Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
1780. november 29-én lépett a magyar trónra mai kattintásvadászat-paródiánk főhőse, Habsburg II. József. Mária Terézia fia azonban már csecsemőként a pozsonyi országgyűlésen megismerkedett a magyar rendekkel, később abszolutista reformjairól vált híressé, és felvilágosult zsarnokként vonult be a történelembe.
A leendő uralkodó Habsburg-Lotharingiai József Benedek Ágost János Antal Mihály Ádám néven látta meg a napvilágot Bécsben 1741. március 13-án, a későbbi I. Ferenc német-római császár és Mária Terézia császárnő első fiaként. Már csecsemőkorában a nagypolitika részesévé vált, a történet szerint ugyanis Mária Terézia a karján vitte Pozsonyba a hat hónapos Józsefet, amikor segítséget kért a magyar rendektől az osztrák örökösödési háborúban. A magyar nemeseket állítólag a csecsemő sírása indította meg – rossznyelvek szerint anyja megbökte őt, hogy elsírja magát – és vette rá, hogy „Életünket és vérünket!” felkiáltással biztosítsák Mária Teréziát támogatásukról a poroszok és bajorok ellen.
Kultbait – ez a cikk meg mi a szösz?
Csak görgettél az információáradatban, és egyszerre megakadt a szemed ezen a címen? Elkapott a csúsztatás, a féligazság, beszippantott a botrány reménye? Nem vagy egyedül. Ennyi inger között már sokszor csak arra kapjuk fel a fejünket, ami igazán üt, ami kilóg a többi közül. Nem véletlenül van tele a net kattintásvadász címekkel, amik mögött általában semmi értékeset nem találsz, míg a tényleg alapos, minőségi tartalmak gyakran elvesznek a hírversenyben.
Nekünk fontos, hogy kapj is valamit az idődért, ahogy az is, hogy észrevedd, ha át akarnak vágni, hogy tudatosítsd, hogyan is érdemes felelősen fogyasztani az online írásokat. Így született meg új sorozatunk: napi kultúraadag, címében korunk ingerszintjéhez igazítva. Ez a kultbait.
József a visszaemlékezések szerint türelmetlen és engedetlen gyerek volt, aki gyakran ellenszegült a nevelőinek, híres makacssága már ekkor jellemző vonása volt. A legenda szerint anyja egyszer meg akarta vesszőztetni, mire az udvarhölgyek megjegyezték: még soha egyetlen főherceget sem vesszőztek meg. Mária Terézia erre ennyit felelt: „Meg is látszik rajtuk.”
Mivel negyedszázada József volt az első fiú Habsburg-trónörökös, szülei semmit sem bíztak a véletlenre: a legjobb neveltetést biztosították neki, és szigorúan megszabták minden percét. Josef Bartenstein államtitkártól és a híres Martini professzortól tanult jogot, de gróf Batthyány Károly és Bajtay Antal későbbi erdélyi püspök is tanárai között voltak – ő azonban inkább autodidakta módon művelődött, nagy hatással volt rá a felvilágosodás eszmevilága. Tizennégy éves korától látogathatta az Államtanács üléseit, de nem titkolta megvetését a tanáccsal szemben, melyet „beporosodott múmiák gyülekezetének” nevezett. Az udvari élet, a bálok is untatták, inkább magányosan töltötte idejét.
Sokáig nem volt lehetősége a kibontakozásra, 1764-ben azonban egy lépéssel közelebb került a trónhoz, amikor német királlyá koronázták. Egy évvel később, apja halálával a császári trónra is felülhetett, és anyja mellett társuralkodóvá válhatott. Ugyan Mária Terézia bevonta őt a kormányzásba, inkább csak jelentéktelen feladatokat bízott rá, egyes külügyi, katonai és igazságügyi kérdésekbe szólhatott bele. Feladatai folytán sokat utazott, álnéven, Josef Falkenstein grófként járta be a birodalom területét és Európa más részeit, diplomáciai tárgyalásokat folytatott anyja nevében, többek között példaképével, II. Frigyes porosz királlyal egyezkedett Lengyelország felosztásáról.
Kétszer nősült: 1760-ban elvette Bourbon Izabella pármai hercegnőt, akitől két lánya született (az idősebbik gyerekként, a kisebbik még csecsemőként elhunyt), az asszony azonban három évvel később meghalt himlőben. Második felesége Mária Jozefa bajor hercegnő volt, akit 1765-ben vett el. A pár tagjai között sohasem alakult ki meghitt, intim viszony, két év után pedig újfent a himlő és a feleség halála vetett véget a kapcsolatnak. József ezután soha többet nem nősült meg, gyengéd érzelmek talán csak Eleonora von Liechtenstein hercegnőhöz fűzték, ez a viszony azonban sohasem vált hivatalossá.
Amikor 1780 novemberében Mária Terézia négy évtizedes uralkodást követően örök álomra hajtotta a fejét – az örökös veszekedések dacára József odaadóan ápolta, halálos ágyán végig mellette maradt –, fia végre megkaphatta az áhított teljhatalmat. Az újdonsült német-római császár, magyar és cseh király azonnal és egyszerre akarta végrehajtani összes reformintézkedését, melyeket korábban anyja ellenkezése miatt nem tudott véghezvinni. Uralkodása alatt József több mint hatezer rendeletet hozott, átlagban napi hármat, melyek között a legfontosabbak és a legjelentéktelenebbek felváltva szerepeltek egymás mellett. József azzal az elképzeléssel lépett trónra, miszerint birodalmában egyedül az ő akarata számít, mindenki csakis neki tartozik engedelmességgel, ugyanakkor magát az állam szolgájának tekintette.
