Milyen David Lynch, amikor alkot?

Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!

"A legjobb önéletrajzi dokumentumfilmek általában akkor születnek, amikor a film alanya halott. Mert ilyenkor már nem tud beledumálni" - mondta Réz András, aki a nagyon is élő David Lynchről szóló dokumentumfilmet konferálta fel a Múzeumok Éjszkája exkluzív filmvetítésén. Az én művészetem című alkotás tényleg nem a legobjektívebb film a világhírű festő, rendező személyéről, de nem is ez volt a cél, hanem hogy Lynch kreatív világába kalauzolja a nézőket.

Ha azzal az elvárással ülünk be a filmre, hogy abban majd David Lynch végre kitárulkozik, végre hagyja láttatni magát civilként, szeretőként, apaként, akkor a film végére csalódottak leszünk, ugyanis még a fontosabb momentumokról is csupán érintőlegesen mesél. A film alatt viszont nincs idő a történetek befejezetlenségén morfondírozni, mert bár úgy tűnhet, hogy lassú ütemű filmet nézünk, az igazság az, hogy a másfél órás játékidőben nagy dózisban kapjuk David Lynch művészetének, vagyis életének főbb eseményeit.

Cigiszünet nélkül

A film a 71 éves művész közeli portréjával indít, ahogy a Beverly Hills-i stúdiójában cigarettázva ül, egy készülő festményét vizsgálgatva. Egyébként az egész film alatt így látjuk, műhelyében merengve, vagy alkotás közben, mindeközben dohányzik, szisztematikusan, egyik cigiről a másikra gyújtva. Úgy tűnik – legalábbis Az én művészetem képsorai alapján –, komolyan vette és veszi a mai napig, amit anno a festők életéről gondolt: hogy az a kávézás, cigizés és az alkotás háromszögéről szól. Meg néha egy kicsit a lányokról is.

Bár ritkán látjuk beszélni a filmben, végig ő a narrátor, történetét az általa csak idillként emlegetett gyerekkorral, és szülei bemutatásával kezdi, akik – az archív felvételek és Lynch elmesélése alapján – erős szeretetalappal indították útra a gyerekeiket. Bár a filmből nem igazán derül ki, a családdal rengeteget költöztek egyik helyről a másikra, a Wikipédia szerint Lynch 14 éves koráig élt Spokane-ben, Washingtonban, Durhamben, Észak-Karolinában, Boise-ban, Idahóban, Alexandriában, és Virginiában. 

Lynch úgy emlékszik sok művésszel ellentétben, hogy a gyerekkora érzelmileg stabil, boldog volt, olyan szülőkkel, akiket sosem látott vagy hallott veszekedni.

"Mindent megkaptam, amit szerettem volna, azzal az egy feltétellel, hogy nekem is kell érte tenni valamit" – meséli a filmben Lynch.

Míg exfeleségéről, testvéreiről és úgy egyáltalán, a társas viszonyairól nem sokat, vagy leginkább semmit nem mesél, addig az anyjáról elmondja, hogy ő olyan nő volt, aki sosem csüngött majomszeretettel a gyerekein, ellenben ismerte minden rezdülésüket. Például amikor felfedezte, hogy Lynch mennyire szeret rajzolni, soha többet nem vett sem neki, sem a többi testvérének kifestőkönyvet. Lynch szerint ennél jobban nem is tehetett volna vele, hiszen így semmi sem korlátozta, hogy lerajzolja azt, amit elképzelt. A művész szerint csodálatos évek voltak ezek.

"Annyira szabadok voltunk"

– mondja a filmben, és a néha egymástól független emlékeivel, félbeszakadt történeteivel még ha nem is részletes, de érzékletes képet kapunk arról, milyen volt David Lynch gyerekként, kamaszként, majd fiatal felnőttként. Kiderül, hogy míg gyerekként viselkedésével nem igazán tűnt ki a testvérei közül, addig kamaszként egyre rebellisebb és kezelhetetlenebb lett.

Arra, hogy miből táplálkozott frusztrációja, lázadása, depressziója, már nem kapunk pontos választ, annyi viszont bizonyos, (legalábbis a rendező ezt mondja a filmben), hogy akkoriban mindennél jobban gyűlölte az iskolát és a tanulást. Nem csoda, hogy ezekben az években tanítás után zűrös srácokhoz csapódott, akikkel állandóan balhékba keveredett. Az ügyeket sem konkretizálja, pedig azért lett volna mit mesélni. Egyszer például az egyik barátjával házi készítésű bombát gyártottak, az egyik meg is sebesítette a barátja lábát, később pedig az iskola medencéjében robbantottak, amiért aztán letartóztatták őket. Az ilyen jellegű balhéi akkoriban rendszeresek voltak, mint ahogy az is, hogy sokszor részegen tért haza.

Bár kaotikus és valószínűleg a családja és számára is nehéz évek lehettek ezek, a filmben mégis úgy emlékszik rájuk, mint azokra azokra az elképesztő időkre, amikor éjjelente fantasztikus álmai voltak.

Egy idő után kicsit olyan, mintha mi is egy Lynch álomban ülnénk

Vagy legalábbis egy általa rendezett filmet néznénk, köszönhetően a különleges atmoszférának, a felbukkanó festményrészleteknek, meg az egymást erősítő hang- és vizuális effekteknek. Közben a film alkotói folyamatosan terelgetnek minket a felnövő Lynch életeseményei között, így látjuk, ahogy elérkezik életének egyik legmeghatározóbb állomásához, amikor iskolatársának az apjával, egy bizonyos Bushnel Keeler festőművésszel ismerkedik meg, akinek hatására eldönti: ő is ezzel akar a jövőben foglalkozni. És látjuk, amint Bostonba költözik – ahol elkezdi a főiskolai tanulmányait –, ahonnan aztán Philadelphiába (ahogy ő fogalmaz a szegények New Yorkjába) utazik, itt megismerkedik első feleségével, Peggivel, majd nyomon követhetjük karrierjének meredek felfelé ívelését is, amikor Los Angeles legjobb hírű filmes iskolájába kerül, ahol aztán elkezdi forgatni a Radírfej című filmjét, megalapozva ezzel későbbi hírnevét.

Az alkotás bár érinti a főbb életeseményeket, nem megy azok mélyére

Így nem tudjuk meg azt sem, milyen súlyos trauma érte gyerekkorában, (amire egy ponton ugyan utalnak, de végül a rendező nem képes elmesélni a teljes történetet), ahogy egyénisége, személyisége, és a privát élete is rejtve marad. A film egy dologra fókuszál, hogy a művész látásmódját közelebbről, több perspektívából láttassa, Lynch privát életét, ha nem is hermetikusan – hiszen láthatjuk az alig pár éves kislányát is az ölében játszani – elzárják a kíváncsi nézők elől.

Cserébe karrierjének fontosabb alkotásai kontextusba kerülnek, és egyebek mellett arra is választ kapunk, hogyan nyújtott számára a festészet egyfajta kitörési pontot a zűrzavaros kamaszévekből, kiutat a mély depressziójából, és aztán hogyan vált művészetében a film egyre hangsúlyosabb kifejezőeszközzé. Mert bár Lynch a filmjeivel hangos sikereket ért el, azok fő értéke az általa elképzelt és megvalósított egyedi képi világ, amely elválaszthatatlan kapcsolatban áll képzőművészetével, és amely – hála Az én művészetem készítőinek – mélyen áthatja a róla készült dokumentumfilmet is.