Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Mai kattintásvadászat-paródiánkban James Fenimore Cooper Vadölőjében járunk, ahol a huronok betörnek Tom Hutter birtokára, és élve skalpolják meg.
Mai születésnaposunk a Nagy indiánkönyv szerzője, az amerikai prózairodalom és a western műfajának megalapozója, James Fenimore Cooper.
1789. szeptember 15-én született a New Jersey állambeli Burlingtonban. Édesapja, William Cooper jómódú bíró és befolyásos politikai személyiség volt, aki George Washington és John Adams elnöksége alatt kongresszusi képviselői tisztséget viselt. Az író középső nevét édesanyja, Elizabeth Fenimore iránti tiszteletből vette fel. James egyéves volt, amikor gazdag, kvéker vallású családjával az ekkor még határvidéknek számító New York államba költöztek, ahol apja saját maga alapított várost (kellő szerénységgel) Cooperstown néven. James és 11 testvére itt nőtt fel, a fiút házitanítók nevelték. Már egészen fiatalon fogékonynak mutatkozott az irodalom, a nyelvek és a történelem iránt.
Kultbait – ez a cikk meg mi a szösz?
Csak görgettél az információáradatban, és egyszerre megakadt a szemed ezen a címen? Elkapott a csúsztatás, a féligazság, beszippantott a botrány reménye? Nem vagy egyedül. Ennyi inger között már sokszor csak arra kapjuk fel a fejünket, ami igazán üt, ami kilóg a többi közül. Nem véletlenül van tele a net kattintásvadász címekkel, amik mögött általában semmi értékeset nem találsz, míg a tényleg alapos, minőségi tartalmak gyakran elvesznek a hírversenyben.
Nekünk fontos, hogy kapj is valamit az idődért, ahogy az is, hogy észrevedd, ha át akarnak vágni, hogy tudatosítsd, hogyan is érdemes felelősen fogyasztani az online írásokat. Így született meg új sorozatunk: napi kultúraadag, címében korunk ingerszintjéhez igazítva. Ez a kultbait.
1803-ban beíratták a Yale Egyetemre, ahol kitűnt latintudásával. Harmadéves korában azonban, diákcsínyei miatt – egy alkalommal állítólag lőport robbantott a diákszobában – eltanácsolták az intézményből. A szülők ekkor a haditengerészethez küldték a fiút, ahonnét 1811-ben szerelt le. Hazatérve megnősült, feleségétől, az előkelő angol családból származó Susan de Lancytől egy fia és négy lánya született. Apja halála után jelentős vagyont örökölt, így saját lábára állva viszonylag nyugodalmas életet tudott élni: gazdálkodással foglalkozott és társtulajdonosa volt egy bálnavadászhajónak. Szabadidejében gyakran vitatkozott politikáról, és az Amerikai Bibliatársaságban is aktív szerepet vállalt. Sokat olvasott, és ő maga is megpróbálkozott történetek írásával. Felesége, aki támogatta Cooper hobbiját, egy érzelmes-romantikus regény elolvasása után azt tanácsolta neki, ő is hozzon össze valami hasonlót.
Így született meg Cooper első regénye, az 1820-ban publikált Elővigyázatosság. Ez a gyenge Jane Austen-utánzat azonban minden tekintetben megbukott. Következő regényéhez, az egy évvel később megjelent A kémhez Cooper már más mintát választott: a romantikus történelmi regény atyja, a skót Walter Scott nyomdokaiba lépve írta meg ezt az izgalmas kalandtörténetet, mely az amerikai függetlenségi háború idején játszódik és a hírszerzők világába enged bepillantást. A könyv átütő siker lett, irodalmi hírnevet és jelentős pénzt hozott Cooper számára. 1823-ban kezdte el írni híres indiánregény-ciklusát, melyet Bőrharisnya-sorozatként, idehaza Nagy indiánkönyvként ismer az utókor.
