Nem is lennénk magyarok, ha nem fogyasztanánk mindenhez csípős paprikát, egy tüzes mexikói csiliről vagy egy jó kis pepperonis pizzáról nem is beszélve. De miért szeretik sokan a csípős ételeket, és miért kívánjuk annak dacára is, hogy nem kicsit égetik meg a torkunkat és a gyomrunkat?
Mikor először kóstolunk csípős paprikát vagy bármilyen csípősebb ételt, úgy érezzük, szinte szétmarja a torkunkat, kapkodunk a hideg víz után, hogy minél gyorsabban enyhíthessünk a pokoli kínokon. Azonban minél gyakrabban eszünk tüzesebb fogásokat, annál kevésbé érezzük őket bántónak, sőt sokan megszeretik a csípősebb ételeket, és igyekeznek egyre erősebb fűszerezésű falatokat felkutatni. A Helix Magazine szakértője, Leidamarie Tirado-Lee elmagyarázza a csípős ételek fogyasztásakor lejátszódó biokémiai folyamatokat.
Tűzvészt okoz agyunkban a csípős paprika
A paprikát egy kapszaicinnek nevezett alkaloidvegyület miatt érezzük erősnek. A csípősség egyébként egy érzet, nem pedig egy íz, hiszen egyetlen ízlelőbimbó sem játszik szerepet a kapszaicin ránk gyakorolt hatásában. Mikor a vegyület a nyelvünkhöz ér, egy különleges proteinnel lép kapcsolatba, mely nyelvünk idegsejtjeinek felszínén található. Ez a TRPV1-nek nevezett fehérje egyfajta szenzorként működik, mely a külvilágról juttat információkat agyunkba. A TRPV1 általában akkor lép működésbe, ha különösen forró, 43 Celsius-foknál magasabb hőmérsékletet észlel, például ha tűz éget bennünket. Mint egyfajta vészhívó vonal, a fehérje riadóztatja agyunkat, sürgetve, hogy reagáljon az adott vészhelyzetre.
A kapszaicin pontosan ugyanezt a reakciót váltja ki az adott proteinekből, vagyis agyunk azt hiszi, éppen tűzben égünk, miközben valójában nincs is szó semmiféle hasonló veszedelemről. Mivel a TRPV1 számos helyen megtalálható szervezetünkben, nem csak szánkon keresztül válthatja ki ugyanezt az érzés – roppant kellemetlen következményei vannak például annak, ha a csilipor véletlenül belekerül a szemünkbe.
De miért kívánjuk mégis ezt a látszólag kellemetlen élményt?
A válasz agyunknak az égető érzésre adott reakciójában rejlik. Miután a szóban forgó fehérjék az idegi „telefonhálózaton” keresztül eljuttatták az üzenetet elménk számára, amaz úgy próbál ellenállni a kapszaicin által kiváltott fájdalmas érzetnek, hogy endorfinokat, illetve dopamint bocsát ki. A „boldogsághormonnak” keresztelt endorfinok csillapítják a fájdalmat, és kellemes érzést nyújtanak, míg a dopamin a motiváció és a jutalom érzését nyújtja számunkra. Egy kiadós csilis menü elfogyasztása után tehát úgy érezhetjük magunkat, mint azok a futók, akik hosszú kilométerek megtétele és testük jelentős kifárasztása után a jól végzett munka megelégedettségével telítve örülnek sikerüknek.
