Gyerekkorunkban mindannyian találkoztunk a Grimm fivérek meséivel: a Hamupipőkével, a Jancsi és a Juliskával vagy a Holle anyóval. Pedig eredetileg nem azzal a céllal íródtak, hogy a kiskorú közönséget szórakoztassák velük.
Jacob és Wilhelm Grimm kizárólag tudományos lelkülettel kezdték egy gyűjteni a meséiket, és egy pillanatig sem gondoltak arra, hogy egyszer majd ezek a gyerekek nélkülözhetetlen esti olvasmányaivá válnak. Ráadásul a gyűjtésük sem egészen úgy zajlott, ahogyan azt maguk bevallották. A JSTOR Daily felfedte a Grimm-mesék titkát.
Hol volt, hol nem volt
Volt egyszer két hesseni fivér, akikre nehéz idők jártak. Miután édesapjuk hirtelen meghalt – egy feleséget és hat gyermeket hagyva magára –, olyan nagy szegénységben éltek, hogy naponta csak egyszer jutott étel az asztalukra. A fiúk tehát felkerekedtek, hogy szerencsét próbáljanak a nagy világban. Hamarosan megtalálták a módját, hogy jogot tanulhassanak a marburgi egyetemen.
Jacobnak abban az időben kellett abbahagynia tanulmányait, hogy a családját támogassa, amikor Napóleon megalapította a Rajnai Szövetséget, a fiú Jérôme Bonaparte vesztfáliai király udvarában lett könyvtáros, ahol testvérével, Wilhelmmel együtt tanulva fedezték fel a régi idők verseit, történeteit és dalait. Úgy tűnt, zűrzavaros korukban a korábbi időknek az emlékében találtak menedéket, megismerkedtek az akkor élt emberek életmódjával és nyelvével.
A mesék nyomában
A 19. század hajnalán még a királyi magánykönyvtár könyvtárosaként sem volt kifejezetten jövedelmező dolgozni. Jacobhoz hamarosan Wilhelm is csatlakozott, és mivel a királyi titkár egyetlen elvárása az volt, hogy nagybetűkkel tüntessék fel az ajtón: Királyi Magánkönyvtár, rengeteg idejük maradt a nyelvészet és a folklór tanulmányozására.
A testvérek által gyűjtött mesékről – a boszorkányokról, tündérekről, hercegekről és hercegnőkről, beszélő állatokról – nehéz azt feltételezni, hogy közük lehet a tudományhoz, pedig minden a fiúk nyelv és folklór iránti szenvedélye és az otthon utáni vágyakozásból eredt. Jacob már iskolásként megtapasztalta a nyelv lehetséges segítségét abban, hogy valaki otthon érezze magát, vagy éppen azt, hogyan idegeníthet el az adott környezettől. Az egyik tanára – mint vidéki fiúhoz – mindig csak első szám harmadik személyben beszélt, míg a városi fiúk megszólításánál a sokkal tiszteletreméltóbb „Sie” személyes névmást is használta. Ezt sosem felejtette el. Hamar rájött, hogy a népmesék és népdalok az ő életéről szólnak. A testvéreket az otthonuk, a családjuk és az örökségük iránti szeretet ösztönözte arra, hogy tanulmányozzák a német szóbeli hagyományokat.
Az egyetemen találkoztak Clemens Brentano romantikus költővel, akit megkértek, hogy legyen a segítségükre a népmesék és a népdalok gyűjtésében. A német kultúrának különösen azok a részei érdekelték őket, amiket addig még nem jegyeztek le. Sürgető késztetést éreztek arra, hogy rögzítsék ezeket a meséket, mielőtt végleg feledésbe merülnek.