A történetek hátterét a szerző valós, a határvidéken szerzett élményei adták. Az öt regényből álló ciklus – Bőrharisnya (1823), Az utolsó mohikán (1826), A préri (1827), Nyomkereső (1840), Vadölő (1841) – központi alakja Nathaniel Bumppo, alias Sólyomszem, a szabad vadász, a civilizációból a vadon „érintetlen tisztaságába” menekülő becsületes hős archetipikus alakja. Cooper regényei a romantika stílusirányzatának megfelelően tobzódnak kalandos eseményekben, intrikában, cselszövésekben, fordulatokban, de szövegeire jellemzőek a hangulatos tájleírások és a felfokozott érzelmek is. Az őslakosokat a szerző tiszta lelkű, pozitív karakterekként ábrázolja (a legjobb példa erre Az utolsó mohikán főhőse, Csingacsguk törzsfőnök), míg a fehér hódítókat negatív színben tünteti fel. Nagyrészt Cooper nyomán honosodott meg az amerikai mitológiában a „nemes vadember” sztereotípiája, ami többé-kevésbé máig benne él a köztudatban. Később többek között a német Karl May folytatta az indiánok hasonló – sőt még sokkal jobban eltúlzott, álcivilizált – ábrázolását a regényeiben.
Cooper, akit az amerikai regényirodalom megteremtőjének tartanak, indiántörténetei mellett számos tengeri történetet is írt, melyekhez szintén saját élményei szolgáltak alapul. Ezek a regényei – A révkalauz, A Vörös Kalóz, A vízi boszorkány, A tenger oroszlánjai – idővel ugyanolyan népszerűek lettek, mint az indiános könyvek. De nem csak fiktív történetek írásával foglalkozott: 1839-ben megírta az Amerikai Egyesült Államok Haditengerészetének történetét. A művet hosszú és alapos kutatómunka előzte meg. Cooper nemzetközi népszerűségét jelzi, hogy Európában is nagyon hamar megjelentek regényeinek fordításai, Magyarországon először 1847-ben adták ki a műveket, Vachott Sándorné fordításában. Később többek között Szinnai Tivadar, Honti Rezső és Réz Ádám fordították magyarra a szerző regényeit.
1822 és 1826 között Cooper New Yorkban élt, ahol aktívan részt vett a politikai és szellemi életben. Kenyér és Sajt Klub néven úri társaságot alapított, melynek összejövetelein számos művész és tudós – köztük a távíró feltalálója, Samuel Morse – vett részt. 1826-ban az Egyesült Államok lyoni konzuljává nevezték ki. Hétéves franciaországi tartózkodása alatt született írásaiban, publicisztikáiban az európai önkényuralmi rendszerek zsarnokságát és romlottságát támadta. Megrémítette az a felfedezés, hogy hazája is egyre inkább átveszi a legriasztóbb európai visszásságokat. Hazatérve először New Yorkban, majd Cooperstownban telepedett le. Ekkorra már új írók egész nemzedéke – Edgar Allan Poe, Nathaniel Hawthorne, Herman Melville – lépett színre az amerikai prózairodalomban. Ez a gárda egyhangúlag vallotta, hogy Cooper nyomdokain járnak.
A humanista, egalitariánus elveket valló Cooper támogatta Andrew Jackson demokrata párti elnök tevékenységét, és hevesen bírálta a Jackson ellen ágálló, általa oligarchistának titulált Whig pártot. A whigek nem nézték tétlenül a támadást és Cooper saját módszereivel vágtak vissza: felhánytorgatták az írónak, hogy egy ízben nem engedte a helyi polgárokat a birtokához tartozó részeken piknikezni. Az ügy hosszú, rágalmazásokkal és jogi hercehurcával terhes küzdelemmé fajult. Habár sohasem szűkölködött, Cooper későbbi éveiben egyre inkább rákényszerült, hogy folyamatosan írjon. Egy nappal hatvankettedik születésnapja előtt, 1851. szeptember 14-én halt meg cooperstowni otthonában, májbetegség következtében.
Cooper izgalmas kalandtörténetei maguktól értetődően kívánkoznak a filmvászonra, nem véletlen, hogy számtalan moziadaptáció született belőlük az idők során. A kémből már 1914-ben sikeres, egész estés némafilmverzió készült. Az utolsó mohikánt 1920-ban, 1936-ban, majd 1947-ben is megfilmesítették Hollywoodban, a máig legnépszerűbb adaptáció viszont jóval később, 1992-ben született. A Michael Mann rendezésében készült látványos kalandfilm főszerepeit Daniel Day-Lewis és Madeleine Stowe alakították. Az ’50-es, ’60-as években az olasz és a német filmesek is felfedezték Cooper regényeit. A Vadölő 1967-es keletnémet adaptációja – a szerb Gojko Mitic főszereplésével – az NDK filmgyártásának egyik legnagyobb kasszasikere volt. A Nyomkeresőből 1952-ben amerikai, 1996-ban pedig kanadai produkcióban készült közismert filmváltozat.
Tegnapi kultbaitünkben Pavlovról és az ő kutyájáról írtunk:
