Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Mi lehetett az első ismert káromkodás? Nem tudjuk, mert beszélni előbb tanultunk meg, mint írni, ezért senki sem jegyezte le a b-vel és f-fel kezdődő szavakat. Évezredek óta szentségelünk rangra és társadalmi helyzetre való tekintet nélkül, és nincs olyan nyelv, amelynek ne lenne saját szitokszótára.
Steven Pinker amerikai nyelvész szerint nagyjából azóta káromkodunk, amióta lemásztunk a fáról, és valamiféle erős érzelmet éltünk át, amit hangokkal is kifejeztünk. Idő kérdése volt csupán, hogy az öröm, a bánat, a félelem, a meglepetés, az undor, de az összes többi érzelem is könnyen kiejthető indulatszavakat kapjon. Most gyorsan tegyük is tisztába azonban azt, hogy a káromkodás és a trágár beszéd két külön kategória: utóbbihoz általában nem fűződnek erős érzelmek, míg a káromkodás során az égieket vagy egy másik személyt szidunk, becsmérlünk trágár szavak használatával. Aki csupán illetlenül, vulgárisan beszél, még nem jelenti azt, hogy káromkodik is, egészen addig, amíg nem talál magának egy élő – vagy szent – célt, akit támad.
Növeli a teljesítményünket
Káromkodni jó, ezért csináljuk. De miért is segít megküzdeni a tehetetlenséggel, a dühhel vagy épp a fájdalommal? Azért, mert a gőz ilyetén kieresztése fizikailag is pozitív hatással van ránk, keringésünk megélénkül, az endorfinszintünk nő, és ez szó szerint csökkenti a fájdalomérzetet. Olyannyira, hogy egy kísérlet résztvevői kétszer olyan hosszan voltak képesek a jeges vízben tartani a kezüket akkor, ha káromkodhattak közben, mint azok, akik csupán semleges szavakat ejthettek ki a szájukon. A káromkodás ahhoz hasonlít, mint amikor megnyomjuk a dudát az autóban, miután valaki szabálytalanul bevágott elénk, azaz arra használjuk, hogy könnyebben és nyomatékosabban fejezzük ki érzelmeinket.
A szitkozódás oly mértékben zsigeri megkönnyebbülést jelent, hogy agyunknak ösztönös, érzelemközpontként működő része, a limbikus rendszer felel érte, nem is a nyelvi központ. Azok a betegek, akiknek valami folytán a bal agyféltekében elhelyezkedő nyelvi központja sérül, beszélni ugyan nehezen tudnak, ám szitkozódni annál inkább. Benjamin Bergen What the F. címmel írt könyvében nagyon sok ilyen példát felsorol, köztük Phineas Gage köztiszteletben álló férfival, aki homloklebeny-sérülésének következményeként képtelen volt visszafojtani a nyelvére toluló trágár szavakat, és indulatait sem tudta kordában tartani, így akármilyen illedelmes és népszerű volt a baleset előtt, utána kénytelen volt az emberektől visszavonultan élni.
Külön érdekesség, hogy ugyanez az ősi agyi terület felel az emberek mellett az állatok reakcióiért is, akik hozzánk hasonlóan érzelemközpontjuk segítségével jeleznek vissza a különböző meglepő helyzetekre, sőt talán szentségelnek is, csak nem értjük a nyelvüket.
Nem függ az intelligenciától
Tisztességes ember nem káromkodik, különben szégyellheti magát. Ha kiskorú, még az is megtörténhet vele, hogy szappannal mossák ki a száját. Sokáig tartotta magát a nézet, miszerint a trágár beszéd az alacsony intelligenciájú, elmaradott emberek sajátossága, aki pedig „felettük áll”, az nyelvezetében is visszafogottabb. Ám mostanra kiderült, hogy a csúnya beszéd egyáltalán nem ismeri a társadalmi berendezkedést, azaz igencsak intelligens emberek is élnek vele. A személyiségkutatók szerint a gyakori átkozódás inkább annak a jele, hogy az illető lobbanékony, extrovertált, sikerorientált, nyüzsgő típus, legyen akármilyen is az IQ-tesztje eredménye. Sőt, a gyakran káromkodó emberekről nyugodtabban feltételezhetjük, hogy őszinték – legalábbis a Social Psychological and Personality Science folyóiratban publikáló nemzetközi tudóscsoport szerint.
Hogy mennyire nem függ a szitkozódás a kulturáltságról, jól mutatja Shakespeare, aki a IV. Henrik I. részében így ír:
„A fene beléd, te éhenkórász, te angolnabőr, te szárított marhanyelv, te ökörcímer, te tőkehal! Ó, csak volna bennem elég szusz, hogy elmondjam, mihez hasonlítasz, te szabórőf, te kardhüvely, te nyílvesszőtok, te nyomorult gyíkleső...”
Gondoljunk csak bele, hogy hangzana ez a mostani káromkodó szókészletünkkel. Bornemisza Péter sem fogja vissza magát Magyar Elektrájában, idézzük: „vesztegj csak, kurvanő leánya”, s Petőfi is jót káromkodik Mit nem beszél az a német című versében. Csokonai Vitéz Mihály A borital mellett c. versét pirulás nélkül fel sem tudnánk olvasni:
„Igyatok, kurvanyja, fiúk! a világnak,
Kurvanyjok azoknak, akik minket rágnak
[...]
baszom az anyja hugyos németjének,
Huncfut, aki hódol ocsmány manérjének.”
Esterházy Péter Javított kiadás című könyvéből már nem is idézünk, tessék leemelni a polcról, és beleolvasni, az író intelligenciájához kétség sem fér, miközben csúnya szavakkal kapcsolatban sem lesz hiányérzetünk.
Az egyházak harca az istenkáromlás ellen
Nyugodtan kijelenthetjük tehát, hogy az emberek minden korban, nemzetben és társadalmi osztályban használtak csúnya szavakat. Ugyanakkor az egyház – főleg a középkorban – mindent megtett annak érdekében, hogy tisztességes, nyelvükre féket helyező híveket neveljen. Mivel a Bibliában szerepel, hogy Isten nevét senkinek sem szabad hiába a szájára vennie, erős alapjuk volt a szabály komolyan vételére. A trágár szavak használatáért minimum megvesszőzés járt, de aki káromolta Istent, gúnyolta őt, a poklot, az ördögöt emlegette, vagy csak annyit mondott: a szentségit, sokkal komolyabb büntetésre számíthatott. Botozás a település piacterén, a nyelv kitépése vagy halálra kövezés is szerepelt a retorziók széles skáláján. Ma már nevetségesnek hat, hogy káromkodásért ilyen súlyos büntetést mérjenek valakire, de ne felejtsük el, hogy akkoriban sokkal nagyobb hatalmat adtak a kimondott szavaknak, úgy vélték, az elhangzott átok vagy rontás teljesülni is fog, a trágár beszéd vagy urambocsá az istenkáromlás pedig biztosan hatalmas és kollektív isteni büntetéssel jár.
Miközben az egyházi méltóságok minden eszközt bevetettek annak érdekében, hogy a káromkodást visszaszorítsák, elfelejtettek a saját házuk táján sepregetni. Luther Márton 1517-ben kiadott 95 pontjával alaposan felhergelte a katolikus vallás magas rangú képviselőit, és durva harc indult el. Alvinczi Péter kassai protestáns lelkipásztor Pázmány Pétert támadta olyan szavakkal, mint „szemtelen ördög”, „kurva”, „genyetség”, „világ latra”, míg a köztiszteletben álló Pázmány Péter esztergomi érsek minden protestánst „ördögistának” nevezett, ahogy a számukra küldött üzenete is meglepően vulgáris: „A protestánsoknak pedig a seggem bűzös terhét küldöm.” Méliusz Juhász Péter magyar református püspök magát a pápát úgy festette le írásban, mint aki az ördög árnyékszékéről prédikál, ráadásul minden bizonnyal szifiliszben szenved, amit biztos az általa „szűz kurváknak” nevezett apácáktól kapott el. Mindegyikük édesanyja elkezdhette volna keresni a szappant.
A legelső írásos szitokemlékeink
Nehéz meghatározni, melyik trágár szót mikor kezdték el használni, hiszen csupán az írásos emlékekre támaszkodhatunk. A legismertebb angol káromkodást írásban először 1475-ben említik a Flen flyys költeményben, bár ott még az f-betűs szóhoz latin igeragot kapcsoltak. Az 1513-ban íródott skót versben már egyértelműen szerepel a „fukkit”, aminek magyar megfelelőjét mindannyian ismerjük. Érdekes, hogy bár a trágár szavakkal könnyen dobálóztak, a damned, azaz átkozott szót az 1500-as évek rontástól rettegő világában le sem nagyon merték írni, csupán d betűre rövidítették.
A legkorábbi magyar káromkodás, amiről írásos nyelvemlékünk van, 1370-ből származik. Az Országos Széchényi Könyvtár gyűjteményében található Dubnici krónikában található. Ebben írták össze a magyarok történelmét. Miközben az író hazánk fiai és a németek csatájáról értekezett, valószínűleg elkapta egy érzelemroham, mert így fogalmazott: „Veszteg, kurvanő fia szaros német, ittátok vérünket, ma isszuk ti véreteket.”
Mit jelentenek a magyar káromkodások?
„A franc essen belé!” – mondják sokan, ha nem akarnak nagyon csúnya szavakat kiejteni a szájukon indulatukban. Ám ez eredetileg a francúz kór (ma szifilisz) nevű nemi betegséget jelentette, a szintén gyakran használt „fene” szó meg a rákra utal. A nyavalyát az epilepsziás görcsök említésekor alkalmazták, a rosseb a szifiliszt takarta, a ragya a himlőt és annak hegeit, a teringettét! felkiáltásra pedig mehettünk volna a tömlöcbe a középkorban, ugyanis a kutya (vagy ördög) teremtette szókapcsolat rövidüléseként született meg. A teremburáját még rosszabb, ugyanis eredetileg így hangzott: „(baszom) a teremtő urát”, a kutyafáját, kutyafülét indulatszavak első változatában pedig a kutya egészen másik testrésze szerepelt.
Az „anyád!” káromkodás eredetije egy szép kis átok: „Isten verje meg az anyádat!”, csak idővel lerövidítették. Ugyanígy járt a „mindenit!” is, ami eredetileg a mindenség urát szidta. A törököktől átvett „baszni” kifejezés egyébként eredetileg azt jelentette, nyomni, és jó tudni, hogy belőle származik a boszorkány szavunk. A szláv eredetű „kurva” a tyúkot jelentő kura szóból származhat, de a finneket és a legtöbb újlatin nyelvet beszélő népet például nem tudnánk vele megsérteni, mert nyelvükben ez a szó egyszerűen kanyart jelent.
