Szilágyi Zsófia elsőfilmes rendező filmje elképesztően realista módon ábrázolja a vég nélküli mókuskereket, amiből sokszor képtelenség kiugrani. A fojtogatóan valós másfél óra megállíthatatlan lendületével a nézőjét is kimeríti. November 8-tól mozikban az Egy nap.
Időnként talán megállunk egy pillanatra, és rájövünk, hogy az életünk egy állandó boldogtalanság, amit egy-egy momentumra félbeszakítanak a boldog pillanatok. A 21. század embere rohan, az időhöz vagyunk láncolva, keressük a csendes perceket, amikor kifújhatjuk a levegőt. Ez nem újdonság, mindenki ebben él, saját magunk és egymás rabszolgái vagyunk, mígnem fáradt sóhajunkban felszínre tör a kérdés: van-e ennek értelme?
Nyolcra jönne a szerelő, kilenctől tanítana
Az Egy nap főszereplője, Anna, egy háromgyerekes anya, aki rohan. Rohan a gyerekekkel a bölcsibe, oviba, suliba, onnan tanítani, aztán rohan elintézni a banki ügyeket, majd sietve viszi a gyereket vívni meg balettra, míg végül hazaérve, csalódottan jön rá, hogy a férje csalja. A másfél órás filmben óráról órára követhetjük végig a nő egy napját, és szinte feszülten várjuk, mikor jön el az a pont, amikor a testileg kimerült, lelkileg összetört nő végül feladja. A film ereje abban rejlik, hogy nem próbálja hatásvadász módon bemutatni a nő kálváriáját, nem próbál nagy mondatokat szólni, vagy bármilyen tanulsággal útnak ereszteni. A valóság elevenedik meg, mintha az operatőr láthatatlanul filmezte volna a család egy napját. A konklúziónak vagy a megoldásnak már a mi fejünkben kell megszületnie.

Fojtogató hétköznapok
Ott a lakáshitel, meg ugye a számlák, valami nincs rendben velük. Közeleg a hónap vége, meg kéne élni még abból a tízezer forintból, ami a fiók alján maradt. A kicsi meg beteg lett, el kéne menni lázcsillapítóért. Lehet, hogy a bölcsiből hazahozott valami tetűt is. Jó lenne, ha el lehetne utazni Floridába. Legalább egy hétre. A kocsiban van még talán 50 kilométernyi benzin. Maximum. Az Egy nap könnyed természetességgel sorakoztatja fel a problémákat, amelyek Anna családjának mindennapjait megnehezítik, miközben bölcsen nem engedi, hogy kiugróan sokkoló fordulatok vegyék el a film életszerűségét. Az unalmas hétköznapok problémáit úgy mutatja be, hogy több feszültség árad a mozivászonról, mint egy Stallone-akciófilmben. Ez a nyomás pedig valóban a vállunkra ül, szinte fojtogat, ezért lesz teljesen átélhető Anna egy napja.

Nincs kiút
Persze a fő kérdés, amin a moziból kifele jövet morfondírozik a néző, hogy vajon van-e menekülés ebből a sebesen pörgő mókuskerékből. Mit mondanánk az összetört és kiégett főhősnek, mit tegyen annak érdekében, hogy megváltozzon az élethelyzete? Lehet-e másképp csinálni? A film nagyon különlegesen domborítja ki a szülő önfeláldozását a gyereke iránt, hogy miként szorítja háttérbe saját életét, ezáltal mennyire függ a gyerekétől. A háttérben megbújó, folyamatosan izzó feszültség ellenére pedig mind Anna, mind a férje, Szabolcs megpróbálnak a lehető legtürelmesebbek lenni a néha visítozó, engedetlen gyerekekkel. Az idő rohan, a tennivalók csak sűrűsödnek, szükség lenne viszont szünetre, lélegzetre, nyugodt percekre, és arra, hogy valóban megbeszéljék a problémáikat. Hogyan jutottak például odáig, hogy Szabolcs más nő után nézett? És itt érünk el a film fájdalmas üzenetéhez: sokszor a családért hajszoljuk magunkat, hogy aztán idő hiányában szétziláljuk azt. Úgy tűnik, ez társadalmunk egyfajta örök körforgása.
![]()
Miközben azért dolgozunk, hogy boldogok legyünk, már nincs időnk arra, hogy valóban azok legyünk.
Akkor minek?
Vajon felteszi-e Anna magában a kérdést, hogy mi értelme van így ennek? A házasságnak, a mókuskeréknek, a gyerekeknek. Biztos. De nem lehet csak úgy kiugrani és új életet kezdeni, társadalmunk pedig mindenkor a mókuskerékben rohangáló emberekből táplálkozik. Ez egy ördögi kör, egy csapda, egy labirintus, amiből nehéz kijutni.
Szilágyi Zsófia filmje – szerencsére – nem is azért készült, hogy megoldást kínáljon. Nem is tudna, hiszen amennyi egyedi élet, annyi egyedi variáció, míg a jelenség mindenhol ugyanaz. A film inkább egyfajta figyelemfelkeltés: vegyük észre: talán a saját életünkben is van mit változtatni. Márpedig, ha olykor bennünk is felmerül, hogy „De minek?”, akkor az egy egyértelmű jel erre.
Az Egy nap mindenképpen az a film, amit érdemes moziban megnézni. A gyakori zárt tér, a hanghatások kifejezetten segítenek, hogy beszippantson a főhős drámája, a mozi közege pedig nem engedi, hogy egy pillanatra is lankadjon a figyelmünk. A főszereplő, Szamosi Zsófia (az Oscar-díjas Mindenki kórusvezetője) lenyűgöző játéka csak rásegít erre, így lesz a film egy feszültséggel teli, ízig-vérig dráma, amiben biztosan megtalálod valahol magad, és amiből épp elég csak fellélegezni a stáblista csendje alatt. A kérdés persze az, hogy ez az életünkben is sikerül-e majd.
