Minden tekintetben a felvilágosodás eszméi szerint kívánt uralkodni, ezért szándékosan semmibe vette a hagyományos, ceremoniális kereteket – Magyarországon azért nevezték el „kalapos királynak”, mert nem volt hajlandó a fejére tenni a Szent Koronát, az ugyanis magával vonta volna a koronázási esküt is. Első és egyik legfontosabb reformja az egyház átszervezése, működésének észszerűsítése volt: korlátozta a pápa hatalmát, állami kézbe vette a papok nevelését – döntésein VI. Pius pápa fordított Canossa-járásának hatására sem változtatott –, vallásszabadságot hirdetett, és hivatalviselési engedélyt adott a nem katolikus felekezetűek számára, a hasznos munkát nem végző szerzetesrendeket pedig feloszlatta.
II. József a jobbágyrendszer átszervezését is céljául tűzte ki, ezt végül a király és a magyar nemesség viszálya nyomán kitört román parasztlázadást követően valósította meg. Megszüntette a röghöz kötést, a parasztok számára szabad végrendelkezést biztosított, megvonta a földesurak bírói hatalmát, még a „jobbágy” megnevezést is eltörölte. A magyar rendekkel való ellenséges viszonya gátolta az uralkodót reformjainak zökkenőmentes véghez vitelében, főként az jelentett akadályt számára, hogy Magyarországon a végrehajtó hatalom a megyék kezében volt. A király a koronát Bécsbe vitette, a Helytartótanács ügyintézésének gyorsítása érdekében pedig Budára helyezte át a tanács székhelyét, felszámolta a régi vármegyerendszert, tíz kerületre osztotta fel az országot, melyek élére királyi biztosokat állított. 1784-es híres-hírhedt nyelvrendelete egyszerűsítés céljából a németet tette meg a birodalom hivatalos, kötelező nyelvének, ami óriási ellenállást váltott ki a magyar rendekből. Új bírósági eljárást vezetett be, egységes jogrendszere felszámolta a magyar törvényeket.
Ugyan az uralkodót – az elterjedt hiedelmekkel ellentétben – nem a magyarok gyűlölete, hanem az egyszerűsítés, a korszerűsítés vágya hajtotta, rendszerét a nemesi társadalom többsége folyamatosan szabotálta. A türelmetlen császár kapkodása idővel rendszerének hanyatlásához vezetett, mindezt tetézték József katasztrofális külpolitikai döntései: sikertelenül próbálta elcserélni Osztrák-Németalföldet (a mai Belgiumot) Bajorországgal, és a német fejedelmek – akiknek igényeivel semmit sem törődött – Frigyes porosz király hatására szövetséget kötöttek ellene. A sikertelen porosz szövetségkötési tervek után Nagy Katalin cárnőhöz közeledett, Oroszország oldalán belépett a Török Birodalom elleni háborúba, ahol szintén kudarcot vallott: nem tudta bevenni Belgrádot, a törökök pedig betörtek a Bánátba. Belgium forrongott, a poroszok pedig a törökkel szövetkeztek a Habsburg császár ellen.
A harctéren terjedő járványok az uralkodót is megfertőzték, József betegen tért haza Bécsbe. Kudarcai láttán a magyar rendek még hangosabban fordultak ellene: az 1789-ben bevezetett egységes földadó hírére tizenöt megye fellázadt, felkelés fenyegetett. József országgyűlést ígért, de ez sem segített. Az uralkodó végül halálos ágyán, 1790. január 28-án egyetlen tollvonással visszavonta összes rendeletét a türelmi és az úrbéri rendeletet kivéve, és visszaállította a magyar alkotmányt. Alig egy hónappal később, február 20-án, negyvennyolc évesen hunyt el, a trónt öccse, II. Lipót örökölte.
II. József megítélése már a maga korában is igencsak ambivalens volt: ugyan a magyarok többsége ellenezte saját nemzetük számára hátrányosnak ítélt intézkedéseit, egyesek – az ún. jozefinisták – üdvözölték a király modernizációra törekvő reformerpolitikáját. Közéjük tartozott például a Nemzeti Múzeum gyűjteményét megalapító Széchényi Ferenc gróf, a nyelvújító Kazinczy Ferenc és Teleki Sámuel. Kétségtelen, hogy József idealista volt, aki küldetésének tekintette, hogy népe javát szolgálja, ugyanakkor despota is volt, aki nem tűrt meg maga mellett mást, kapkodó természetével, türelmetlenségével és makacsságával saját törekvéseit gátolta. Uralkodása és reformkísérletei nem múltak el nyom nélkül – ugyan a napóleoni háborúk egy időre megakasztották a fejlődést, a jozefinizmus szellemében nevelkedett értelmiség tevékenysége már a reformkornak nevezett időszakot vetítette előre.
Tegnapi kulbaitünket olvastad? A Sakknovella és a Nyugtalan szív szerzőjéről, az osztrák Stefan Zweigról írtunk.
