Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Mai kattintásvadászat-paródiánk főhőse Kertész Imre, akinek Nobel-díjas regénye, a Sorstalanság szenvtelen stílusával vált egyedivé a holokausztregények között. A lágerek világát egy gyerek szemén át bemutató mű többszöri kiadói visszautasítást követően végül 1975-ben jelenhetett meg.
„Írói munkásságáért, amely az egyén sérülékeny tapasztalatának szószólója a történelem barbár önkényével szemben” – szólt a Svéd Királyi Akadémia indoklása, amikor 2002-ben első ízben (és máig egyetlen alkalommal) magyar szerzőnek ítélték az irodalmi Nobel-díjat.
Kertész Imre 91 évvel ezelőtt, 1929. november 9-én született Budapesten egy kereskedő fiaként, zsidó származású családban. Ősei anyai ágon Kolozsvárról, apai ágon pedig a Balatonvidék délnyugati sarkából származtak. Tizennégy évesen származása miatt Auschwitzba deportálták, majd Buchenwaldba került, itt érte a háború vége. A lágerek felszabadulása után hazatért Magyarországra, 1948-ban leérettségizett, ezután gyári munkásként és újságíróként dolgozott, felsőfokú végzettséget nem szerzett. A Világosság (később Esti Budapest) című lap munkatársa volt, de mikor az újság becsatlakozott a Rákosi-korszak párthű orgánumai közé, felmondtak neki. Két évig katonáskodott, majd a Kohó- és Gépipari Minisztérium sajtóosztályán kapott állást, 1953-tól szabadfoglalkozású fordítóként és íróként tartotta el magát és családját. Míg anyai nagyszülei a holokausztban lelték halálukat, apai nagyszüleit a Rákosi-terror idején kitelepítették az ország északi határvidékére, ebbe pusztultak bele – mint vallotta: „e rövid családtörténet mintegy magában foglalja és szimbolizálja az ország legújabb kori szenvedéstörténetét”.
Kultbait – ez a cikk meg mi a szösz?
Csak görgettél az információáradatban, és egyszerre megakadt a szemed ezen a címen? Elkapott a csúsztatás, a féligazság, beszippantott a botrány reménye? Nem vagy egyedül. Ennyi inger között már sokszor csak arra kapjuk fel a fejünket, ami igazán üt, ami kilóg a többi közül. Nem véletlenül van tele a net kattintásvadász címekkel, amik mögött általában semmi értékeset nem találsz, míg a tényleg alapos, minőségi tartalmak gyakran elvesznek a hírversenyben.
Nekünk fontos, hogy kapj is valamit az idődért, ahogy az is, hogy észrevedd, ha át akarnak vágni, hogy tudatosítsd, hogyan is érdemes felelősen fogyasztani az online írásokat. Így született meg új sorozatunk: napi kultúraadag, címében korunk ingerszintjéhez igazítva. Ez a kultbait.
Negyven éven keresztül élt feleségével egy kis garzonlakásban („önkéntes cellában” – mint mondta), miközben főként fordításokból kereste a kenyerét: számos híres szerző, köztük Nietzsche, Wittgenstein, Freud és Arthur Schnitzler műveit ültette át németről magyarra, emellett zenés komédiákat és bulvárdarabokat írt. A ’60-as évek elején kezdett dolgozni első, önéletrajzi ihletésű regényén, melyben a holokauszt idején átélt meghurcoltatásának emlékét szerette volna feldolgozni. A tizenhárom év munkájával megszületett Sorstalanság hőse egy pesti zsidó fiú, Köves Gyuri, akinek apját munkaszolgálatra hívják be, majd hamarosan őt is – leszállítva a buszról – egy vagonba terelik Auschwitz felé. A haláltáborból azért menekül meg, mert munkaképesnek ítélik, így néhány nap után átszállítják Buchenwaldba kényszermunkára.
A regényt csak hosszú küzdelem árán sikerült megjelentetni, a Magvető kiadó először visszautasította a kéziratot, mondván, az iszonyatos és megrázó téma művészi megfogalmazása nem sikerült, az olvasó számára nem válik megrendítő élménnyé a történet. Ennek oka – mondták – a főhős „furcsa reakcióiban” keresendő, aki gyakran fel sem fogja, mi történik körülötte, a krematóriumok látványa pedig „affajta diákcsíny” érzését kelti benne. A végül 1975-ben megjelent Sorstalanság éppen ezzel a szenvtelen stílussal vált egyedivé a holokausztregények között: a szerző elidegenítő fogásként használja főhősének tudatlanságát, a táborok valóságát teljesen természetesnek veszi, úgy ábrázolja, mint a hétköznapokat, melyekben a szörnyűséges körülmények ellenére is léteznek boldog pillanatok. Köves egy gyerek szemével látja az eseményeket, anélkül, hogy természetellenesnek vagy felháborítónak érezné azokat. A regény üzenete az alkalmazkodás: az ember még a legkegyetlenebb körülmények között is megtalálja a helyét – és ugyanez az elv teszi lehetővé, hogy együtt éljünk a mindennapokban.
