Mai kattintásvadászat-paródiánkban a kalandozó magyarok legnagyobb vereségét, az augsburgi csatát mutatjuk be.
955. augusztus 10-én a kalandozó magyarok Augsburg mellett döntő vereséget szenvedtek a német hadaktól. A katasztrofális kimenetelű csata a nyugati kalandozások végét jelentette és elvezetett a központosított magyar állam létrejöttéhez.
Kultbait – ez a cikk meg mi a szösz?
Csak görgettél az információáradatban, és egyszerre megakadt a szemed ezen a címen? Elkapott a csúsztatás, a féligazság, beszippantott a botrány reménye? Nem vagy egyedül. Ennyi inger között már sokszor csak arra kapjuk fel a fejünket, ami igazán üt, ami kilóg a többi közül. Nem véletlenül van tele a net kattintásvadász címekkel, amik mögött általában semmi értékeset nem találsz, míg a tényleg alapos, minőségi tartalmak gyakran elvesznek a hírversenyben.
Nekünk fontos, hogy kapj is valamit az idődért, ahogy az is, hogy észrevedd, ha át akarnak vágni, hogy tudatosítsd, hogyan is érdemes felelősen fogyasztani az online írásokat. Így született meg új sorozatunk: napi kultúraadag, címében korunk ingerszintjéhez igazítva. Ez a kultbait.
A kalandozó magyarok harminchárom hadjáratot vezettek Nyugat-Európa ellen, ebből tizenhárom Itália, tizenegy pedig Bajorország ellen irányult. Egy-egy kalandozás során akár sok ezer kilométert is megtettek őseink. Sikereiket meglepő harcmodoruknak, szervezettségüknek és ellenfeleik megosztottságának köszönhették. Egész Európa rettegett „a magyarok nyilaitól”, a nyugati királyságok azonban egy idő után elkezdtek felkészülni a támadások visszaverésére. A magyarok először 933 márciusában, Merseburgnál szenvedtek komolyabb vereséget Madarász Henrik német királytól. Ez a vereség még nem jelentette a kalandozások végét, sőt, Henrik halála és fia, I. Ottó trónra kerülése után még gyakrabban indultak magyar hadak nyugatra. Az egységesítő belpolitikát folytató király ellen fellépő tartományurak ugyanis szívesen hívták segítségül pogány szomszédjaikat. Ezekben az években a magyarok többször feldúlták Szászországot és Türingiát, olykor a mai Franciaország területére is eljutottak.
A 955-ös hadjárat is hasonló előzményekre vezethető vissza. 954-ben Ottó fia, Liudolf sváb herceg fellázadt apja ellen, szervezkedéséhez csatlakozott a király veje, Vörös Konrád lotaringiai herceg is. Az összeesküvők saját seregük mellé a magyarokat is segítségül hívták. Ottó azonban gyorsan és ügyesen lépett fel riválisai ellen, így a lázadást már azelőtt leverték, hogy a magyarok átlépték volna a határt. A Bulcsú vezette magyar hadak azonban nem fordultak vissza, inkább feldúlták a mai Belgium és Franciaország területét, ahonnét gazdag zsákmánnyal távoztak, majd Itálián keresztül tértek haza. A következő évben – miközben a német belpolitikai helyzet lassan stabilizálódott – a magyarok ismét jó lehetőségnek láttak egy nyugati fosztogató hadjáratot. Nyár elején Bulcsú, Lehel (más írásmód szerint Lél) és Súr vezetésével elindult a kalandozó sereg. Követeket küldtek Ottó királyhoz, azt követelve, hogy fizessen adót nekik, az uralkodó azonban csak ajándékokat küldött, esze ágában sem volt adót fizetni a magyaroknak.
