Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Költőinktől és íróinktól sosem állt távol a romantika, igaz, mindegyikük másban látta a férfiúi vonzerő receptjét. Mikszáth Kálmán lemondott egy házasságról, hogy szerelmének lehetőséget biztosítson a jobb sorsra, Vajda János a középkori lovagoktól vett leckét hódításához, a kopaszodó és pocakos Örkény István pedig humorral nyerte el a hőn áhított nő szívét.
Nyáry Krisztián Írjál és szeressél – 125 szerelmes levél és történet című könyvében ezeket a romantikus gesztusokat az írók és a költők levelezésein keresztül eleveníti fel, amelyek hol felfedték, hol pedig leplezték íróik valódi személyiségét.
Mikszáth Kálmán kétszer vette feleségül szerelmét
A jó palócok és a Tót atyafiak szerzője kétszer vette feleségül szeremét. Az első lánykérés a kor viszonylataiban mindennapinak számított. A szigorú apa, Mauks Mátyás ellenezte, hogy lánya, Ilona egy olyan könnyelmű emberhez menjen feleségül, mint Mikszáth, akiről úgy gondolta, hogy nem tudja biztosítani családja számára az anyagi biztonságot. Sejtelme már az író és nemesi származású felesége házaséletének elején beigazolódott. A még csak írói ambíciókat dédelgető ügyvédbojtár Mikszáth hiába házalt a szerkesztőségeknél, műveiből nem jutott bevételhez, az adósságai pedig egyre csak nőttek. Feleségével mindennapos nélkülözésben éltek, közös gyermekük három hónaposan meghalt, végül az esküvő után két évvel Ilona is megbetegedett és hazaköltözött Mohorára. Az író nem ilyen sorsot szánt szerelmének, ezért azt javasolta, inkább váljanak el, minthogy nyomorban kelljen élnie, de Ilona nem akart válni, ezért Mikszáth azt hazudta, mást szeret.
„Nagyon szerettem volna ettől a nagy fájdalomtól megkímélni, édes Ilonkám! De hát rákényszerít, hogy kimondjam az igazat: én mást szeretek, tudom, hogy ez szörnyűség, de nem tehetek róla, ez a végzet dolga” – írta levelében, amire rövid válasz érkezett. „Legyen úgy, ahogy maga akarja, beadom a válópert, és ne búsuljon, nem fogok alkalmatlankodni. Soha ebben az életben.” A válás úgy ment végbe, hogy a tárgyaláson Mikszáth meg sem jelent.
Ilona magára maradt, apja halála után pedig még nagyobb anyagi válságba került, mint asszony korában. Baromfitenyésztésből és fonásból próbálta fenntartani magát. Két év múlva aztán dedikált könyv és levél érkezett Mikszáth-tól. „Szegény Ilonám! Maga talán azt hiszi, hogy a szerelem megszűntével megszűntem önt szeretni. Olyan ön nekem, mint egy szent, akire akkor gondolok, amikor a lelkem tiszta. Mikor én, gyarló ember fennkölt írói lelkületemet öltöm fel, olyankor ön az: én kis múzsám.” Ilona azonban nem kért az exférj sajnálatából. Újabb évek teltek el, és neki fogalma sem volt, hogy Mikszáth-ból népszerű író lett, a Tót atyafiak és A jó palócok meghozták a várva várt áttörést, szerkesztőségek, irodalmi társaságok keresték a kegyeit, és végre elkezdhette adósságai törlesztését. Miután rendeződött az anyagi helyzete, 1882-ben lánykérő levelet írt Ilonának, amiben bevallotta, hogy válásukat csak a pénzügyi problémák miatt kezdeményezte, és szeretné, ha ismét összeházasodnának, hiszen jobbra fordult a sorsa.
„Ön megosztotta rossz sorsomat, a legrosszabbat magam szenvedtem át, a jobb sorsomat szívesen megosztanám magával...” – írta Ilonának. Hét év után ismét találkoztak, még abban az évben összeházasodtak és harminc évig boldog házasságban éltek.
Vajda János, a magyar Don Quijote
Ugyan Vajda Jánost a modern magyar költészet előfutárának tekintjük, férfiként a középkori lovagregények hőseként élt. Ötvenhárom éves volt, amikor egy júniusi napon meglátta a Duna-korzón fehér ruhában és szalmakalapban sétáló tizenkilenc éves Bartos Rózát. Azonnal szerelemre gyúlt a fiatal lány iránt, és már másnap felkereste a sváb családot, hogy féltérdre ereszkedve mutatkozhasson be szíve választottjának.
„Megszólal nagy lármával a csengettyű, mert valaki a fejét ütötte bele, én oda nézek, ott áll, mint a sóbálvány Vajda János, a költő, és a cilinderje a földön hever. Térdet hajlít, és hallom, amint susogja: Oh, felség! Én egy velőtrázó sikoltással az öntözőkannát félrerúgva egy ugrással az ajtó felé, bátyám is félrelöktem, a konyhában lévő sötét kuckóba bújtam” – emlékezett Bartos Róza a közel két méter magas Vajda belépőjére.
A hóbortos író első ránézésre is különc udvarlónak tűnt, pedig a lovagkort idéző udvarlásba csak ezután kezdett bele. Rózát Rozamundának keresztelte, és minden nap érkezett valamilyen apró figyelmesség a Bartos házba, amivel szerelmét bizonyította: virágcsokor, ajándék, szerelmeslevél és persze vers. A levelekben a lányt „Felséges Szépségként”, „Kimondhatatlan Gyönyörűségként” vagy „Imádott Szentségként” szólította meg. Az első Rozamunda-versét magával Rózával olvastatta fel, aki „isteni gyönyörűnek” találta az írást. Ezután Vajda úgy érezte, hogy az udvarlás a következő fázisba lépett, és megkérdezte, hogy megcsókolhatja-e a lányt. Megcsókolhatta.
A szülők azonban jobb partit reméltek lányuknak a különc költőnél, ezért megtiltották neki, hogy fogadja a férfi közeledését. A szerelmeslevelek így hát titokban érkeztek, a második Rozamunda-verset pedig Vajda a lány ablakán dobta be. Házasságuk előtti utolsó levelében a költő azzal fenyegetőzött, hogy fejbe lövi magát.
„Mindenre kész vagyok – úgy történjék, amint Ön kívánja – de kérem, jöjjön délre át, féltizenkettőre, ne késsék, mert háromnegyed után minden perc életveszélyes lesz rám nézve”
– írta. Róza engedett a költő kérlelésének, másnap meglátogatta Vajdát. Négy hónappal első találkozásuk után a Bakáts téri templomban házasodtak össze – titokban. Házasságuk mégsem úgy alakult, ahogy Róza remélte.
Örkény István különös vonzerejének nehéz volt ellenállni
A magyar irodalom egyik legemlékezetesebb lánykérése Örkény Istvánhoz köthető, akire egy buszon talált rá a szerelem. Az író ekkor már életének harmincötödik évét taposta, és egy váláson is túl volt. Nagy Angéla éppen betöltötte a tizenkilencet, és jegygyűrűt viselt az ujján.
„Kiszúrt magának a buszon, amikor apámhoz utaztam a Mátrába. Öt perce sem ismertük egymást, amikor közölte velem, hogy el fog venni feleségül. Hát ekkora nevetést a Mátra hegyei még biztosan nem hallottak!”
– emlékezett vissza a találkozásra. Örkény azonnal visszautazott Budapestre, hogy beutalót kérjen az üdülőbe, ahol Angéla is nyaralt, és levelet küldött a fiatal nőnek.
„Sajnos egy autóbuszon találkoztunk, így – egyikünknek – át kell lépnie száz társasági gátlást. Az én dolgom, hogy bemutatkozzam, de ha megteszem, nem száz, hanem ezer terhelő adat szól ellenem. Mesterségem már egymagában is gyanús; ha leírom, hogy »író« vagyok, Maga nyilván valami korhely-bohém-csavargó-féleséget tisztel e néven. Könyveim tán megcáfolnák ezt, de könyveimet Maga sosem olvasta. (Rutinom: 50 lépésről ismerem meg az olvasóimat. Maga nem az.) Ha megtetézem ezt azzal, hogy – anyakönyvi hitelességgel – mutatkozom be: elvált is vagyok, elhúzza az orrát. Mindez rossz ajánlólevél. Érzem, hogy ezt a kis gyanakvást játszva oszlathatnám el azzal, ha felsorolnám a »meglátni és megszeretni« címszavait. Bizonyára enyhítő körülmény lenne, ha azt írnám, hogy »nem tudok Maga nélkül élni«. Mindezt nem írom, mert nem így van, s az írók még az életveszély perceiben sem szeretnek hazudni. S egy emberi kapcsolat mindig életveszély. Ami van, az különben is több ennél; úgy érzem, hogy valami közünk van egymáshoz – vagy inkább: nekem Magához. Kérem, tekintse enyhítő körülménynek ezt.”
Örkény valóban nem tűnt kifejezetten jó partinak, leleményességével és humorával mégis utat talált Angéla szívéhez. „Két héten át »fűzött« engem. Minden körülmény ellene szólt: tizenhat évvel idősebb volt, elvált, író, ráadásul nem is egy Adonisz” – írta visszaemlékezésében. Egy évvel később egybekeltek, tizenegy évig voltak házasok, két gyermekük született.
