdték el alkalmazni egy római elmegyógyintézetben, és annyira elterjedt, hogy igazából a mai napig használják súlyos depresszióban vagy poszttraumás stressz-szindrómában szenvedő betegeknél.
Ma már csak a nagyon súlyos állapotú pácienseknél merül fel a gondolat, de nem árt tudni, hogy a 20. században nem voltak ennyire óvatosak és megfontoltak, ha elektrosokkról volt szó – annak ellenére, hogy a kezelés mellékhatásai közé tartozik a memóriavesztés vagy memóriazavar, a beszéd akadályozottá válása, az erős fejfájás, a fogsérülés és különböző rohamok.
Még ennél is borzasztóbbnak hangzik a trepanáció, vagyis a koponyalékelés. Szinte nincs olyan ősi civilizáció, ahol ne találták volna nyomát, bár az ügyben a mai napig folynak viták arról, hogy élő vagy halott embereken végezték-e az eljárást. Majdhogynem minden mentális eredetű betegségnek ez volt a gyógymódja, hiszen csökkentette az agyi nyomást, de a lehetséges mellékhatások sora olyan hosszú, hogy neki sem állunk felsorolni – legyen elég annyi, hogy a halál is köztük van. Ennek ellenére még a reneszánsz korban is alkalmazták ezt a kezelést.
Ugyanígy visszafordíthatatlan következményekkel járt az elmegyógyászatban a modern fejlékelés, azaz a hosszú időn át alkalmazott frontális lobotómia. A homloklebeny sebészeti eltávolításának módszerét Egas Moniz portugál neurológus találta ki (még orvosi Nobel-díjat is kapott érte 1949-ben), így segített a skizofréniával küzdő páciensein. Képzeljük magunk elé a jelenetet: az orvos az ágyon fekvő, leszorított beteg fölé hajol, jégcsákányt tesz a szeme sarkához, kalapáccsal ráüt, áttöri a koponyacsontot, majd a csákány forgatásával tönkreteszi a homloklebeny és az agy többi része közötti összeköttetést.
A műtétet Walter Freeman népszerűsítette lelkesen szerte a világon, hiszen az így kezelt betegek valóban olyan nyugodtak és békések lettek, mint a majmok, akiknél először megfigyelték az operáció következményeit. A módszer ennek – és 15 százalékos halálozási aranyának – ellenére rendkívül népszerű volt, olyannyira, hogy Juan Perón argentin elnök feleségén, Evitán és John F. Kennedy tanulási zavarokkal küszködő nővérén is elvégezték. A betegek, akiknek a nagy része élete végéig vegetatív állapotban maradt, legalább annyit nyertek újfajta nyugalmukkal, hogy többé nem verték és kínozták őket, mint az elmegyógyintézetek izgágább lakóit.
Együnk embert és igyunk vizeletet!
Térjünk kicsit vissza a brutális műtéti beavatkozásoktól – amiket gyakran érzéstelenítés nélkül végeztek el – a gyógyszerekhez. Ma már szinte minden betegségre kapunk a patikában pirulát, de a múltban ez kicsit másképp nézett ki. Nagyon sokféle növénnyel és szerrel kísérleteztek a gyógyítók, és nagy arányban mérgezték meg pácienseiket puszta tudatlanságból. Az ókori Rómában és Egyiptomban népszerű volt például az emberi csontokból, vérből és húsból kevert szer, amit gyakran írtak elő mindenféle nyavalyákra. A kevésbé tehetősek nyilvános kivégzések után oldalogtak oda a hóhérhoz, és kérték el a test egy-egy darabját gyógyszerészeti céllal.
Ugyanígy a vizelet is ritka értékes kincsnek számított, amit a bőrre kenve és belsőleg fogyasztva is használtak. Próbálkoztak vele skorbut, torokgyík vagy épp malária ellen is, de érdekes módon egyik esetben sem használt. És bár az égvilágon semmilyen tudományos bizonyíték sem támasztja alá azt, hogy a vizelet megivása betegségeket gyógyítana, a mai napig használják terápiaként.
