Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Talán úgy gondolod, a bűnözésről oly sok mindent tudsz már, mert Magnumon és Columbón nőttél fel, és mert azóta is folyamatosan a Helyszínelőkön függsz minden kedd este. Pedig meg fogsz lepődni, ha látod, a tévére adaptált gazemberkedés mennyire nem pontos.
Eszünk ágában sincs gyorstalpalót adni, milyen rafináltan kell bankot rabolni, de van néhány elképesztően érdekes tény arról, hogy a mozgókép és a valóság milyen messze járnak egymástól bizonyos esetben, például ha bűnözésről van szó. Természetesen ennek megvan az oka: mint ahogy például a metamfetamin gyártásának folyamatába se avatott be a Breaking Bad öt teljes évadon keresztül, biztonsági okokból, így a legtöbb film vagy sorozat sem ad pontos látleletet arra, hogyan is kell igazán profin bűnözni, vagy legalábbis bizonyos részletek el vannak ügyesen takarva. De nézzük is, mik!
Egy átlagos bankrablással nem lehet megváltani a világot
Szóval tényleg pénzt akarsz szerezni? Rendkívül lelkes is vagy? Fenemód veszélyes, de azt mondják, jól tejel a bankrablás. Ezerszer láttuk már filmen: kell egy profi csapat:
- egy pálcikát rágcsáló nagydarab, aki nem beszél sokat, viszont verekedni tud;
- egy szláv üldözött, aki „még egyszer utoljára” benne van;
- egy izgága tudósgyerek, aki idióta kütyükkel térdre kényszeríti a CIA-t is;
- a titokzatos profi, akinek a legnagyobb százalékot ajánlod;
- és te, aki a bőröndnyi pénzt ígéri.
Odamentek, egy-két lövés a levegőbe, meg a klasszikus „le a padlóra, hátra a kezekkel”, és már kezedben is tízmillió dollár, amivel meg is veheted – a kötelező autós üldözés után – az új, sziget méretű jachtodat... vagy sziget alakú jachtodat, vagy jacht méretű... szóval baromi gazdag karibi báró lehetsz.
De azért álljunk meg egy kicsit, egy pár dolgot mégis meg kell említenünk. Először is, ne rabolj bankot, ez a legelső tanácsunk. Hidd el, hosszú távon akár még az árufeltöltő munkakör is ígéretesebb. Másodszor azért meg kell említenünk, hogy a bankrablónak nincs nyugdíja, se táppénze. Nem késhetsz el a melóról, meg nem jelenthetsz beteget se, mert azt nem állja a tb.
Harmadszor, és komolyra fordítva a szót: két közgazdász tanulmánya foglalta össze, hogy 2000 és 2006 közt az összes olaszországi bankrablás átlagos bevétele 19 800 dollár volt (kb. 5,5 millió forint). Nem sok, és pont azért nem, mert a helyi kis bankok – amelyeket a bankrablók általában kinéznek – viszonylag kevés pénzt tartanak a széfjükben. Ez pedig fájdalmasan messze van attól a 10 millió dollártól, amit Brad Pittnek ígértél azért, hogy csatlakozzon a bandába.
Ugyanők kimutatták még azt is, hogy egy átlagos rablás négy percig tart, és ha valahogy megoldod, hogy maradj, akkor minden egyes perccel 1700 dollárt keresel – legalábbis a hosszabb bankrablások átlagosan ennyivel jövedelmezőbbek. Nem rossz, mi? De az már matematika, hogy hány percig is kéne ott dekkolni ahhoz, hogy akár akciósan is megvedd azt a jacht méretű szigetet, vagy szóval... karibi báró legyél.
Az intellektuális bűnözők nem méretes seggfejek, hanem szerencsétlen idióták
Vannak ezek a fehéringes bűnözők, akik tényleg milliókért lopnak, akiknek a reggeli kávé melletti rutin nem az, hogy a Díványt olvassák, hanem, hogy medencényi pénzt mozgatnak ide-oda. Persze a filmekben ezek a végtelenül laza, haláli nyugalommal, de a háttérben kegyetlen ármánykodással éldegélő, drága öltönyökbe öltözött gazfickók, akik azt gondolják, az ő kezükben van a világ, az ő markukban vannak a politikusok és a befolyásos üzletemberek.
De mi lehet a motivációja egy alapvetően már gazdag, befolyásos, nagy cégek élén terpeszkedő embernek arra, hogy gátlástalanul lopjon? Hiszen tehetős: ennyire nagy úr lenne a pénz, hogy a pár milliárd mellé megéri rizikót vállalni azért a pár millióért is? Egyszerű kapzsiság? Az örök remény, hogy sosem kapják el őket? Vagy csak szimpla gonoszság? Vagy kapzsiság? Netán... a kapzsiságot említettük már?
Szerencsére van konkrét válaszunk.
