Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Mai kattintásvadászat-paródiánk főhőse a kalandos életű Guillaume Apollinaire.
Guilliaume Apollinaire a szürrealista költészet és a szabadversek mestere, akinek nevét ma a legtöbben frappáns szerkesztésű képverseiről ismerik, a francia avantgárd egyik leghíresebb költője, pedig ereiben egy csepp francia vér sem folyt.
Rómában született 1880. augusztus 26-án, Wilhelm Albert Włodzimierz Apolinary Kostrowicki néven. Édesanyja Angelica Kostrowicka lengyel grófnő volt, aki nagyvilági kalandornőként élte életét a játékkaszinók világában. Édesapja valószínűleg egy olasz arisztokrata származású katonatiszt, Francesco Flugi d’Aspermont volt. Ő maga számos különböző mesét kitalált származásáról: azt állította, egy monte-carlói plébános fia, máskor hogy magas rangú olasz prelátus gyermeke. Még kisgyerek volt, amikor – öccse születése után nem sokkal – az apa otthagyta a családot. Kostrowicka grófnő ezután két fiával ide-oda vándorolt Európában, táncosnőként dolgozott, szerencsejátékból és gazdag férfiak kitartottjaként próbált boldogulni. A folyamatos vándorlások miatt Wilhelm különböző városokban végezte iskoláit: Monacóban, Cannes-ban, Nizzában, de leérettségiznie nem sikerült, ugyanis pont a szóbeli vizsgák előtt kellett a családnak továbbállnia.
Kultbait – ez a cikk meg mi a szösz?
Csak görgettél az információáradatban, és egyszerre megakadt a szemed ezen a címen? Elkapott a csúsztatás, a féligazság, beszippantott a botrány reménye? Nem vagy egyedül. Ennyi inger között már sokszor csak arra kapjuk fel a fejünket, ami igazán üt, ami kilóg a többi közül. Nem véletlenül van tele a net kattintásvadász címekkel, amik mögött általában semmi értékeset nem találsz, míg a tényleg alapos, minőségi tartalmak gyakran elvesznek a hírversenyben.
Nekünk fontos, hogy kapj is valamit az idődért, ahogy az is, hogy észrevedd, ha át akarnak vágni, hogy tudatosítsd, hogyan is érdemes felelősen fogyasztani az online írásokat. Így született meg új sorozatunk: napi kultúraadag, címében korunk ingerszintjéhez igazítva. Ez a kultbait.
Párizsban telepedtek le, és a család nem túl stabil anyagi helyzete miatt – egy idő után már a lakásbérletet sem engedhették meg maguknak, ezért szállodákban laktak – anyja azt szerette volna, ha a fiú munkát vállal. Wilhelm egy ideig egy tőzsdeügynöknek dolgozott, de hamar rájött, hogy az íráson kívül semmihez sem ért. Szellemíróként tárcaregényt írt egy újságíró helyett, különböző lapokba publikált, könyvtárakba járt, megismerkedett a francia irodalmi élet ismert figuráival. 1901-ben egy ismerős ajánlására Kölnben, egy vagyonos őrgrófi családnál szerzett munkát házitanítóként. Két évig élt Németországban, itt szerzett élményei később Szeszek című kötetének „rajnai verseiben” köszönnek vissza. Szerelmes lett tanítványa angol nevelőnőjébe, Annie Playdenbe, a nő azonban nem viszonozta a féktelen, szenvedélyes költő közeledését. Wilhelm hiába ment utána kétszer is Londonba, Annie mindkétszer visszautasította házassági ajánlatát, később pedig kivándorolt az Egyesült Államokba. A csalódott költő több versben is megénekelte be nem teljesült szerelmét: A megcsalt szerető éneke, A Londor Road-i kivándorló, Annie.
Párizsba visszatérve ismét fejest ugrott a bohém művészvilágba, az avantgárd fontos figuráival, Pablo Picassóval, Eric Satie-val, Jean Cocteau-val, Alfred Jarryval barátkozott. Ekkoriban kezdte Guillaume Apollinaire-ként szignálni a verseit. Egy bankban vállalt állást, ahol főnökei elnézőek voltak a fiatal költő szeszélyeivel szemben, ezért munkája mellett sok időt tudott az irodalomnak szentelni. Barátaival saját lapot indított, de pénz hiányában a projekt egy év után befuccsolt. Idővel a bank is tönkrement, és hősünk állás nélkül maradt. 1907-ben sikerült két erotikus prózakötetet megjelentetnie, ezek voltak a Tizenegyezer vessző és Egy ifjú Don Juan emlékiratai. A könyvek sikere nyomán egy kiadó felkérte, hogy gondozza a világirodalom legjelesebb erotikus műveiből készült francia fordítások sorozatát. A testi gyönyörök világát megszállott érdeklődéssel kutató Apollinaire nagy örömmel vállalta a megbízatást. 1909-ben megjelent A rothadó varázsló című hosszabb elbeszélése, és két évvel később első verseskötetét is kiadták: a Bestiáriumban antropomorf állatepigrammáit gyűjtötte össze. Az 1913-as Szeszek tizenöt év munkásságából válogatott, Apollinaire ezzel a kötettel vált igazán elismert költővé.
Apollinaire költészetében gyakran saját életének eseményeit, szerelmeit, csalódásait dolgozta fel. Folyamatosan kutatta a költészet új lehetőségeit. Kezdetben a szimbolista hangulatlíra jegyében alkotott, de fokozatosan elfordult az irányzattól, úgy gondolta, a szimbolizmus képtelen kifejezni az ember új világérzéseit. Szintén elválasztotta őt a szimbolistáktól életszeretete, a világ felé fordulás, a jövőbe vetett hit. Fokozatosan mozdult el a kötött formáktól a szabadvers felé, felbontotta a hagyományos mondatalkotást, törölte az írásjeleket, a központozást. A Szeszek-kötetben az olvasó nyomon követheti ezt a másfél évtizeden át tartó fejlődést. Sokan a szürrealista költészet atyját, mesterét tisztelik Apollinaire-ben, annak ellenére, hogy a szürrealizmus csak évekkel később állt össze konkrét irányzattá. 1913-ban kezdte írni a később posztumusz megjelent Kalligrammák című kötet verseit. Ebben a kötetben két újszerű formával kísérletezik: a beszélgetésversekkel, melyekben az utcán, kávéházakban ellesett beszélgetésfoszlányokból áll össze, rendezetlenül a költemény, és a képversekkel. Utóbbiak jellegzetessége, hogy a költő a szavakat képszerűen, egy adott formában rendezi egymás mellé, egyszerre alkotva verset és képet. A képi megjelenítés pluszjelentést ad a versnek, a szöveg és a kép egymást kiegészítve nyújtják a mondanivalót. Apollinaire leghíresebb képverse A megsebzett galamb és a szökőkút.
Időközben Apollinaire újságokba is írt, egy belga lapban például női álnéven közölte gonosz élcelődéseit a korszak női íróinak műveiről. 1911-ben a Mercure de France állandó munkatársa lett, haláláig írta a lapba anekdotikus krónikáit. A képzőművészet is érdekelte, rövid időre csatlakozott Filippo Tommaso Marinetti futurista mozgalmához, és kritikákban védte meg kubista festő barátait. A kubizmusról írt tanulmányait önálló kötetben is kiadta. 1908-ban megismerkedett Marie Laurencin festőnővel, akivel öt évig élt együtt. Viharos, szenvedélyes kapcsolatuknak A Mirabeau-híd című versében állított emléket. Egy kellemetlen eset következtében Apollinaire a fogházat is megjárta. A költő bizalmába férkőzött ugyanis egy Géry Piéret nevű belga szélhámos kalandor, akit Apollinaire titkárává fogadott. A férfi ellopott néhány kisebb szobrot a Louvre-ból, melyeket munkaadója lakásán rejtett el. A rendőrség Apollinaire-t bűnrészesség vádjával letartóztatta. A vizsgálati fogság emléke A börtönben versciklusban köszön vissza.
Az első világháború kitörését Apollinaire egy nagy kaland lehetőségeként élte meg. Nizzába utazott, és önkéntesnek jelentkezett a francia hadseregbe. A tüzérségnél, majd a gyalogságnál szolgált. 1916 márciusában megsebesült: egy gránátszilánk fúródott a koponyájába, miközben a lövészárokban éppen újságot olvasott. Kétszer is koponyalékelést hajtottak végre rajta, az operáció után élete végéig egy vaspánt fogta össze a fejét. Leszerelése után Párizsba költözött, ahol a cenzúránál, majd a gyarmatügyi minisztériumban dolgozott. Kiadták A meggyilkolt költő című regényét, és bemutatták Teiresziasz emlői című burleszk bohózatát. Az új szellem és a költők című tanulmánya az új irodalmi mozgalmak, főként a szürrealizmus kiindulópontja lett.
Megannyi hányattatott kapcsolat után végre úgy tűnt, hogy megtalálta az igaz szerelmet is: 1918 májusában feleségül vette Jacqueline Kolbot, akinek alakját a Kalligrammák záródarabjában, az Egy szép vörösesszőkéhez című versben örökítette meg. Ez a költemény Apollinaire utolsó nagy műve, összegző ars poeticája: a hagyomány és a modernség egységét hirdeti benne, mely egész életművére jellemző volt. A boldogság azonban nem tartott sokáig: a háborús sérülése óta legyengült egészségű költő az Európa-szerte tomboló spanyolnátha áldozata lett. 1918. november 9-én hunyt el Párizsban, 38 éves korában. Sírja a Père Lachaise temetőben található.
Tegnapi kultbaitünkben a sakkjátékosokat minősítő Élő-pontszámok kidolgozójáról, Élő Árpádról írtunk:
