Hogy tömegpszichózis okozta-e vagy hallucinogén gomba, arra nincs magyarázat, de furcsa, járványszerűen terjedő tömegjelenetek többször is előfordultak a történelem során, sőt egészen bizarr őrültségek is akadtak közöttük. Például miért táncoltak a középkorban a végkimerülésig?
Tulajdonképpen a pontos okát máig nem fejtette meg senki. Az azonban tény, hogy 1374-ben a Rajna-folyó mentén több falu teljes lakossága kapott el valamiféle rejtelmes kórt. Egyetlen tünete a tánc volt, az őrjítő, senki más által nem hallott zenére történő, végkimerülésig tartó csoportos bulizás. Persze ennek nyomai a mai napig fellelhetők az ifjúság körében, de ez a járvány más volt: a táncosok akkor sem hagyták abba a mozgást, amikor már bezárt a kocsma, esetleg elfáradtak, kisebesedett a lábuk, vagy összeestek. Úgy tűnt, képtelenek szünetet tartani, valamiféle belső erő parancsol nekik. Alig aludtak, alig ettek, többük addig ropta, míg bele nem halt.
Halálba rázták magukat
A mánia aztán amilyen hirtelen jött, úgy is tűnt el. Egészen 1518 nyaráig, amikor Strasbourgban Frau Troffea fel nem vette a rejtelmes ritmust, és újra nem kezdődött az egész. Az asszonyhoz hamarosan több százan csatlakoztak, és ugyanazokat a tüneteket produkálták, mint elődeik. A történet vége tragikus: a táncolók szívrohamban, agyvérzésben, végkimerülésben, kiszáradásban haltak meg egymás után. Azóta is történészek és tudósok próbálnak utánajárni, mégis mi állhatott a táncolós mánia hátterében. Az egyik elmélet szerint az anyarozs, azaz a rozson élősködő, hallucinogén hatású gombafaj okozta a megállíthatatlan táncikálást. Nem ez lenne az első eset, amikor gombafaj tragédiákat okoz, a salemi boszorkányperek is lényegében emiatt kezdődtek el.
John Waller, a Michigan Állami Egyetem történészprofesszora azonban más véleményen van: szerinte az anyarozs inkább görcsöket és hallucinációkat okoz, de nem varázsol akarat nélküli Michael Flatley-t senkiből. Szerinte tömeges pszichózisról volt szó, ami mögött depresszió és erős vallásos félelem húzódott meg. A táncmánia mind a két alkalommal nehéz időszakban ütötte fel a fejét: járványok tizedelték a lakosságot, a termést a szeszélyes időjárás pusztította el, árvizeket, éhínséget kellett túlélniük az egyébként babonás és istenfélő embereknek. Nem csoda, ha szorongásos félelem alakult ki bennük a vélt isteni büntetéstől vagy az újabb csapástól, és inkább egyfajta öntudatlan transzállapotba menekültek. Az akkori orvosok az agy túlhevülésének tulajdonították az egész hisztériát, és eleinte zenét is adtak a táncos lábak alá, abban bízva, hogy majd csak elfáradnak és lerázzák magukról a kórt. Amikor ez nem történt meg, a mániákusok véres lábára piros cipőt adtak, és vallásos körmenetbe rendezték őket Szent Vitus szentélye előtt. A hisztéria ezután hirtelen újra eltűnt.
Cseppet sem nevetséges
Amennyire azt gondolnánk, hogy a táncolás tulajdonképpen ártalmatlan és vicces, annyira tartanánk nevetségesnek az 1962-es tanganyikai röhögőgörcsöt is – pedig cseppet sem volt az. A történet egy vidéki faluban működtetett missziós lányiskolában kezdődött: 95 tanuló kapta meg a rejtélyes kórt, ami végül az iskola két hónapig tartó bezárásához vezetett. Először a bentlakásos iskola három tanulóján vett erőt az irányíthatatlan, később szorongásos sírógörcsbe fulladó nevetés, aztán majdnem száz másik diákot is megfertőzött. A tünetek néhány órától akár 16 napig is eltartottak, a vezetők pedig teljes tehetetlenségükben inkább bezárták az iskolát. Tíz nappal később a tünetek egy 55 kilométerre fekvő faluban törtek újra a felszínre – valószínűleg azok a lányok vitték haza a nevetőgörcsöt, akik a kényszerű szünet idejére hazatértek. Azon a tavaszon összesen 217 embert kapott el a nyavalya, majd továbbterjedt a vidéki falvakban, jellemzően arrafelé, amerre az iskolás lányok jártak. A „betegek” a megállíthatatlan nevetésen és a paranoid félelmeken kívül semmilyen más tünetet nem mutattak, egészségesek voltak, nem szenvedtek fájdalmaktól vagy görcsöktől.
