Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Talán hihetetlen, talán nem, de van, amikor a való élet bűntényei kevésbé profik és kidolgozottak, mint a filmekben. Pedig olykor fogjuk a fejünket, micsoda logikátlansággal teli krimit látunk a képernyőkön, de valahogy tény, hogy a legnagyobb őrültségeket nem a filmek és sorozatok hozzák.
Nevetséges bűntények, amikre Columbo azt mondaná: „Uram, csak még egy apróság: hogy gondolta, hogy ez a bűntény egy egész epizódnyi játékidőt ki fog tölteni?”. Persze végtelenül kínos, apró bűncselekmények mindig vannak, de ha már egy nagyot kaszálni akaró bűnöző hibázik hatalmasat, akkor ott már adódnak problémák. Éppen ezért, már egyszer megírtuk, hogy hosszú távon érdemesebb inkább elmenni árufeltöltőnek, mint bankrablónak.
A smaragd románca
Tony Thomas és Ken Conette még 2001-ben vetett szemet az elképesztően sokat érő Bahia Emeraldra, és első blikkre egy vonzó környezet állt rendelkezésükre: egy brazil bányász garázsa, melytől nem messze hozták felszínre a felbecsülhetetlen drágakövet. Egy sikertelen vállalkozó és egy álmodozó: tökéletes csapat, akik úgy gondolták, mindenre képesek – jelmondatuk talán éppen az volt, hogy „minden lehetséges, ha eléggé hiszel benne”, még ha ezenfelül több is kellett volna. Így aztán tudták, hogy a smaragd lehet a belépőjük a nagybetűs életbe. Thomasnak pedig volt elég sütnivalója, meggyőzte a szegény brazilokat, hogy mindössze 60 ezer dollárért adják el neki a kincset.
Amikor aztán Thomas visszatért Amerikába, 925 millió dollárra becsültette a smaragd értékét: rendkívül sok, de 1,7 millió karát sem kevés. Megállapodtak hát, hogy míg Thomas hazatér, Conette hátramarad, hogy majd leszállítsa a milliódolláros követ. Ám semmi sem ment rendben, a kincsvadászok közt bizalmatlanság és árulás ütötte fel a fejét. Conette ahelyett, hogy elküldte volna a szállítmányt, azt mondta Thomasnak, hogy a smaragd el lett térítve, miközben saját szakállára próbálta eladni az értéket. Persze ez nem volt annyira egyszerű, megkörnyékezte egy titokzatos idegen: Larry Biegler, aki azt állította, tud egy vevőt, ha elfelezik a bevételt. Biegler csupán egy helyi vízvezetékszerelő volt, aki ahelyett, hogy ígéretét beváltotta volna, lelépett, és egy magánnyomozónak adta a smaragdot, aki azt mondta Bieglernek, hogy tud egy vevőt, ha felezik a profitot. Kitalálod, mi történt?
A magánnyomozó ugyancsak felszívódott, hogy megkeresse Kit Morrisont, a rendkívül szigorú értékrendszerrel megáldott mormon üzletembert. Ám még ő is megrészegült az elátkozott kőtől, miközben Bieglert közben elrabolta a brazil maffia, akik ugyancsak meg akarták kaparintani a smaragdot. Amikor kiszabadult, a Los Angeles-i rendőrséghez és a SWAT-hoz fordult, hogy szerezzék vissza Morrison kezei közül a drágakövet. Ebből miért nem készült film?!
Így 2010 óta a Bahia Emerald az LAPD bizonyítékai közt nyugszik annak ellenére, hogy végül a bíróság Morrisonnak ítélte meg a smaragdot. Az amerikai igazságügyi minisztérium ugyanakkor az utolsó pillanatban felülbírálta az ügyet, megakadályozva ezzel, hogy egy kisebb diplomáciai krízis alakuljon ki Brazíliával az ügy miatt. Mindeközben pedig igazi szakértők azt vallják, hogy a Bahia Emerald közel sem annyira tiszta, minden valószínűséggel pár ócska dollárt ér. Szóval többszörösen elátkozott az ügy!
Az igazság útja
Mint megannyi, az enyészetbe veszett kisvárosnak, úgy a Missouri állambeli Geraldnak is rengeteg problémája volt a metamfetaminnal – köszönjük, Walter White! Így a helyi hatóságok igencsak megörültek, mikor egy kemény beszédű és kiállású ügynök begurult az örsre egy drogellenes programmal és azzal az ígérettel, hogy megtisztítja a várost a szipusoktól. Gerald öt rendőrének segítségével felkerekedtek, hogy igazságot szolgáltassanak, akárcsak Piszkos Harry.