Higany, ólom és egyéb mérgek
Nem véletlenül tiltották be néhány évvel ezelőtt a higanyos lázmérők alkalmazását: az anyag oly mértékben veszélyes és mérgező, hogy el sem tudjuk képzelni, mi vitte rá eleinket a fogyasztására. Nemcsak ritka betegségeknél vetették be, „ha már jobb nincs” alapon, de általános csodaszerként adták boldog-boldogtalannak.
Már az ókori perzsák, görögök és a kínaiak is használták gyógyításra, itták meg, vagy kenték a bőrükre a hosszú élet reményében – ám cserébe csak mérgezéses tüneteket kaptak. A reneszánsz kortól egészen a 20. század elejéig a szifiliszt próbálták gyógyítani vele, persze teljesen sikertelenül. A szervezetbe juttatott higany szinte mindenkinél mérgezést okozott, sőt ebbe halt bele többek között Agnès Sorel, VII. Károly francia király szeretője és Csin Si Huang-ti kínai császár is.
Az arzént és az ólmot is gyakran vetették be gyógyszerként, nagyjából hasonló sikerességgel, mint a higanyt: Ludwig van Beethoven például azért halt meg, mert orvosa magas ólomtartalmú szerekkel kezelte. Egyesek az arzént és a higanyt kombinálva adták a betegeknek gyógyszerként, még az 1970-es években is ezt tették a kínai Harbini Egyetemen, így próbálva gyógyítani a leukémiát.
Borzalmas beöntések és gyógykenőcs a vándorló méh ellen
A bélmosás – akármekkora divat is Hollywoodban – nem egy kellemes egészségmegőrző módszer. Néhány évszázaddal ezelőtt még rosszabb élményre számíthattak a szorulással küszködők: nagy nyomással, kezdetleges fémpalackból érkezett a víz, disznóepével, sóval, szódabikarbónával, korpával, kamillával vagy épp mézzel keverve. A 17-19 században szinte minden bajra ezt ajánlották megoldásként, XIV. Lajos francia király például kétezernél is több alkalommal kapott beöntést.
A nőknek még valamivel meg kellett küzdeniük: a méhükkel. Az ókori kultúrákban úgy tartották, e szerv saját akarattal rendelkezik, és ha úgy tartja kedve, elmozdul a helyéről, elvándorol, fulladást, rohamokat és hisztériát okozva. Hogy ezt megakadályozzák, korai férjhez menetelt és minél több terhességet, fürdőket, masszázst ajánlottak, illetve egyfajta kénes krémet: a rossz szagú elegyet a homlokra kenték, míg a belső combokra illatos kenőcsöt alkalmaztak, így próbálva visszacsalogatni a méhet a helyére. Ma már nevetségesnek tűnő elgondolás, de a csavargó méh teóriáját Platón és Hippokratész is osztotta.
Drogokból kevert szirup nyughatatlan gyerekeknek
Miután visszatették a helyére a rendetlenkedő méhet, abban gyermeknek is kellett fogannia. Aztán amikor ez sikerült, és a gyerek meg is született, a szülők egy része érthető módon elfáradt az állandó gyereksírástól, a hisztiktől, engedetlenkedésektől, és féltek, hogy a felügyelet nélkül hagyott gyerekek elcsavarognak. Természetesen erre is volt gyógyszer, a szülői hisztiket érvágással „gyógyították”, a gyerkőcök meg ízletes szirupot kaptak, amit olyan anyagokkal tettek hatásossá, mint a kokain, kloroform, kodein, heroin, ópium, marihuána vagy a morfium. Egy kanálnyi kellett csak belőle, és máris nyugalom szállta meg a gyereket – olykor sajnos annyira, hogy jobblétre is szenderült. Egészen 1910-ig alkalmazták a különféle szirupokat, amikor végre rájöttek, hogy kábítószerekkel tömni a gyereket hosszú távon nem jó megoldás.
