Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Mai kattintásvadászat-paródiánk főhőse Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij.
Halálos ítélet, szibériai rabság, epilepszia és szerencsejáték-függőség: a világirodalom egyik legnagyobb alakja, a lélektani-filozófiai regény mestere, Fjodor Dosztojevszkij egész életében démonokkal viaskodott, műveiben pedig az emberi természet legsötétebb bugyraiban járt.
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij 1821. november 11-én született Moszkvában, apai ágon elszegényedett kisnemesi család sarja, papok és katonatisztek, anyai ágon kereskedők leszármazottja volt, hét gyermek közül másodikként látta meg a napvilágot. Apja a moszkvai szegénykórház orvosa, rideg és kegyetlen földesúr volt, aki fiával sem bánt kevesebb szigorral, mint jobbágyaival: zsarnoki természetét a vallásos anya szelídsége és romantikus természete ellensúlyozta. Az édesanya váratlan halála után az apa úgy döntött, két legidősebb fiát a Hadmérnöki Intézetbe küldi, Dosztojevszkij – bár semmi kedve sem volt hozzá – így került Szentpétervárra. Nem sokkal tanulmányainak megkezdése után újabb tragikus hírt kapott: apját kegyetlenkedései miatt saját jobbágyai agyonverték a birtokán. Szüleinek halála sokk volt a számára: az árvává lett fiatalemberen ekkor jelentkeztek először az epilepszia tünetei, és a betegség egész életében elkísérte.
Kultbait – ez a cikk meg mi a szösz?
Csak görgettél az információáradatban, és egyszerre megakadt a szemed ezen a címen? Elkapott a csúsztatás, a féligazság, beszippantott a botrány reménye? Nem vagy egyedül. Ennyi inger között már sokszor csak arra kapjuk fel a fejünket, ami igazán üt, ami kilóg a többi közül. Nem véletlenül van tele a net kattintásvadász címekkel, amik mögött általában semmi értékeset nem találsz, míg a tényleg alapos, minőségi tartalmak gyakran elvesznek a hírversenyben.
Nekünk fontos, hogy kapj is valamit az idődért, ahogy az is, hogy észrevedd, ha át akarnak vágni, hogy tudatosítsd, hogyan is érdemes felelősen fogyasztani az online írásokat. Így született meg új sorozatunk: napi kultúraadag, címében korunk ingerszintjéhez igazítva. Ez a kultbait.
Bár mérnöki tanulmányait sikerrel végezte, érdeklődése egyre inkább az irodalom felé terelődött, és 1845-ben megjelent első kisregénye, a Szegény emberek, amit a kritika lelkesen fogadott. Kibontakozó írói pályája azonban derékba tört: Dosztojevszkij ugyanis, aki különböző politikai és filozófiai irányzatokban próbálta megtalálni önmagát, ekkoriban a francia utópista szocializmust és az ateizmust zászlajára tűző, illegális röplapokat gyártó Petrasevszkij-kör gyűléseit látogatta. Az 1848–49-es forradalmak hatására, attól tartva, hogy az Orosz Birodalomban is kitörhet egy lázadás, I. Miklós cár kegyetlenül lesújtott a hasonló felforgató csoportokra: a Pestrasevszkij-csoport huszonegy tagját – köztük Dosztojevszkijt – elfogták és golyó általi halálra ítélték.
A sors és a hatóságok kegyetlen színjátékaként Dosztojevszkijt kivezényelték a kivégzés színhelyére, egy oszlophoz kötötték, a halálos pisztolylövések azonban elmaradtak: közölték vele a hírt, miszerint büntetését szibériai kényszermunkára változtatták. Négy évet töltött borzalmas körülmények között kényszermunkán Omszkban, miközben epilepsziája egyre súlyosbodott. Végül II. Sándor cár trónra kerülésekor amnesztiával szabadult. Ezután öt nehéz évet töltött sorkatonai szolgálatban, közben megnősült, de feleségével, Marija Dmitrijevna Iszmajevával boldogtalan házasságban élt. 1859-ben végre visszakapta nemesi jogait, elbocsátották a seregből és visszatérhetett Pétervárra, ahol újra írni kezdett. Száműzetése hosszú évei alatt megváltozott a személyisége: mélyen hívővé vált, fiatalkori radikalizmusának helyébe sajátságos miszticizmus, az egyszerű emberek messiási küldetésébe vetett hit lépett.