A napóleoni háborúk idején számos tudós, köztük Jacob és Wilhelm Grimm érezte úgy, hogy valamiképpen meg kell őrizniük az eltűnni látszó német örökséget. A romantikusok a mindennapi emberek egyszerűbb nyelvezetének és bölcsességének igazságában hittek, amit a népköltészet fejezett ki a legjobban. Mivel a tudósok számára nehezen összeegyeztethetőnek tűnt az, amit a költészetről gondoltak, illetve ahogyan az alsóbb osztályokat látták. Leválasztva a folklórt a társadalmi kontextusról olyan idealizált formáját hozták létre, ami valahol a misztikus középkorban létezett, akár egy szörnyűségekkel és szépségekkel teli mese. Ahhoz, hogy felfedezzék az autentikus német folklór és nyelv eredetét, olyan messzire kellett visszamenniük az időben, amennyire csak lehetett.
Mesék felnőtteknek és a Grimm-törvény
Kevesen tudják, hogy a Grimm testvérek nem csak a mesék gyűjtése miatt váltak híressé, a nyelvészet világában is hírnevet szereztek maguknak. „A mesekönyvet nem gyerekeknek írtam, bár örülök, hogy szívesen fogadták. Nem dolgoztam volna örömmel rajta, ha nem hiszem, hogy megjelenhet, és ezzel a költészet, a mitológia és a történelem szempontjából fontos lehet az olyan komoly és idős emberek számára, mint amilyen én is vagyok” – emelte ki Jacob Grimm, aki a részletek kapcsán azt is hozzátette, hogy „elsődleges célunk a mesék gyűjtésénél a pontosság és a hitelesség. Nem adtunk hozzá semmit, nem színeztük ki az eseményeket, hanem úgy adtuk tovább, ahogyan azt mi is megkaptuk.”
Ezeknek a meséknek a felfedezése közben Jacob egyre nagyobb érdeklődést mutatott a nyelv iránt, amire egy olyan járműként tekintett, ami a legközelebb viheti őt az autentikus és eredeti német múlthoz. Különösen érdekelte, hogy a germán nyelvek őse hogyan vált ki az indoeurópai nyelvek közül. Kutatásai során megalkotta elméletét az első germán hangeltolódásról, amellyel a germán nyelvek eredetét magyarázta, és amit Grimm-törvényként ismerünk.
Csavar a történetben
A Grimm fivérek sikerei után akár azt is mondhatnánk, hogy aztán boldogan éltek, amíg meg nem haltak, de minden jó történet vége előtt van még egy csavar. Szinte magunk előtt látjuk, ahogyan a fivérek, a két könyvtáros beutazza az országot, és sáros mezőkön vagy zsúfolt kocsmákban hallgatják a helyiek meséit füzettel a kezükben. Ez sajnos nem teljesen így történt, ugyanis a mesék forrásai közül több irodalmi eredetű volt, vagy éppen a saját társadalmi osztályukból származóktól gyűjtötték azokat, sőt egyesek nem is német nyelven keletkeztek.
Orrin W. Robinson tanulmánya szerint annak ellenére, hogy Jacob azt állította, nem nyúltak a mesékhez, sokszor változtattak rajtuk, különösképpen Wilhelm. Ezeket a módosításokat azok a korábbi kéziratok bizonyítják, amiket Clemens Brentanónak adtak, aki elfelejtette megsemmisíteni őket. Nyelvészeti tapasztalataik alapján úgy alakították a történeteket, hogy az autentikus német nyelv sajátosságait adják vissza. A Hänsel és Gretel (magyarul Jancsi és Juliska) nevet is azért választották a mese főhőseinek, mert úgy érezték így adhatnak egy bizonyos területről autentikusnak tűnő képet, bár a mese címe eredetileg A kis fivér és a kis húg volt.
Ugyan a Grimm testvérek a kor ízlésének megfelelően átírták az általuk gyűjtött történeteket, ők voltak az elsők, akik kísérletet tettek arra, hogy összegyűjtsék a szájhagyomány útján fennmaradt meséket, és munkájuk ösztönzően hatott Európa más országaira. Itthon meséiket Benedek Elek vette át és dolgozta fel.