Jakob kemény legény habitusa rengeteg rajongót hozott számára. Persze voltak olyanok is, akik rendőri brutalitásra hivatkozva károgtak, minekutána az ügynök nem csak szabályszerű eszközöket alkalmazott. De Gerald lakosságát, belefáradva a drogügyekbe, nem érdekelte, hogy pisztolyt fogott a gyanúsítottja halántékára a gyermeke előtt, vagy bármilyen házkutatási parancs nélkül feldúlt otthonokat. Úgy magyarázta, hogy egy szövetségi ügynöknek nincs szüksége ilyesmi engedélyekre. A város vezetése pedig mögötte állt, mivel Jakob egyértelmű eredményekkel szolgált.
Csakhogy Jakob nem rendőr volt, csupán egy közönséges csaló. Egy tévképzetekkel magát és környezetét felvértező, zavart elméjű ember, aki kifejezetten szerette imitálni azt, hogy ő a törvény embere. A kérdés persze, hogy a helyi erők hogyhogy nem nyomoztak utána, ki is ő valójában. Persze, miért tették volna. Egy rendőrségi autót vezetett (amit használtan vett), jelvényt viselt (amit maga gyártott), és gyakran lépett kapcsolatba feletteseivel telefonon (aki a felesége volt). De hogy a látszatot még inkább erősítse, tipikus rendőrfrizurája és egy nagy „Police” feliratú pólója volt.
Jakob kitűnő munkát végzett Geraldban, mígnem a sheriff apró gyanút fogva egy kicsit mélyebbre ásott a múltjával kapcsolatban, és rá nem jött az igazságra. Ami ezután következett, az kissé abszurd: Gerald rendőrei egytől egyig ki lettek rúgva, Jakobot pedig öt év börtönre ítélték, annak ellenére, hogy a kisvárost többnyire megtisztította a drogosoktól.
Az élet egy nagy hullámvasút
„A világ leggyorsabb hullámvasútja.” Így hirdette Norbert Witte vidámparkját a 80-as években, ahol aztán megtörtént Németország történelmének legsúlyosabb karneváli tragédiája: 15 sérülttel és 7 halottal, miután egy daru – amit ő kezelt – szerencsétlen módon ütközött a hullámvasúttal.
Witte nem adta fel, a berlini fal leomlása után megvette Kelet-Berlin legnagyobb szórakoztató parkját, és ezzel a lendülettel pénzügyeit egész hamar a földdel egyenlővé tette. 2001-re több mint 15 millió euró adósságot halmozott fel, el is kellett búcsúznia dédelgetett álmaitól.
A park még mindig áll, ám inkább emlékhelye a letűnt kommunista időknek, otthona az enyészetnek és félelmetes kísérteteknek, valamint egyre tökéletesebb helyszíne egy Scooby-Doo-epizódnak, melyben természetesen maga Witte lehetne a szórakoztató park szörnye, amely elkergeti a „kíváncsiskodó kölyköket”. Witte bűnügyi karrierje azonban kissé borúsabb ennél. Miután a Spreeparkot elvesztette, fogta a cókmókját, és Peruba költözött, remélve, hogy ő lesz az, aki megalkotja Lima legnagyobb vidámparkját.
Persze mindez egy valamirevaló terv, tőke és egyáltalán felszerelés nélkül nem igazán jöhetett létre, így Wittének valami más bizniszhez kellett folyamodnia, hogy megvalósítsa álmát. Kétségbeesetten beleegyezett, hogy egy óriáskereket szállítson Németországba – 4 millió euró értékű kokainnal a belsejében. Miután a legtitokzatosabb kapcsolatait is elérte, fiával útnak indultak a távoli Németországba – 167 kiló kokainnal. Witte ugyanakkor pont ugyanolyan butaságokat és figyelmetlenségeket követhetett el, mint a daru irányításakor, így aztán a titkos rendőrség hamar kiszúrta. Szerencséjére őt már csak Németországban kapták el, és csupán négy év börtönt kapott, fia, Marcel viszont húsz évvel a hátán ült be Peru egyik legembertelenebb cellájába, ahonnan évekkel később csak akkor adták ki a külföldi hatóságoknak, miután a rossz körülmények közt pár halálos betegséget túlélt.
Norbert Witte életében persze nem volt egyetlen sikeres, virágzó vidámpark se: jelenleg egy elhagyatott, rossz kocsiban lakik a kísértetjárta Spreepark vadonjában, ahol az idő kíméletlenül veszi kezébe az egykoron tündöklő parkot, miközben Witte talán még mindig arról álmodozik, hogy még egyszer, utoljára megnyisson a hullámvasút, csak egy legutolsó körre.
Most már igazán olyan, mint egy Scooby-Doo-gonosz, ugye?
