Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Mai kattintásvadászat-paródiánk főhőse Julianus barát, aki híres útjáról visszatérve hírt hozott az Európát keletről fenyegető mongol hordáról is.
1235. szeptember 21-én indult útnak Julianus barát Domonkos-rendi szerzetes, hogy Béla királyfi (a későbbi IV. Béla magyar király) megbízásából felkutassa a honfoglaló törzsektől elszakadt magyarokat.
Julianus barát életéről rendkívül keveset tudunk. Valószínűleg magyar anyanyelvű volt, és 30-35 éves lehetett keleti utazásai idején. Mindössze annyi biztos, hogy a Magyarországon 1221-ben megtelepedett Domonkos-rendben szolgált. A domonkosok nagy ambíciókkal érkeztek hazánkba: a kereszténység legkeletibb bástyájának számító Magyar Királyságból térítő missziókat indítottak a végtelen keleti sztyeppéken élő népek katolizálására. Az egyik ilyen expedíció vezetője, Ottó számolt be arról, hogy a Kaukázus környéki sztyeppén – nem tudni, pontosan hol – magyar emberekkel találkozott, akiknek ősei annak idején nem tartottak a Kárpát-medencét elfoglaló törzsekkel. Ennek nyomán indult el Julianus barát három társával, hogy megkeresse keleten maradt rokonainkat és megtalálja a magyarság feltételezett őshazáját, Magna Hungariát.
Kultbait – ez a cikk meg mi a szösz?
Csak görgettél az információáradatban, és egyszerre megakadt a szemed ezen a címen? Elkapott a csúsztatás, a féligazság, beszippantott a botrány reménye? Nem vagy egyedül. Ennyi inger között már sokszor csak arra kapjuk fel a fejünket, ami igazán üt, ami kilóg a többi közül. Nem véletlenül van tele a net kattintásvadász címekkel, amik mögött általában semmi értékeset nem találsz, míg a tényleg alapos, minőségi tartalmak gyakran elvesznek a hírversenyben.
Nekünk fontos, hogy kapj is valamit az idődért, ahogy az is, hogy észrevedd, ha át akarnak vágni, hogy tudatosítsd, hogyan is érdemes felelősen fogyasztani az online írásokat. Így született meg új sorozatunk: napi kultúraadag, címében korunk ingerszintjéhez igazítva. Ez a kultbait.
Julianus első utazásáról tartományfőnöke, Riccardus atya pápának küldött beszámolójából tudunk. Egyes források szeptemberre teszik az indulást, mások szerint már 1235 tavaszán útra keltek. A szerzetesek az Esztergom melletti Újfaluból indultak útnak Konstantinápoly felé. Ott hajóra szálltak, és a Fekete-tengeren keresztül Matrika – a mai Tamany – városánál kötöttek ki. Először a Kaukázus környékén keresték – sikertelenül – a magyarokat. Hónapokat vesztegeltek az alánok földjén. Az embert próbáló körülmények miatt az expedíció két tagja úgy döntött, inkább visszatér Magyarországra. Julianus és megmaradt társa, Gerhardus észak felé indult. Harminchét napig gyalogoltak, míg eljutottak a muszlim fennhatóság alatt álló Bunda városába. Itt Gerhardus meghalt, Julianus magára maradt. Egy imám szolgálatába szegődött, az ő kíséretében jutott el a Volgai Bolgárországba. Itt találkozott egy magyar származású asszonnyal, aki házassága révén szakadt el törzsétől.
Az asszony útmutatása alapján a szerzetes 1236 májusában eljutott Magna Hungariába, ahol rábukkant a keleten maradt magyarokra. Julianust nagy vendégszeretettel fogadták, az eltelt évszázadok dacára a két fél könnyen megértette egymás nyelvét. Habár csak négy hetet töltött az „őshazában”, Julianus alaposan tanulmányozta keleti rokonaink kultúráját, és rengeteg információval gazdagodott. Riccardus testvér beszámolója szerint a keleti magyarok nomád életformát folytattak és pogány vallást követtek, fő étkük a hús és a honfoglaló magyarok által kedvelt kumisz volt. A jelentés bátor harcosoknak írta le őket, akik a környező népekkel szövetségre lépve sikeresen győzedelmeskedtek az ottani népeket fenyegető tatárokon.
A Magna Hungariában töltött négy hét alatt Julianus találkozott a mongol nagykán követével, akitől megtudta, hogy a tatár horda egy perzsa hadjárat után Európa meghódítását tervezi, Magyarország és a Német-Római Birodalom ellen akar vonulni. A fenyegető hír tudatában Julianus úgy döntött, nem késlekedik, hanem minél előbb hazaindul. Visszaútján nem Konstantinápoly felől, hanem a volgai magyarok által javasolt útvonalon, a mordvingok földjén, majd a kijevi Oroszországon és Lengyelországon keresztül jutott vissza a Magyar Királyságba. 1236. december 27-én lépett újra magyar földre, majd hamarosan továbbutazott Rómába.
A Julianustól szóban, Riccardus beszámolójából pedig írásban nyert információk felkeltették az egyház érdeklődését. Julianus barát még Rómában volt, amikor újabb négy Domonkos-rendi szerzetes indult útnak kelet felé. 1237 tavaszán a sokat látott utazó is felkerekedett, hogy visszatérjen az általa megtalált magyar törzshöz. Második utazásáról saját maga írt beszámolót, de ezúttal sajnos már csak hűlt helyét találta az őshazában maradt magyaroknak – időközben ugyanis Batu kán serege végigdúlta a Volga vidékét, és az ott élő népeket a mongolok kiirtották vagy Belső-Ázsiába hurcolták rabszolgának. A volgai magyarokról soha többet nem érkezett hír. Julianus második útja mégsem volt haszontalan: a szerzetes rengeteg információt szerzett a mongolokról, sőt még egy levelet is vitt IV. Béla királynak, melyben Batu kán feltétel nélküli megadásra szólította fel Bélát. A kán ultimátuma nem volt üres fenyegetés: négy évvel Julianus hazatérése után a tatárok végigdúlták Magyarországot.
Egyesek azt feltételezik, hogy Julianus utazásainak valójában nem a magyar őshaza megtalálása volt a fő célja: elképzelhető, hogy a szerzetesek térítő szándékkal indultak útnak, céljuk nemcsak a keleti magyarok megtalálása, hanem azok kereszténnyé tétele is volt. Az is lehetséges, hogy Julianus barát a pápa megbízásából, mintegy kémként indult útnak azzal a feladattal, hogy a lehető legtöbb információt gyűjtse a mongolokról. Julianus expedíciói a tatárok fenyegetéséről szóló híradás mellett azért is számítanak fontosnak, mert rengeteg földrajzi ismerettel gazdagították az európai tudományt. A szerzetes és társai fegyvertelenül, pénz és fizikai felkészülés nélkül vágtak neki egy területnek, melyről a kor európai emberének csak homályos képe volt, és a közbeszéd úgy tartotta, különös, félig állati lények, emberevő szörnyetegek népesítik be.
A következő évszázadokban Julianus barát neve és alakja fennmaradt a nép emlékezetében, de sokáig semmilyen konkrét bizonyíték nem létezett, mely alátámasztotta volna utazásainak történetét. Csak majdnem fél évezreddel később, 1695-ben bukkant rá a vatikáni levéltárban Cseles Márton magyar jezsuita barát Riccardius testvér és Julianus írásos beszámolóira. Felfedezése azonban kiadatlan maradt. Ötven évvel később, 1745-ben Desericzky Imre piarista szerzetes találta meg ismét a két kéziratot és adta ki őket De initiis ac majoribus Ungarorum című művének második kötetében. A legendás szerzetes-utazó életéről Kodolányi János írt 1938-ban regényt Julianus barát címmel. A könyv alapján Koltay Gábor rendezett háromrészes, magyar–olasz koprodukcióban készült tévéfilmet 1991-ben. A minisorozat címszerepét Hirtling István alakította, de felbukkant benne többek között Franco Nero, Nino Manfredi, Bán János, Juhász Jácint, Szakácsi Sándor és Haumann Péter is. A filmhez Varga Miklós írt betétdalt.
Julianus barátról számos városban neveztek el közterületet (többek között Esztergomban, Veresegyházon és Budapest IV. kerületében). A budai várban található bronzszobra (Antal Károly alkotása) az 1930-as évektől a Halászbástya északnyugati tornya mellett állt, majd 1976-ban, a Hilton szálló építésének befejezésével a szobrot áttették a szállóban található Dominikánus udvarba (az egykori Domonkos-rendi templom helyére). A két méter magas szobor Julianust ábrázolja, amint kezével kelet felé mutat, másik keze a mellette térdelő Gerhardus barát vállán.
Tegnapi kultbaitünkben az Ábel-könyvek írójáról, Tamási Áronról írtunk:
