Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Mai kattintásvadászat-paródiánkban a híres londoni 6:3-at elevenítjük fel, melytől Rákosiék eleinte tartottak, de végül meglátták benne a lehetőséget.
Kultbait – ez a cikk meg mi a szösz?
Csak görgettél az információáradatban, és egyszerre megakadt a szemed ezen a címen? Elkapott a csúsztatás, a féligazság, beszippantott a botrány reménye? Nem vagy egyedül. Ennyi inger között már sokszor csak arra kapjuk fel a fejünket, ami igazán üt, ami kilóg a többi közül. Nem véletlenül van tele a net kattintásvadász címekkel, amik mögött általában semmi értékeset nem találsz, míg a tényleg alapos, minőségi tartalmak gyakran elvesznek a hírversenyben.
Nekünk fontos, hogy kapj is valamit az idődért, ahogy az is, hogy észrevedd, ha át akarnak vágni, hogy tudatosítsd, hogyan is érdemes felelősen fogyasztani az online írásokat. Így született meg új sorozatunk: napi kultúraadag, címében korunk ingerszintjéhez igazítva. Ez a kultbait.
A magyar nemzeti tizenegy ekkor már több mint három éve, 1950 júniusa óta veretlen volt, az 1952-es helsinki olimpián aranyérmet szerzett, majd megnyerte a közép-európai bajnokságot, így mindenki joggal várta, hogy az 1954-ben esedékes világbajnokságon is győzelmet arat majd. Az angolok elleni barátságos meccs ötlete a szövetségi kapitány, Sebes Gusztáv fejében született meg, aki úgy gondolta, egy efféle mérkőzés kiváló felkészítés lehet a válogatottnak a közelgő világverseny előtt. Sebes már Helsinkiben elkezdett tárgyalni az angol féllel a mérkőzés tető alá hozásáról, a hazai pártvezetés azonban nem díjazta az ötletet. Rákosi Mátyás és az elvtársak tartottak egy esetleges vereség demoralizáló hatásától, később azonban meglátták a meccsben rejlő propagandalehetőségeket, így végül rábólintottak a tervre.
Mindkét ország lelkesedett az „évszázad mérkőzéseként” meghirdetett esemény iránt, melynek során a futball feltalálói, a hazai pályán kilencven éve veretlen „angol oroszlánok” küzdenek meg a világelső „mágikus magyarokkal” – a londoni Wembley-ben megrendezésre kerülő meccsre százezer néző váltott jegyet, a belépőket hetekkel korábban, néhány óra alatt elkapkodták. A Walter Winterbottom által menedzselt angol válogatott nem aggódott túlságosan ellenfeleik miatt – bár tisztában voltak a magyarok képességeivel és eredményeivel, úgy gondolták, ha eddig senki sem tudta őket odahaza megverni, miért pont egy ilyen kis ország csapatának sikerülne. Sebes – aki útlevelet kért és kapott, hogy kiutazzon Angliába és előzetesen megfigyelje az angol válogatott játékát – ellenben alaposan és tudatosan felkészítette játékosait a mérkőzésre: a Vasas-pályán „lemodellezték” a Wembley paramétereit, alaposan tanulmányozták az ellenfél gyengéit és erősségeit.
A magyar taktika az ellenfél lerohanása volt, ami azonnal sikerült is az Aranycsapatnak. A Grosics–Buzánszky, Lóránt, Lantos–Bozsik, Zakariás–Budai II, Kocsis, Hidegkuti, Puskás, Czibor kezdőfelállással pályára lépő válogatott rögtön az első percben megszerezte a vezetést Hidegkuti Nándor révén. Gil Merrick kapus döbbenten nézte a jobb felső sarokba csapódó váratlan lövést, a vendéglátók felsőbbrendűségi érzése és optimista kilátásai azonnal elillantak. A szurkolók valóban két világ találkozását láthatták a pályán, és nem csak azért, mert a magyar válogatott a vasfüggöny mögül érkezett: míg az angol játékosok kedélyes öregfiúknak tűntek, a magyarok igazi vagány csibészekként jelentek meg, akiknek semmi sem tabu. Puskás a középkezdés előtt felkapta a labdát és híres baljával dekázott néhányat, ami akkoriban hihetetlen szemtelenségnek számított.
A tizenharmadik percben Jackie Sewell találatával a házigazdák egyenlítettek, így az angol válogatott egy kicsit fellélegezhetett, a huszonkettedik percben azonban ismét jött Hidegkuti és megint megszerezte a vezetést a vendégek számára. Ezután felgyorsultak az események: alig három perccel később Czibor megiramodásából Puskás lőtt egy nagy erejű bombát, majd négy perccel ezután szintén a „Száguldó Őrnagy” talált be – Bozsik szabadrúgásába tette bele a lábát. A harmincnyolcadik percben a hazaiak szépítettek: Stan Mortensen talált be Grosics hálójába, így a csapatok félidőnél 4:2-es állással vonulhattak az öltözőbe.
