Az autizmus spektrumzavart már Hippokratész idejében is ismerték és leírták, mégis az 1940-es évekig kellett várni, mire az első gyermeknél hivatalosan is diagnosztizálták a rendellenességet.
Az autizmus spektrumzavarnak nagyon sokféle megnyilvánulási és súlyossági formája különíthető el. A két legismertebb kategóriája az Asperger-szindróma és a Kanner-szindróma, ez utóbbit Leo Kanner amerikai gyermekorvos írta le először 1943-ban. A Kanner-féle spektrumot ma már nem használják, egyedül az Asperger-szindrómásokat különítik el, akik a kommunikáció, a kapcsolatok és a viselkedés szintjén is könnyebben boldogulnak, mint az autizmus súlyosabb változatával élők. Ugyanakkor Kanner munkája nélkülözhetetlen az autizmus történetének felderítésében, hiszen ő volt az, aki egyáltalán felismerte ezt az állapotot, és diagnosztizálta a világ első autista gyermekét, Donaldot.
Aki eltért az átlagtól, az intézetbe dugták
Donald Gray Triplett 1933 szeptemberében jött a világra a Mississippi állambéli Forestben, és eleinte semmiben sem különbözött a többi csecsemőtől: édesanyja tanárnő volt, édesapja ügyvéd, a család átlagos életet élt. Ám ahogy cseperedett, Donald nem mosolygott, és beszéd helyett csupán gépiesen elismételte az általa hallott szavakat. Kortársaival sem szeretett játszani, nagyon jól érezte magát egyedül a maga teremtette fantáziavilágban. Szülei semmilyen módszerrel nem tudtak áttörést elérni nála, amikor egy beöltöztetett Mikulással lepték meg, még csak fel sem nézett.
Ugyanakkor intelligenciájára nem lehetett panasz, sőt néhány különleges képességre is fény derült: a két és fél éves kisfiú hibátlanul visszaénekelte a dalokat, amiket korábban csak egyszer hallott, tudta a katekizmust, és érdekelték az akkordok.
A szülők nagyon szerették fiukat, de érthető módon aggódtak is érte, így orvosi vizsgálatokra vitték. A harmincas években azokat a gyerekeket, akik erősen eltértek az átlagtól, nem fejleszteni kezdték, hanem izolálták, intézetbe zárták. A szülőket pedig arra biztatták, hogy felejtsék el a csemetét, térjenek vissza megszokott életvitelükhöz. Így jártak Triplették is: a hároméves kisfiút megvizsgálták, majd 1937-től intézetben helyezték el, ahol szülei havonta látogathatták. Egy év telt el így, amíg Triplették úgy nem döntöttek, hogy az ajánlott családi amnézia helyett inkább hazaviszik a gyógyulásnak jelét sem mutató fiukat.
Tünetei alapján képtelenek voltak őt diagnosztizálni vagy segíteni rajta, ezért 1938-ban elvitték Leo Kanner pszichiáterhez. Az orvos ekkor készítette a később ikonikussá vált esettanulmányát az autizmusról, Donald lett az első esete. A kisgyermekkori autizmusnak elnevezett zavar megállapításához másik tíz gyermek esetét osztotta meg a nagyközönséggel, olyan közös tüneteket leírva, mint a megszállott vágy az egyedüllétre, vagy az állandósághoz való erős ragaszkodás.
A szülői ház és a támogató közeg ereje
Donald szüleivel és a diagnózissal a zsebében visszatért a családi házba, ahol ma is él. Az autizmussal járó tünetek – például a darabos, nehézkes beszéd – ellenére ugyanúgy járt iskolába, ahogy a többiek, barátokat gyűjtött, akik elnézték minden rögeszmés furcsaságát, és csodálták különleges képességei miatt. Leérettségizett, elvégezte az egyetemet, utazgatott, fényképeket készített, golfozni és vezetni tanult. Francia nyelvből és matematikából is kiváló eredményekkel végzett, majd a család bankjánál kezdett dolgozni. Szülei elképesztő erőkkel támogatták mindenben, és a kisvárosi közösség is elfogadta őt teljes jogú tagjának.
Így történhetett, hogy Donald a szülei halála után sem került intézetbe: maradhatott a családi házban, és Forest lakosai segítik azóta is. John Donvan és Caren Zucker In a Different Key: The Story of Autism című könyvük anyaggyűjtése közben látogattak el az akkor már 82 éves Donaldhoz. A férfit akkor is óvtak a helyiek, azaz figyelmeztették a két írót, hogy jól bánjanak Donalddal, különben ellátják a bajukat. Az idős férfi teljesen átlagos nyugdíjas életet él, golfozik, van egy Cadillacje, szeretik, figyelnek rá, olyan minőségi kapcsolati rendszerben él, amire esélye sem lett volna, ha az intézetben marad.
Az autizmus spektrumzavar, annak kialakulása és kezelése is országokon átívelő viták kereszttüzében áll mind a mai napig. Gyógyítani továbbra sem lehet, sőt az enyhébb formájával küzdők közül sokan el is utasítják, hogy ők kezelésre szoruló betegek lennének. Kialakulásának okairól sem tudunk pontos információkkal szolgálni, csupán megerősíteni, hogy Andrew Wakefield 1998-ban megjelent tanulmánya, ami összefüggést írt le a védőoltás és az autizmus kialakulása között, bizonyítottan hamis, olyannyira, hogy a General Medical Council (GMC) elmarasztalta őt etikai visszaélés és orvoshoz méltatlan magatartás miatt.
Annyi azonban Donald esetéből is látszik, hogy a diagnózis nem egyenlő a lemondással: minden gyerek más ütemben ugyan, de fejleszthető, a szeretet és az összetartás pedig hatalmas erőt képvisel.
