Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Mai kattintásvadászat-paródiánk főhőse Henri Matisse, így a címe az is lehetett volna, hogy perverz szörnyszülöttek két amerikai nagyvárosban.
151 éve, szilveszterkor született Henri Matisse, a Vadak csoportjának, a fauvizmusnak a legjelentősebb képviselője, akit Picasso mellett kora legjelentősebb festőjeként tisztel az utókor.
Henri Émile Benoît Matisse néven látta meg a napvilágot egy kis észak-franciaországi városkában, Le Cateau-Cambrésis-ban, 1869. december 31-én. Apja jómódú gabonakereskedő és egy kis vegyesbolt tulajdonosa volt, aki azt szerette volna, ha a fiú továbbviszi a családi üzletet. Henrinak azonban egyáltalán nem fűlött a foga a kereskedelemhez, és az iparvidék sivár, elzárt közösségében is idegennek érezte magát, törékeny művész alkatával nehezen tudott beilleszkedni a nyárspolgári közegbe. Édesanyja ellenben, aki a családi bolt festékrészlegét vezette és szabadidejében porcelánfestéssel foglalkozott, bátorította őt, hogy próbálja megtalálni a saját útját.
Kultbait – ez a cikk meg mi a szösz?
Csak görgettél az információáradatban, és egyszerre megakadt a szemed ezen a címen? Elkapott a csúsztatás, a féligazság, beszippantott a botrány reménye? Nem vagy egyedül. Ennyi inger között már sokszor csak arra kapjuk fel a fejünket, ami igazán üt, ami kilóg a többi közül. Nem véletlenül van tele a net kattintásvadász címekkel, amik mögött általában semmi értékeset nem találsz, míg a tényleg alapos, minőségi tartalmak gyakran elvesznek a hírversenyben.
Nekünk fontos, hogy kapj is valamit az idődért, ahogy az is, hogy észrevedd, ha át akarnak vágni, hogy tudatosítsd, hogyan is érdemes felelősen fogyasztani az online írásokat. Így született meg új sorozatunk: napi kultúraadag, címében korunk ingerszintjéhez igazítva. Ez a kultbait.
A fiú gyenge egészsége miatt végül az apa letett tervéről, hogy továbbadja neki az üzletet, helyette jogi egyetemre küldte Párizsba. Diplomája kézhezvétele után Matisse ügyvédbojtárként dolgozott, 1890 nyarán azonban egy váratlan esemény, mondhatni szokatlan véletlen térítette el a művészi pálya felé. Súlyos vakbélgyulladást kapott, a műtétet követően pedig majdnem egy évig kórházban kellett lábadoznia. Amikor észrevette, hogy a szomszéd ágyban fekvő páciens tájképek festésével múlatja az időt, nagyon megtetszett neki az ötlet és arra kérte anyját, legközelebbi látogatásakor hozzon neki festéket és ecsetet. „Ahogy ott ültem és kezemben tartottam a festékesdobozt, tudtam, hogy ez lesz az életem” – emlékezett vissza később a kezdetekre.
Matisse felmondott az ügyvédi irodában és belevetette magát a művészi tanulmányokba annak ellenére, hogy apja számára ez már végleges csalódást, megbocsáthatatlan árulást jelentett. Párizsban a híres Julian Akadémiára járt, ahol William Bouguereau akadémikus festő volt a tanára, majd felvételizett az Iparművészeti Főiskolára, ahová nem került be, de később egy esti kurzuson látogathatta az intézményt, és végül a jóval szabadabb szellemű, szimbolista Gustave Moreau tanítványa lett. Moreau szárnyai alá vette a fiatal tehetséget, tanítása alapvető szerepet játszott Matisse konvenciókkal leszámoló stílusának és szemléletmódjának kialakulásában. Négy képét sikerrel mutatta be a párizsi Szalon, Olvasó nő című festményét pedig megvásárolta a francia állam – ez volt jószerivel az egyetlen elismerés, melyet életében hazájától kapott.
1894-ben megszületett a lánya, Marguerite, akinek édesanyját, Amélie Parayre-t csak négy évvel később vezette oltár elé. A történet szerint Matisse, amikor megkérte élettársa kezét, ezt a vallomást tette: „Asszonyom, mélyen szeretem önt, de a festészetet mindig jobban fogom szeretni”. Ehhez hűen a pár – akinek később még két gyermeke született – Londonba ment nászútra, ahol hősünk Turner képeit tanulmányozta, majd Korzika szigetére utaztak, ahol a Földközi-tenger verőfényes színvilágát figyelhette meg. Matisse művészetére az impresszionizmus, Gauguin és Rodin munkássága, illetve a japán festészet gyakorolta a legnagyobb hatást. Moreau halála után önállósította magát, saját műtermet bérelt, 1900-ban Albert Marquet-vel (akivel az esti tanfolyamon barátkozott össze) közösen elvállalta a Grand Palais dekorációjának elkészítését a párizsi világkiállításra. A következő évben csatlakozott a Függetlenek Szalonjához, részt vett a liberális Őszi Szalon kiállításain, azonban első önálló tárlata 1904-ben nem aratott sikert.
