Eddig azt hittem, hogy viszolygok a Balaton Sound gondolatától is, aztán hétvégén mégis elmentem Zamárdiba, és váratlanul jót mulattam. Mesélek.
Imádom a fesztiválokat: 2006-ban ott voltam azon az EFOTT-on, aminek a helyszíne a Balaton Sound ötletét adta, majd a rákövetkező évben pedig az első Soundon is. Azóta viszont a stílusa miatt tudatosan távol tartottam magam tőle. Idén mégis úgy alakult, hogy mivel senki nem jelentkezett a szerkesztőségben, hogy írna a Soundról, úgy döntöttem, elmegyek én rácsodálkozni az első látogatásom óta - állítólag - prémiummá avanzsált Balaton-parti bulira, tényleg annyira pocsék-e, mint én azt eddig gondoltam.
Előítéleteim azok voltak bőven: biztos voltam benne, hogy nagyon ki fogok lógni a kipattintva veretők közül, a szeletelős zenétől meg három perc alatt migrént kapok. Aztán Zamárdi felé tartva úgy döntöttem, nem utálkozom feleslegesen, inkább kipróbálom, mit szeretnek ezen az egészen mások.
Úgyhogy a Sound utolsó napját fürdőruhában bólogattam végig, kezemben koktéllal az egyik stégen, estére pedig azon kaptam magam, hogy vigyorogva ráztam a seggem a lakossági house-ra a vurstli hangulatú nagyszínpad előtt. Oké, kellett hozzá pár pia, és nem is bírtam éjfélnél tovább, de élménynek baromi érdekes volt.
Merthogy tök jó volt kilépni a komfortzónámból, és megnézni, hogyan muriznak mások. Főleg, mert bárki bármit mond, a zenétől eltekintve maga a Sound nem különbözik semmiben a többi fesztiváltól. Hiába emlegetik prémiumként, az utolsó napra a saras földnek itt is ázott kutya szaga van, a Toi-Toi-ok (bocs, Yoo-k) ugyanolyan undorítóak, a kaják, piák éppen olyanok - és éppen annyira túlárazottak -, mint bármelyik másik nagy fesztiválon.
Összességében jól éreztem magam, és ehhez csak egyszerűen annyi kellett, hogy belássam, hogy ha az ember nem a hibákat keresi, hanem tud röhögni másokon - és magán -, akkor jó lesz a muri. Délben a műfüvön menetelő, bekészült arcok és műanyag macák ide vagy oda.