A szünetet követően a küzdelem ugyanúgy folytatódott, ahogyan negyedórával korábban abbamaradt. Az ötvenedik percben Bozsik szerzett gólt, majd három perccel később Hidegkuti ismét betalált, ezzel mesterhármasig jutott, ami idegenként kevés játékosnak sikerült a Wembley stadion történetében. Az ötvenhetedik percben Alf Ramsey büntetőből rúgott gólt a magyaroknak, a következő fél órában viszont már nem született találat, így kialakult a legendás 6:3-as végeredményt. A sporttörténeti jelentőségű diadal az egész világ számára meglepetés volt, az angoloknak pedig valóságos sokkot okozott. „Istenek alkonya”, „Elpüfölték az angolokat, a vereség lecke Anglia számára”, „Alázás az angol labdarúgóknak” – ilyen és ehhez hasonló szalagcímekkel konstatálta a brit sajtó a válogatott megalázó vereségét.
A szigetország természetesen visszavágót követelt, mely meg is valósult: az Aranycsapat 1954. május 23-án látta vendégül a Népstadionban az angolokat, ez a mérkőzés azonban még nagyobb csapást jelentett az ellenfél számára. Bár fogadkoztak, hogy kiküszöbölik a csorbát, az angolok ezúttal is tehetetlennek bizonyultak, Puskásék 7:1-re intézték el őket – a korabeli közbeszéd gúnyosan azt mondogatta, „az angolok egy hétre jöttek, de hét eggyel mentek”. A két mérkőzés eredménye és az Aranycsapat dupla diadala a futball megreformálásához vezetett: az angolok és más nemzetek is belátták, hogy a sportágat megreformáló magyaroktól nem szégyen tanulni, és alkalmazni kezdték a Sebes által kidolgozott taktikákat. A kétszeres győzelem ugyanis főként annak volt köszönhető, hogy a hagyományos módon, ún. WM-formációban futballozó angolok tehetetlennek bizonyultak a 4-2-4-es alakzatban játszó magyarok ellen, akik villámgyorsan tudtak védekezésből támadásba váltani.
A később szövetségi kapitánnyá lett Alf Ramsey a magyaroktól kapott lecke nyomán reformálta meg az angol labdarúgást, minek köszönhetően a válogatott 1966-ban (először és máig utoljára) világbajnok lett. Az Aranycsapat taktikáját honosította meg Guttmann Béla Brazíliában, munkája révén a dél-amerikai ország a következő öt világbajnokságon háromszor is diadalmaskodott, de sokak szerint a Johan Cruijff nevéhez köthető holland „totális futballnak” is a Sebes-féle taktika volt az alapja. A világelső magyar válogatott ugyanakkor nem tudott eljutni a csúcsok csúcsára: az 1954-es svájci világbajnokság döntőjében vereséget szenvedett az NSZK válogatottjától, ami a nyugat-német futball felvirágzását és a magyar aranykor végét jelentette.
A 6:3-as győzelem máig a magyar futball legdicsőségesebb pillanataként él a sporttörténelemben, ennek megfelelően számos könyv – magyar és angol szerzők tollából egyaránt – és dokumentumfilm született róla, sőt, idehaza még sportkocsmát is elneveztek a meccs tiszteletére. A vácdukai „intézmény” tulajdonosának édesanyja épp a legendás mérkőzés napján született, innen ered a névválasztás és a tematika – a sportpubban számos ereklyét őriznek, köztük a 6:3 tiszteletére kiadott bélyeget és dedikált Puskás-képet is.
Tímár Péter 1999-es vígjátéka, a 6:3, avagy játszd újra, Tutti főhőse (Eperjes Károly) szintén a nevezetes dátumon látta meg a napvilágot. A kukásként dolgozó, árvaházban felnőtt férfi egy váratlan csodának köszönhetően a múltban, az angol–magyar napján találja magát – Tutti elhatározza, ha törik, ha szakad, meghallgatja a meccset és kideríti, ki a valódi édesanyja. Első célja bonyolultabbá válik, mint hinné, ugyanis örömében előre bemondja a gólokat, ezért az őrültnek vagy éppen az átlagpolgároknál „többet tudónak” hitt figurát sorra dobják ki mindenhonnan.
Tegnap a posztimpresszionizmus egyik legjelentősebb alakja Henri de Toulouse-Lautrec életét mutattuk be olyan címmel, amit biztosan mindenki észrevesz. Ha mégis lemaradtál róla, még most sincs késő pótolni!