Megjelenése után a Sorstalanság visszhangtalan maradt. A visszautasítást, majd ezt a mellőzöttséget örökítette meg Kertész az 1988-ban megjelent folytatás, A kudarc lapjain. A történetet két évvel később trilógiává bővítette: az ön- és történelemanalízisként felfogható Kaddis a meg nem született gyermekért című műben ismét megjelenik Köves, és elmondja hagyományos imáját (kaddisát) a gyermekért, akit nem hajlandó egy olyan világra hozni, ami megengedte Auschwitzot. 1989-ben Kertész megkapta a József Attila-díjat, nyolc évvel később a Kossuth-díjat, és külföldön is több elismerésben részesült, különösen német nyelvterületen vált népszerű szerzővé.
Az életmű fontos részét képezik a szépprózává dolgozott feljegyzések, naplók: az 1961 és 1991 közötti éveket fogja át a Gályanapló, majd a következő évekről nyújt belső monológban képet a folytatás, A változás krónikája. A rendszerváltás után Kertésznek lehetősége nyílt a nyilvános szereplésre, előadásait, esszéit három kötetben gyűjtötte össze (A holocaust mint kultúra; A gondolatnyi csend, amíg a kivégzőosztag újratölt; A száműzött nyelv). Felszámolás című könyve – mely a trilógiát tetralógiává bővíti – ismét tizenhárom év munka után jelent meg 2003-ban.
A Nobel-díjat követően Kertész hazai és nemzetközi ismertsége és elismertsége a korábbiakhoz képest jócskán megnőtt, és szinte azonnal elkezdődött a kulcsregény, a Sorstalanság filmes adaptációjának előkészítése. Koltai Lajos operatőr rendezői bemutatkozása, melynek forgatókönyvét Kertész maga írta, az akkori legdrágább magyar filmnek számított a maga két és fél milliárd forintos költségvetésével – a forgatás le is állt egy rövid időre, amikor finanszírozási nehézségek támadtak, és a kényszerszünet alatt a főszereplő kamasz színész, Nagy Marcell tíz centit nőtt. A kész mű vegyes kritikákat kapott: felrótták Koltainak a dagályos, gyakran unalomba fulladó cselekményt és az alapregény szenvtelenségével merőben szembeforduló pátoszos, hollywoodias stílust (utóbbit az olasz mester, Ennio Morricone által írt kísérőzene is bőven aláhúzta). A film egyik érdekessége, hogy nyúlfarknyi szerepben – a tábort felszabadító amerikai katonaként – a később James Bondként világhírűvé lett Daniel Craig is felbukkan benne (egyes helyeken, például Lengyelországban később az ő nevével reklámozták Koltai filmjét).
A 2000-es évek végén Parkinson-kórt diagnosztizáltak Kertésznél, minek következtében fel kellett hagynia az írással. Idehaza kisebb botrányt kavart a Die Welt című lapnak adott interjúja, melyben – az MTI fordítása szerint – úgy nyilatkozott: „Az európai kultúra terméke vagyok, egy dekadens, ha akarja, egy gyökértelen. Ne minősítsen engem magyarnak”. Később az író félrefordításnak titulálta a felháborodást kiváltó mondatot, mely az eredetiben inkább így hangzott: „Ne címkézzen engem Magyarországhoz”, folytatva azzal: „elég az, hogy a honfitársai engem zsidóvá tettek. Faji vagy nemzeti hovatartozás rám nem érvényes”. 2014-ben Kertész megkapta a legmagasabb magyar állami kitüntetést, a Szent István-rendet.
Hosszú betegség után Kertész Imre 2016. március 31-én hunyt el budapesti otthonában – második felesége, Kertész Magda öt hónappal később követte őt a halálba. A házaspár Fiumei úti sírkertben található sírján 2019-ben emlékművet avattak, Czakó Rita és Takács Máté szobrászművészek alkotását. Az író hagyatékának egy részét a Kertész Imre Intézet gondozza, melynek székhelye a budapesti Benczúr utca 46. szám alatti szecessziós villában található. Kertész Imre élete és halálai címmel tavaly jelent meg a magyar származású francia irodalmár, Clara Royer monográfiája a Nobel-díjas szerzőről.
Tegnapi kultbaitünkben a röntgensugarak felfedezőjéről, Wilhelm Conrad Röntgenről emlékeztünk meg.
