Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Mai kattintásvadászat-paródiánkban a Pearl Harbor elleni támadásra emlékezünk.
A támadás ugyan meglepetésszerű volt, de régóta sejteni lehetett, hogy az Egyesült Államok és Japán közötti ellentétek előbb-utóbb hadüzenetté fajulnak. A két ország szövetségesként harcolt az első világháborúban, az 1930-as években mégis egymás ellen fordultak: Japán a gazdasági és népesedési gondok egyetlen megoldását az erőszakos terjeszkedésben látta, ezért a császárság elfoglalta Mandzsúriát és Kínát, ami amerikai érdekeket is sértett, majd Délkelet-Ázsia, Francia Indokína ellen indultak. Az USA nem nézte jó szemmel ezt a hódító politikát, ezért zárolta az országban lévő japán vagyont, és folyamatosan megszüntette a kereskedelmet a távol-keleti nemzettel.
Kultbait – ez a cikk meg mi a szösz?
Csak görgettél az információáradatban, és egyszerre megakadt a szemed ezen a címen? Elkapott a csúsztatás, a féligazság, beszippantott a botrány reménye? Nem vagy egyedül. Ennyi inger között már sokszor csak arra kapjuk fel a fejünket, ami igazán üt, ami kilóg a többi közül. Nem véletlenül van tele a net kattintásvadász címekkel, amik mögött általában semmi értékeset nem találsz, míg a tényleg alapos, minőségi tartalmak gyakran elvesznek a hírversenyben.
Nekünk fontos, hogy kapj is valamit az idődért, ahogy az is, hogy észrevedd, ha át akarnak vágni, hogy tudatosítsd, hogyan is érdemes felelősen fogyasztani az online írásokat. Így született meg új sorozatunk: napi kultúraadag, címében korunk ingerszintjéhez igazítva. Ez a kultbait.
1940-ben Japán háromhatalmi egyezményt kötött az Európában agresszorként viselkedő náci Németországgal és a fasiszta Olaszországgal, a Szovjetunióval pedig semlegességi megállapodást írt alá. Az Egyesült Államokat rendkívül aggasztotta a hatalmi egyensúly felborulása a térségben, ezért a következő év elején elrettentő célzattal – megakadályozva, hogy Japán végrehajtson egy esetleges indonéz offenzívát – Hawaiira helyezte át a flotta csendes-óceáni bázisát, majd olajembargót léptetett életbe Japánnal szemben, mely a japán gazdaság és hadiipar működését fenyegette. Bár az amerikai közvélemény továbbra is a háborúból való kimaradás mellett állt, a helyzet egyértelműen a nyílt konfliktus felé mutatott.
A japánok úgy látták, csendes-óceáni előrenyomulásuk biztosítása érdekében meg kell semmisíteniük a Hawaiion horgonyzó amerikai hadiflottát, és a meglepetésszerű, elsöprő támadás nemcsak időt nyerne számukra, de az amerikaiak morálját is alaposan gyengítené. Tokió a hadművelet kidolgozása közben is diplomáciai tárgyalásokat folytatott az USA-val, biztosítva, hogy az ellenség semmit se gyanítson, ugyanakkor az amerikai hírszerzés novemberben olyan üzeneteket fejtett meg, amik kifejezetten a háborús szándékra utaltak, és azt is többen megjegyezték, hogy a hadüzenet nélküli háború a császárság egyik „specialitásának” számít.
Az ázsiai birodalom stratégái hónapokon keresztül készültek, alaposan kidolgozták a rajtaütés tervét, figyelembe vették az amerikai hajók elhelyezkedését és a riasztórendszer működését is. A támadást azért időzítették hétvégére, mert ilyenkor a tengerészek többsége kimenőn van, lazább a fegyelem, és minden hajót visszarendelnek a bázisra. Az akciót végrehajtó, Nagumo Csúicsi tengernagy parancsnoksága alatt lévő, 6 repülőgép-anyahajóból, 17 csatahajóból, 23 tengeralattjáróból és 414 repülőgépből álló flotta november 23-án indult el a kikötőből Pearl Harbor felé. Az egyes egységek külön útvonalakon haladtak, szigorú rádiócsendet tartva, így észrevétlenül juthattak el két hét alatt Hawaii-ig. Az amerikai hadvezetés az egyre sokasodó figyelmeztető jelek ellenére sem rendelt el készültséget a támaszponton. Annyira elbizakodottak voltak, hogy a hadihajókon lévő légvédelmi fegyverekhez a lőszert elzárva tartották a fedélközben, nem gondolva egy esetleges légitámadás lehetőségére – az elbizakodottságért nagy árat fizettek.