Egy entellektüel bűnözők témájára specializálódott kutató, Eugene Soltes elhatározta, hogy utánajár a dolgoknak, és rendkívül érdekes dolgokra bukkant. Nevezetesen arra, hogy az effajta bűnözők egyszerűen csak addig kísértették a sorsukat, míg tetteikből bűnözés lett, majd börtöncella. Legtöbbjük valóban briliáns elme, hatalmuk, befolyásuk pedig akkora volt, hogy észre sem vették, bűnt követnek el. Soltes számtalan „fehéringes” bűnözőt kérdezett meg, a megdöbbentő eredmény pedig tényleg ez volt. Még Bernie Madoff, az egyik legnagyobb Ponzi-sémára épülő csalás mögött álló szélhámos csak annyit mondott:
Eh, nem olyan nagy ügy.
A hatalom és a befolyás eltakarja a következményeket. Ezek a bűnözők nem esnek át egy olyan fordulóponton, amikor ráébrednek: „Oké, várjunk csak, tisztázzunk valamit. Mától bűnöző vagyok.” Ez egy lassan felépülő piramis, ami aztán nagyon könnyen össze tud dőlni. Ez pedig valahol szimpla idiotizmus, egyszerű emberi balgaság és a tisztánlátás hiánya. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy Soltes a megkérdezett bűnözők kis százalékánál látta csak azt, hogy teljes mértékben elismeri és látja bűnösségét. Képzeljük el Madoffot, ahogy a cellájában nézi a róla készült filmet Robert De Niróval, majd így szól: „Ó, a fene vigye, hát ezért ülök 150 évet, már látom.”
Az öngyilkosság hóhéra leginkább a pisztoly
Mielőtt még megdöbbentő adatok következnének, gyorsan pörgessük át: mire is használják leginkább a pisztolyokat, fegyvereket a popkultúrában? Gyilkolásra. Rablás, háború, drog, na meg Arnold Schwarzenegger. De ha közelebbről megnézzük a BBC által kiadott statisztikát, egészen elképesztő eredményt láthatunk: a 2016-ban a 33 594 lőfegyver által okozott halálból 22 938 öngyilkosság. Ez egyrészt hihetetlenül szomorú, másrészről pedig sokkoló. Ám az különösen váratlan, hogy az ezen a módon történt öngyilkosságok száma a 70-es évek óta nem volt ilyen magas. Persze mindenre van megoldás, de a fegyverhasználat ellen nem, főleg, mióta az amerikai elnök sem tette ki különösebben fontos célkitűzésnek a témát.
Semmit sem tudunk a bérgyilkosokról
Mert egyáltalán kik ők a valóságban? Különleges képességű emberek, akiknek furcsa hang suttogja a fejükben, hogy hatalmas csekkekért ölni kell? Vagy csak a szürke társadalom romlottságát megelégelő hangyák, akik az alacsony fizetésre fittyet hányva határozzák el magukat, hogy mostantól kilépnek az ajtón egy csúnyább világ felé? Örök magányban szenvednek, egyetlen társuk a vipera és a hangtompító a fegyver csövén? Akik suta akcentussal, torokköszörülő hangon suttogják a közelgő halált? Akik szabadidejükben újságpapírból betűket vagdosnak, hogy aztán azt küldjék a kitűzött áldozatuknak?
Honnan tudjuk mindezt? Bennfentes információval nem rendelkezünk, viszont láttuk a Ronint, a John Wicket, a Taxisofőrt, a Célkeresztbent... nem is folytatjuk, már úgyis tudod, miről van szó.
Amikor a Mindhunter című sorozat készítésénél az alkotók utánamentek annak, hogy kik követtek el, vagy próbáltak elkövetni híres személyek elleni gyilkosságot, ráébredtek egy nagy igazságra: a közvélemény bérgyilkosokról való képe – a filmek és sorozatok befolyása által – totál nonszensz. Szerintünk két csoport van: a fizetett és a mentális őrült, holott ennek semmi alapja nincsen.
A filmekben alapvetően úgy látjuk, ők a végsőkig kitartó, merész emberek, akiknek nem okoz gondot egy fél városképet feldúlni, egy M3 bevezetőnyi utcahosszt felgyújtani a világ megmentéséért, a valóságban azonban ez nem így működik. A titkosszolgálat szerint rendkívül kevés ugyanis a fizetett bérgyilkos, az elkapottak nagyobb része egyszerűen csak feltűnési viszketegségben tobzódó félőrült. Na, persze, még jó, hogy ezt mondják, a legjobb bérgyilkos még kint van és észrevétlenül suhan tetőről tetőre, városról városra, országból országba. Szóval, ha Keanu Reeves jön veled szemben az utcán, akkor egy autogram után menj át a másik oldalra, mert egészen biztos, hogy hamarosan ott kő kövön nem marad.