Első jelentősebb sikerét szibériai fogságára való visszaemlékezése, a Feljegyzések a holtak házából (1862) című könyvével aratta. Ennek nyomán elismert író lett, és több külföldi utazást is tehetett – Angliába, Németországba, Franciaországba, Itáliába –, a nyugati kapitalizmus azonban ugyanúgy taszította, mint a hazájában dívó visszamaradott feudalista berendezkedés. Egyre jobban elhatalmasodott rajta a szerencsejáték-szenvedély, szeretője, Polina Szuszlova oldalán gyakran azért utazott külföldre, hogy a kaszinókat, rulettasztalokat látogassa. Ebből az élményből született A játékos című kisregénye. Hamarosan azonban újabb csapások érték: tüdővészben meghalt a felesége, majd szeretett bátyja is elhunyt. Lapját betiltották, a folyamatos szerencsejáték-veszteségek miatt pedig tetemes adósságokat halmozott fel.
Ezek kiegyenlítésének reményében megfeszített tempóban dolgozott, de kiadója olyan iramban kérte tőle a lapokat, hogy egymaga képtelen volt teljesíteni a megrendelést. Ezért egy gépírónőt, a nála huszonöt évvel fiatalabb Anna Grigorjevna Sznyitkinát vette maga mellé. Az adósságokban úszó, betegeskedő író hamar beleszeretett a jólelkű, segítőkész lányba, és megkérte a kezét. Anna igent mondott, és hűséges társa lett zaklatott férjének, akit odaadással ápolt és külföldi útjaira is elkísért. A párnak egy lánya, Ljubov Dosztojevszkaja született. Hősünk ekkoriban már nagyregénye, a Bűn és bűnhődés megírásán dolgozott, melynek ötlete a börtönévek alatt merült fel benne. Az 1866-ban folytatásokban, majd egy évvel később önálló kötetben megjelent történet egy morálfilozófiai kérdés köré épül: van-e jogunk kioltani egy másik ember életét, ha ezzel a többségi társadalom számára jót teszünk (vagy legalábbis így gondoljuk). Van-e jogunk mások élete felett dönteni?
A főhős, a vidékről a fővárosba került, nyomorban tengődő diák, Rogyion Raszkolnyikov homályos filozófiai okfejtések alapján úgy gondolja, kétféle embertípus létezik: a közönséges, aki csak fajfenntartásra jó és nem hágja át a törvényeket, és a felsőbbrendű ember, mint Napóleon, aki hasznára válik a világnak, ezért mindenre joga van, nem kötik őt az erkölcsi szabályok. Elméletét átülteti a gyakorlatba, amikor baltával meggyilkolja a társadalmon élősködő uzsorásasszonyt (és véletlenül annak húgát is), aki szerinte parazitaként élősködik a társadalmon, ezért halála kizárólag pozitív dolgot jelent. Raszkolnyikovot – akinek vezetékneve a „szakadás”, „kettéhasadás” szóból származik – természetesen felkavarja, szó szerint beteggé teszi a tette, hamarosan pedig egy furfangos rendőrnyomozó, Porfirij Petrovics célkeresztjébe kerül.
A Bűn és bűnhődés ún. polifonikus regény, melyben a szerző több különböző nézőpontból vizsgálja a feltett erkölcsi-filozófiai kérdést: nem nyújt egyetlen, általános érvényű olvasatot a befogadó számára, hanem arra kényszeríti, hogy ő maga is többféle szemszögből gondolja át a kérdést és vonja le a maga tanulságait. De a műnek a lélektani krimi műfajra gyakorolt hatása is jelentős, tulajdonképpen még a Columbo-sorozat is – ahol a gyilkos szemszögéből követjük az eseményeket, miközben az éles eszű detektív egyre jobban a sarokba szorítja – Dosztojevszkij remekművéből vette az inspirációt. Első megjelenésekor a Bűn és bűnhődést felemásan fogadták: sokan kritizálták a szerzőt, amiért egy „alantas műfajt”, a bűnügyi történet zsánerét használja fel és egy bulvárhírekbe illő esetet dolgoz fel, az utókor viszont a világirodalom egyik legjelentősebb alkotásaként tartja számon a regényt.
A félkegyelműt (1868) Dosztojevszkij Firenzében fejezte be: ebben a regényben egy Krisztushoz hasonló, a végtelen ártatlanságot megtestesítő figurát, az epilepsziás „szent bolondot”, Miskin herceget veti bele egy olyan világba, melynek romlottsága ellentétben áll az ő tökéletes tisztaságával. Az Ördögök (1872) egy megtörtént bűnesetet – egy anarchista csoport tagjai megölték egyik társukat, mikor az ki akart lépni a szervezetből – és az azt követő, Európa-szerte szenzációt keltő pert dolgozza fel. Ez Dosztojevszkij legellentmondásosabb műve, melyben a szerző gyűlölettel ostorozza a nyugatról érkező nihilizmust mint az Oroszországot sújtó szellemi fertőzést. Nem véletlen, hogy hősünk pályatársát, a „nyugatos” orosz értelmiséget képviselő Ivan Turgenyevet is gyűlölte, és a regényben tehetségtelen és kozmopolita íróként jeleníti meg. A kamasz (1875) című regény egy ifjú önvallomása, aki milliomos szeretne lenni, hogy megszerezze és élvezze a hatalmat, végül mégis lemond szándékáról és elveri a pénzét.