December 7-én, vasárnap reggel 7 órakor a támaszpont radarján megjelent az ellenséges repülőgépraj, a megfigyelőtiszt azonban jóhiszeműen amerikai B–17-eseknek vélte a gépeket. Annál nagyobb lett a meglepetés és a pánik, amikor 7 óra 49 perckor a Pearl Harbor feletti eget elborították a felkelő nap zászlajával díszített repülők, és bombákat szórtak az öbölben horgonyzó hajókra. Az egyik bomba az Arizona csatahajó lőszerraktárában robbant fel, a hajó nyolcezer emberrel a fedélzetén azonnal elsüllyedt. Nem sokkal később az Oklahoma hadihajó is találatot kapott, az nyolcszáz emberrel veszett oda. A japánok két hullámban indítottak támadást, az első repülőgéprajt 8 óra 40 perckor követte a második, ami ellen az amerikai haderők már fel tudtak lépni, ez azonban kevésnek bizonyult – Japán elsöprő győzelmet aratott.
A rajtaütés amerikai részről 2500 életet követelt, minden csatahajót találat ért (az említett kettő el is süllyedt), és háromszáz repülőgép is elpusztult, melyek közül ötöt nem az ellenség, hanem a meglepetéstől megzavarodott amerikai védelmi erők lőttek le. A japán erők ezzel szemben csupán 29 repülőt, 4 tengeralattjárót és 64 embert veszítettek. A támadás eredetileg három szakaszban történt volna, az ellenállást látva azonban Nagumo úgy döntött, a harmadik rajt nem veti be, így a kikötő infrastruktúrája és üzemanyagtárolói épségben maradtak. Ez a hanyag döntés később végzetesnek bizonyult a japánok számára: ugyan hónapokig tartott a flotta újjáépítése és a megrongálódott hajók javítása, az amerikaiaknak sikerült helyrehozniuk a kárt és 1942 nyarán a Midway-szigeteknél megfordítaniuk a háború menetét. Szintén jelentős szerencséje volt az amerikaiaknak, hogy a flotta kulcsfontosságú egységei, a repülőgép-anyahajók december 7-én épp nem állomásoztak a kikötőben, így sértetlenül vészelték át a támadást.
A támadás másnapján, december 8-án nem sokkal dél után Roosevelt elnök a képviselőház és a szenátus ülésén kérte a hadüzenet bejelentését, ötperces beszédét ezekkel a szavakkal kezdte: „Tegnap, 1941. december 7-én – mely nap mindörökre a szégyen bélyegét viseli majd magán – a Japán Császárság flottája és légiereje meglepetésszerű és előre eltervezett támadást intézett az Amerikai Egyesült Államok ellen.” A szenátus egyhangúlag, a képviselőház egyetlen tartózkodás mellett megszavazta a hadüzenetet. Három nappal később Japán szövetségesei, Németország és Olaszország hadat üzentek az USA-nak – ezzel a második világháború új szakaszába lépett.
Később természetesen számos összeesküvés-elmélet született, melyek szerint Roosevelt, illetve Winston Churchill brit miniszterelnök előre tudtak a támadásról és hagyták azt megtörténni, hogy a japánok ellen hangolják a közvéleményt és legitimálják az Egyesült Államok belépését a háborúba. Ezeket a feltételezéseket azonban semmilyen tény nem támasztja alá. Ugyan a britek tényleg szerették volna, ha az USA belép a háborúba, ők inkább az európai hadszíntéren, Németország ellen vették volna igénybe a segítséget, nem volt szándékukban kétfrontos háborút kirobbantani. A valóság az, hogy az amerikai titkosszolgálat az előzetes jelek és információk figyelmen kívül hagyásával jelentős baklövést követett el, minek következtében tényleg meglepetésként érte a támadás az országot.
A Pearl Harbor elleni rajtaütés természetesen számos hollywoodi produkciót ihletett meg az elmúlt majdnem nyolcvan évben. James Jones bestsellere, a Most és mindörökké egy szerelmiháromszög-történetet dolgoz fel a tragédia árnyékában, a népszerű könyvet kétszer is adaptálták mozgóképre: 1953-ban Oscar-díjas játékfilm, 1979-ben tévés minisorozat készült belőle. Az 1970-es Tora! Tora! Tora! amerikai–japán koprodukcióban gyártott alkotás, melyet Richard Fleischer, Fukaszaku Kindzsi és Maszuda Tosió jegyeznek rendezőként. A Kirk Douglas és Martin Sheen főszereplésével készült Végső visszaszámlálás című 1980-as sci-fiben egy modern repülőgép-anyahajó kerül vissza a múltba a végzetes napra, a parancsnok pedig elhatározza, hogy megváltoztatja a történelem menetét. Napjainkban talán a robbantások és női mellek mozgóképes esztétikájának mestere, Michael Bay által rendezett Pearl Harbor – Égi háború (2001) a legnépszerűbb feldolgozás, mely szintén szerelmi történetbe ágyazza a háborús cselekményt.
Tegnapi kultbaitünkben természetesen a Mikulásról, azaz Szent Miklós püspökről és sok hozzá kötődő történetről írtunk.