„Mert utazni élvezet”
Nyaralni, pihenni, utazni majdnem mindenki szeret, hiszen ilyenkor távol kerülünk az otthoni problémáktól, új kultúrákat fedezhetünk fel, regenerálódhatunk. A legtöbben – ha tehetnék – egy évben ötször is elmennének nyaralni, annyira élvezik. 1886 és 1909 között azonban olyan mániákus emberek jelentek meg Franciaországban, akik egyszerűen képtelenek voltak abbahagyni az utazgatást. Az első esetet a gázszerelőként dolgozó Jean-Albert Dadas jelentette, aki hosszú utazásáról hazatérve kórházba került amnéziával és krónikus fáradtsággal. Nem tudta megmondani, merre járt, mi történt vele, csak azt, hogy muszáj volt megtennie. Dadas esetét megírták a lapok, és a mánia egyre több embernél ütötte fel a fejét. A betegséget dromomániának nevezték, de azt már nem tudták megmondani, vajon mi okozza: a kényszeres menekülési vágy otthonról, vagy valami súlyosabb? Az orvosok nagyon kíváncsiak voltak az esetekre, de mire 1909-ben elkezdték volna módszeresen kivizsgálni, a hisztéria eltűnt.
Macskaként nyávogó apácák
A középkori apácák élete sok mindennek volt mondható, de izgalmasnak aligha. Legtöbbjük nem önként vonult zárdába, hanem családja akaratából. A szigorú szabályokat és a tétlenséget nehezen tűrő nők egyfajta pszichózisba menekültek: ördögi megszállás jeleit mutatták, szexuális játékokat találtak ki, vagy épp macskának képzelték magukat, nyávogtak, és megpróbáltak felmászni a fákra. Ez a fajta furcsa viselkedés az 1400-as évektől kezdve három évszázadon át volt jellemző európai apácákra. Egy nagy francia kolostorban a nők rendszeresen kórusban nyávogtak órákon át, és csak akkor csendesültek el, amikor megverték őket a katonák.
Egy német kolostorban a harapás terjedt el, és a „járvány” addig nem is állt meg, amíg több más kolostort is meg nem fertőzött, és az apácák teljesen ki nem merültek. A legnagyobb nyilvánosságot az 1749-es eset kapta, amikor egy wülzburgi kolostorban boszorkányság vádjával lefejeztek egy apácát. Az asszonyt azzal vádolták, hogy ő okozta a habzó szájjal, sikoltozással és ájulással járó járványt a kolostorban – a tünetek egyébként megszűntek, miután az áldozatoknál ördögűzést hajtottak végre. John Waller történész a tömeges tánchisztéria mellett ezzel az esettel kapcsolatban is megszólalt, szerinte egyszerűen a drasztikusan szigorú vallási szabályok és a stressz váltották ki a tüneteket.
A halifaxi pengés rém
A különböző mániák azonban ahogy megszűnnek, úgy újra is teremnek, csak más formában, írjunk akármilyen évet is. 1938 novemberében például különös támadó jelent meg Halifax utcáin. Az emberek két héten át rettegtek a sötétben pengével rejtőző, majd gyanútlan járókelőket megsebesítő szörnyetegtől. Senki sem mert egyedül az utcára menni, boltok zártak be, mindenki rettegett. Az első két áldozat erősen vérző, penge által ejtett fejsebbel érkezett a rendőrségre, és egy különös támadóra panaszkodott. Öt nappal később egy harmadik nő jelentkezett, akinek a csuklója mély vágott sebtől vérzett.
Egyik esetben sem találtak bizonyítékokat a tett helyszínén. A következő héten még több rejtélyes módon megvágott áldozat került elő, a rendőrség már három különböző gyanúsítottat emlegetett, az utcákon pedig csoportokba verődő férfiak inzultálták a gyanúsnak tűnő járókelőket. Végül a Scotland Yard segítségét kérték, a nyomozók pedig kiderítették, hogy a rém egyszerűen nem létezik: minden áldozat véletlenül sérült meg, vagy maga okozta a sebét szándékosan, hallva az utcákon garázdálkodó gonoszról. Kilencen vallották be a rendőrségen, hogy szándékosan vágták meg magukat, közülük négyen börtönbe is kerültek miatta.
Eltűnő nemi szervek
A koro elnevezésű mánia csupán Délkelet-Ázsiára és Afrikára korlátozódik, és a mai napig sem szűnt meg teljesen. A betegek azt képzelik, külső nemi szerveik összemennek vagy teljesen el is tűnnek, és képtelenek lesznek nemi életet élni – egyáltalán élni. A paranoia tömeges előfordulására már időszámításunk előtt 300-ban is volt példa Afrika és Ázsia területein, a legutóbbi hisztéria pedig 1967-ben tört ki Szingapúrban, amikor több mint ezer férfi küzdött azért különböző bilincsekkel és fogókkal, hogy megállítsa a – képzelt – zsugorodást.
Az áldozatok között nők is szerepeltek, ők a mellük eltűnését vizionálták, és szintén megpróbálták azokat kijjebb húzni a testüktől. A különös szorongós szindróma jellemzően a férfiakat érinti, akiknek a társadalmi értékét főleg az határozza meg, képesek-e gyereket nemzeni. A pszichológusok szerint főleg a kulturális normák felelősek a pánik kialakulásáért, hiszen a korójárványok mindig valami társadalmilag igen feszült, szorongásokkal teli időszak után kezdődnek el. Persze ettől még Ázsiában a rókaszellemeket, Afrikában pedig a boszorkányokat tartják felelősnek érte. A mánia azért igényel orvosi figyelmet, mert a férfiak és nők abbeli igyekezetükben, hogy megakadályozzák a külső nemi szervük eltűnését, fájdalmas, esetenként elfertőződő sebeket ejtenek magukon házi készítésű eszközeikkel.