Az 1870-es években Dosztojevszkij egészsége egyre rosszabbra fordult, ráadásul folyamatosan zaklatták a hitelezők, a kiadók pedig potom összegeket fizettek neki. Anna Grigorjevnának egy idő után elege lett férje tehetetlenségéből, és saját kezébe vette a dolgok irányítását: magához ragadta férje műveinek kiadását, felszámolta a család adósságát és évekre megszüntette a válsághelyzetet.
Életének utolsó éveiben Dosztojevszkij legnagyobb szabású műve, A Karamazov testvérek (1880) megírásán dolgozott: ez a grandiózus regény ismét egy bűneset, ezúttal egy apagyilkosság krónikája, ezen keresztül pedig ellentétes jellemek, széles társadalmi tabló jelenik meg, egyben a transzcendencia is felsejlik a regény lapjain. A cselekmény az elszegényedett, dévaj és teljesen erkölcstelen földbirtokos Fjodor Karamazov – az író pont neki adta saját keresztnevét – három törvényes és egy törvénytelen fia körül forog, akik szembesülnek az apagyilkosság vádjával. A hedonista, de becsületes Dmitrij, az értelmiség kudarcát jelképező „szabadgondolkodó” Ivan, a tiszta lelkű, idealista Aljosa és az apa romlottságát megöröklő fiú, Szmergyakov a dosztojevszkiji életmű összefoglalóinak is tekinthető.
A nagyregényhez a szerző eredetileg folytatást is tervezett, halála azonban megakadályozta ebben: Dosztojevszkij néhány hónappal a regény megjelenése után, 1881. február 9-én Szentpéterváron súlyos tüdőtágulatban hunyt el, ötvenkilenc éves korában. Temetése eseményszámba ment, utolsó útjára a pétervári Alekszandr Nyevszkij-kolostor temetőjébe rengetegen kísérték el. Sírkövén A Karamazov testvérekben olvasható, eredetileg János evangéliumából származó idézet áll: „ha a földbe esett mag el nem hal, csak egymaga marad; ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem”.
Dosztojevszkij irodalmi nagyságát és népszerűségét mutatja, hogy regényeiből számtalan színpadi és filmes feldolgozás született az elmúlt másfél évszázadban. A német expresszionizmus alkotója, Robert Wiene 1923-ban Raszkolnyikov címen dolgozta fel némafilmben a leghíresebb Dosztojevszkij-regényt, 1935-ben Amerikában Josef von Sternberg adaptálta – ezúttal már hangosfilmre – Peter Lorre főszereplésével a történetet. A modernebb feldolgozások közül legismertebb a Budapesten forgatott, 1998-as tévéfilmverzió, melyben a fiatal Patrick Dempsey bújt a gyilkossá vált diák bőrébe, a nyomozót pedig Ben Kingsley alakította.
A félkegyelműt 1951-ben Kuroszava Akira a kortárs Japán közegébe, a cseh Sasa Gedeon pedig a ’90-es évek Csehországába helyezte (A félkegyelmű visszatér). Miskin herceg szerepét a fiatalon elhunyt francia sztár, Gérard Philippe is eljátszotta, 1958-ban pedig nagy sikert aratott szovjet filmváltozat is készült. A Karamazov testvérek legismertebb adaptációja a Yul Brynner, Richard Basehart és az ifjú William „TJ Hooker / Kirk kapitány” Shatner szereplésével készült, szintén 1958-as hollywoodi verzió, mely sajnos jóval cukormázasabbra és kevésbé filozofikusra sikerült, mint az alapjául szolgáló mű. Érdemes még megemlíteni a Fehér éjszakák című korai kisregény két filmfeldolgozását: Luchino Visconti az ’50-es évek Olaszországába, a modern filmművészet egyik legnagyobb zsenije, Robert Bresson pedig a kora ’70-es évek Párizsába helyezte át az álomszerű cselekményt. Makk Károly brit–holland–magyar koprodukcióban rendezte A játékos című 1997-es filmet, mely a címadó regény születésének körülményeit és a szerencsejáték-függő Dosztojevszkij alakját dolgozza fel fikciós formában.
Tegnap is volt kultbait: Öveges Józsefre emlékeztünk, aki egész generációkkal szerettette meg a fizikát.
