Mai kattintásvadászat-paródiánk főhőse a holokausztirodalom egyik alapművének számító A nagy utazás szerzője, Jorge Semprún.
Mai születésnaposunk a holokausztirodalom egyik alapművének számító A nagy utazás szerzője, a spanyol származású, francia nyelven alkotó Jorge Semprún, aki ma lenne 97 éves.
Jorge Semprún y Maura néven látta meg a napvilágot Madridban 1923. december 10-én, jómódú polgári értelmiségi családban. Mivel apja Santander és Toledo kormányzója, majd Hágába kirendelt diplomata volt, gyerekkorát felváltva töltötte Spanyolországban és Hollandiában, majd a polgárháború és a Spanyol Köztársaság bukása után a család Franciaországba emigrált. Jorge a Sorbonne-on tanult filozófiát, belépett a spanyol kommunista pártba, a német megszállás alatt pedig aktívan részt vett a francia ellenállásban. A Gestapo elfogta és a compiégner-i gyűjtőtáborba, majd onnét a buchenwaldi koncentrációs táborba deportálta. A megszállás alatt és a táborban átélt élményei egész életére kihatottak, műveinek állandó témája lett a háború, az ellenállás, a deportálás, a lágervilág.
Kultbait – ez a cikk meg mi a szösz?
Csak görgettél az információáradatban, és egyszerre megakadt a szemed ezen a címen? Elkapott a csúsztatás, a féligazság, beszippantott a botrány reménye? Nem vagy egyedül. Ennyi inger között már sokszor csak arra kapjuk fel a fejünket, ami igazán üt, ami kilóg a többi közül. Nem véletlenül van tele a net kattintásvadász címekkel, amik mögött általában semmi értékeset nem találsz, míg a tényleg alapos, minőségi tartalmak gyakran elvesznek a hírversenyben.
Nekünk fontos, hogy kapj is valamit az idődért, ahogy az is, hogy észrevedd, ha át akarnak vágni, hogy tudatosítsd, hogyan is érdemes felelősen fogyasztani az online írásokat. Így született meg új sorozatunk: napi kultúraadag, címében korunk ingerszintjéhez igazítva. Ez a kultbait.
Szabadulása után visszatért Párizsba, és az akkor alakult UNESCO munkatársa lett: fordított és tolmácsolt. Mér ekkor elkezdte írni első regényét, A nagy utazást, melyben buchenwaldi élményeit dolgozta fel, mégis majdnem két évtizedet kellett várni, mire megjelent. Erről így fogalmazott: „várnom kell még, előbb el kell felejtenem az utazást, akkor talán el tudom majd mondani”. 1952-ben otthagyta az UNESCO-t és „hivatásos forradalmárnak” állt: a spanyol kommunista párt megbízásából földalatti munkát végzett szülőhazájában, különböző álneveken terjesztette a baloldali eszméket. Később a párt központi bizottságának is tagja lett, idővel azonban – részben az 1956-os magyarországi események és Lukács György életműve hatására – kiábrándult a keményvonalas, szovjetbarát kommunista eszmékből és szembefordult a párt álláspontjával, ami végül a kizárásához vezetett.
A nagy utazás 1963-ban jelent meg, és azonnal világhírt hozott Semprúnnek: rengeteg nyelvre lefordították, elnyerte a Formentor-díjat, és az Ellenállás Irodalmi Díjával is kitüntették. A regény elbeszélője a szerző alteregója, Gérard, egy fiatal értelmiségi, aki egyes szám első személyben, jelen időben meséli el a lágerbe való utazás, a holttestekkel teli marhavagonban töltött négynapos hánykolódás történetét, és ebbe ékelődnek bele a korábbi és a későbbi események. Megelevenedik a főhős gyerekkora, a spanyol polgárháború, a Franciaországba menekülés, majd a párizsi diákévek, az ellenállásban való részvétel és a letartóztatás. Külön idősíkként jelenik meg a Buchenwaldba utazás szemszögéből jövő időnek számító eseménysor, ami kiváltja a regény megírását: Gérard találkozik egy német lánnyal, Sigriddel, aki csak a jelennek él, semmit sem akar vállalni a múlt súlyából, nem tudja, hogy a KZ rövidítés a koncentrációs táborokat jelöli.