Egy ideig a pointillizmus híve lett, de ez a korszaka nem tartott sokáig: 1905-ben André Derain társaságában egy halászfaluban, Collioure-ban dolgozott, ahol a vakító napfény hatására újfajta szín- és fényvilágot talált ki, felszabadította magát a pointillizmus alól. Képein harsány színeket, spontán ecsetvonásokat és örvénylő csigavonalakat használt, vásznai az Őszi Szalon tárlatán más, hasonló eszközökkel élő művészek alkotásai mellé kerültek. Az ezeket bemutató termet a kiállítás szervezői „a vadak ketrecének” nevezték el – innen kölcsönözte az egyik kritikus „a Vadak” elnevezést erre a harsány, nagy kifejezőerejű kortárs festőkből álló csoportra, melynek vezetője, a Vadak ura Matisse lett. A fauvizmushoz tartozó alkotók azonban csak lazán kapcsolódtak egymáshoz, és eltérő vérmérsékletük miatt teljesen más irányokba mentek el, így a csoport hamar széthullott, Matisse azonban élete végéig kitartott a tiszta, élénk színek használata mellett. Művészetfilozófiájában a racionális és az érzéki, festői én ötvözését hangsúlyozta, írásaiban a természetet imitáló, unalmas színektől való eltávolodást, az erősebb, szuggesztívebb színhasználatot hirdette. „Felfedeztük a színek tüzes ragyogását” – büszkélkedett.
1913-ban New Yorkban is bemutatták 13 képét, majd Chicagóban a városi Művészeti Intézetben szerepeltek alkotásai. Az amerikai közvélemény felháborodással fogadta a perverznek, szörnyszülöttek festőjének titulált francia művészt, az újságok egyöntetűen uszítottak Matisse ellen, ami persze alapos felhajtást generált körülötte és jót tett a hírnevének. A chicagói kiállítás zárlataként művészhallgatók – a botrányos fogadtatást kigúnyolva – paródia-bíróság elé állították a festőt, és a tárgyalás zárlataként jelképesen elégették Matisse Kék akt című alkotását.
Az első világháború kezdetétől Matisse a francia riviérán, Nizzában és környékén élt, művészete ekkor letisztult, kevésbé volt merész, képei újklasszicistának is mondhatók. Az 1910-es években ismerkedett meg Picassóval, akivel egész hátralévő életében rivalizált – különösen azért, mert meglátták egymásban a zsenit, és alaposan tanulmányozva egymás művészetét, tudták, hogy kevés hozzájuk fogható alkotó van a világon – de párharcuk a kölcsönös tiszteleten alapult. Matisse a festészet mellett számos más dologgal foglalkozott, visszatért a szobrászathoz, 1920-ban Szergej Gyagilev balett-előadása, A fülemüle éneke számára tervezett jelmezeket és színpadképet, később a papírkivágás technikája – melyet ő „ollóval rajzolásnak” hívott – került érdeklődése középpontjába. Francia költők verseihez készített metszeteteket, Jazz című kéziratos könyvéhez színes papírból vágta ki a képeket. Olyan tökélyre fejlesztette ezt a technikát, hogy olykor akár percek alatt is kész volt egy-egy művével, ezért ezt a korszakát „luxusperiódusként” is emlegetik.
Mindig távol tartotta magát a politikától, ezért a német megszállás idején sem esett bántódása, folyamatosan alkothatott. Felesége és lánya azonban részt vett az ellenállásban, a Gestapo le is tartóztatta őket. Amélie hat hónapot töltött börtönben, Marguerite-et pedig egy koncentrációs táborba tartó vagonba zárták, de a szövetségesek érkezésekor kiszabadult – a házasság azonban megszenvedte ezt a kalandot, a festő nem sokkal később elvált a feleségétől. Utolsó évtizedeiben Matisse főként könyvillusztrátorként dolgozott, Charles Baudelaire kötetét, A romlás virágait is illusztrálta, James Joyce Ulysseséhez rézkarcokat készített, 1948–51-ben pedig az őt ápoló dominikánus apácák vence-i kápolnáját dekorálta. Időskori papírkivágatait derű és optimizmus hatja át, letisztult formaviláguk nagyon messze van a Vadak egykori kísérletezéseitől.
Később nyombélrákkal műtötték, de felgyógyult, és élete végéig dolgozott: utolsó éveiben kerekesszékben, majd ágyhoz kötötten készítette újabb és újabb papírkivágásos képeit. 85. évében, 1954. november 3-án hunyt el Nizzában szívroham következtében.
Tegnapi kultbaitünkben A dzsungel könyve szerzőjéről, Rudyard Kiplingről írtunk.