A cím dupla értelemmel bír, egyszerre jelenti a valós, fizikai utazást és azt az utat, melyet az emlékezés révén a szerző megtesz a múltba. Semprún modernista prózájában összekeverednek az idősíkok, az emlékezés, a tudat szabad asszociációival elevenednek meg az egykor volt események. Az elbeszélő kísérletet tesz arra, hogy leltározza a múlt tényeit, benyomásait, alakjait, helyrerakja a világ dolgait, önvizsgálattal kutatja, mi segítette az embertelenségek átélésében. Nem véletlenül várt türelmesen két évtizedet, hogy elkészüljön a mű: le kellett ülepednie, helyükre kellett kerülnie a múltnak. „Tudja, mi a legfontosabb, a legszörnyűbb, amit nem lehet megmagyarázni? Az égett hús szaga. Mit lehet kezdeni ezzel az emlékkel? Erre való az irodalom” – mondta később a regényében megörökített szörnyű tapasztalatokról.
Ugyan első regényének sikerét sohasem tudta megismételni, ezt követően is több jelentős művel hívta fel magára a figyelmet. 1965-ben jelent meg A háborúnak vége című forgatókönyve, melyből a francia modern művészfilm meghatározó rendezője, Alain Resnais készített filmet egy évvel később. A spanyol kommunista pártból való kizárásának történetét elevenítette fel Federico Sanchez önéletrajza című művében, mely másik nagy témájával, a nyugati baloldali mozgalmak csődjével, a kommunizmus eszközeinek és módszereinek kudarcával foglalkozik. Idővel még jobban eltávolodott a baloldali eszméktől, az 1968-as csehszlovákiai beavatkozást követően pedig végleg szakított velük. Amikor tudomást szerzett a Szovjetunióban működő Gulag-táborokról, megírta A nagy utazás párdarabjának számító De szép vasárnap! című regényt, ami új szemszögből tekint ugyanazokra az eseményekre.
Az ájulás című regényében szintén más perspektívából szemléli ugyanazokat az éveket, a háború idejét: a vonatból kizuhant főhős egyetlen napra elveszíti emlékezőképességét, fokozatosan kerülnek vissza elméjébe a szavak – de a cselekménynek helyt adó nap másról is nevezetes: aznap dobják le Hirosimára az atombombát. A Ramon Mercader második halála történelmi parabola és kémregény keveréke, líraian keserű leszámolás az októberi forradalom következményével. Egész életművére jellemző A nagy utazásban elkezdett idősík-felbontásos módszer, a múlt, a jelen és jövő bonyolult keveredése, a valóság bonyolultságát érzékeltetni kívánó többrétegűség, illetve a filozófiai kérdésfelvetésből kiinduló szemlélet. Regényei mellett gyakran írt forgatókönyveket: Resnais számára is többször dolgozott, de a politikai krimi atyamestere, Costa-Gavras több filmjének is ő volt a szerzője.
A Franco-rezsim bukása után egy évtizeddel, 1988-ban tért haza Spanyolországba, ahol Felipe Gonzales miniszterelnök meghívására elvállalta a kulturális miniszteri posztot, melyet három évig töltött be, és minisztersége idején a rendszerváltás lázában égő Budapestre is ellátogatott. 1994-ben megkapta a német könyvszakma rangos elismerését, a Békedíjat, majd a Weimar-díjat és sok más rangos elismerést. A Francia Akadémia tagságától visszalépett, ugyanakkor a párizsi Goncourt-akadémia tagja lett. 2006-ban anyanyelvén, spanyolul írta utolsó regényét, a Húsz év, egy napot, melynek magyar fordítását saját maga is elkísérte a budapesti könyvfesztiválra, az esemény díszvendégeként. Az írót 2011. június 7-én párizsi otthonában érte a halál, 87 éves korában.
Tegnapi kultbaitünkben az angol irodalom vizeire eveztünk: John Miltont, az Elveszett paradicsom szerzőjét mutattuk be.