Július végén a portyázó magyarok feldúlták Bajorországot és a Lech folyó mentén Svábföldre léptek. Céljuk a környék leggazdagabb városa, Augsburg elfoglalása és kifosztása volt. A város mellett, a folyónál gyülekezett a huszonötezer főt számláló nomád sereg. A korabeli német források – Ottó dicsőségét minél nagyobbnak beállítva – alaposan eltúlozták a magyarok létszámát, több száz ezres hordákról írtak. Habár a valódi szám jóval kisebb volt, huszonötezer magyar lovas is félelmetes haderőnek számított. Az ostromgépekkel is rendelkező magyarok körülzárták a várost, és augusztus 8-án megindult a támadás. A város védői, Ulrich püspök vezetésével, derekasan ellenálltak az ostromlóknak. Már három napja folyt a harc, mikor megérkezett Ottó és Vörös Konrád – aki a lázadás leverése után visszatért a király oldalára – felmentő serege. A nyolcezer főt számláló birodalmi haderő bajor, frank, szász és cseh katonákból állt. A könnyebb irányíthatóság kedvéért a sereget nyolc részre osztották, melyeket a korabeli történetíró „légióknak” nevezett.
A birodalmi sereg közeledtének hírére a magyarok abbahagyták a város ostromát, és az éjszaka leple alatt átvonultak a Lech folyó túloldalára, hogy megmérkőzzenek a királlyal. Létszámfölényük nagy önbizalommal ruházta fel őket. Ottó azonban ekkorra már jól kiismerte a magyarok harcmodorát és gyengeségeit. A király célja az volt, hogy közelharcra kényszerítse az ellenséget. Az íjjal és tőrrel felfegyverzett magyarok ugyanis ember-ember elleni küzdelemben rendre alulmaradtak a zárt rendben támadó, nehézfegyverzetű, páncélos németek ellen. A szűk, mocsaras vidék szintén hátrányt jelentett a pusztai harchoz szokott magyarok számára. A reggeli esők miatt a magyarok leengedték íjukról az idegeket, így a harctéren végül nem tudták bevetni a nyilaikat, mely alaposan megkönnyítette a németek dolgát.
A csatában Ottó serege jelentős veszteségeket szenvedett – például Vörös Konrád is a magyar nyílvesszők áldozatául esett –, az ütközet mégis a magyarok vereségével ért véget. A megfutamított magyarok igyekeztek minél gyorsabban elhagyni a vidéket, de a király a távozó sereg után küldte haderőit. A németek elzárták a menekülés útját és szétmorzsolták a szétzilált, megvert ellenséget. Habár a magyar harcosok nagy része túlélte az ütközetet és épségben hazatért, a morális veszteség óriási volt. A kalandozó hadjárat mindhárom vezére, Lehel, Bulcsú és Súr is fogságba került. Ottó halálra ítélte és Regensburgban bitófán kivégeztette mindhármukat – a kegyetlen büntetéssel világossá tette mindenki számára, hogy nem tűri a magyarok további betöréseit országába.
A magyarság körében hamar szárnyra kaptak különböző legendák, mondák az augsburgi csatáról és a portyázó seregek kivégzett vezéreiről. A leghíresebb a Lehel kürtjéhez kapcsolódó történet, melyet a 14. századi Képes Krónika említ. A monda szerint az uralkodó – akit a krónika „Konrád császárként” nevez meg – kegyesen felajánlotta Lehelnek és Bulcsúnak, hogy megválaszthassák kivégzésük módját. Lehel azt kérte, hadd fújjon bele a kürtjébe, mielőtt döntene. Miután átadták neki a kürtöt, a vezér lesújtott vele a trónján ülő király homlokára, és azt mondta: „Előttem mész majd, és szolgálni fogsz nekem a másvilágon.” A történet természetesen több ponton is sántít – mint későbbi krónikások felemlegetik, az elfogott vezéreket biztosan összekötözött kézzel vezették a császár elé. Konrád nem volt császár, csak herceg, és – mint említettük – a csatában halt meg. A német krónikák szerint akkor érte nyílvessző, mikor a nagy melegben levette magáról a páncélinget és a sisakot, hogy egy percre kiszellőztesse magát. Ma a jászberényi Jász Múzeumban őriznek egy valószínűleg Bizáncban készült elefántcsont kürtöt, melyet a hagyomány Lehel kürtjének tart.
Szintén az augsburgi ütközethez kapcsolódik a gyászmagyarok legendája. A történet szerint a németek életben hagytak hét embert, akiknek levágták a fülét és úgy küldték őket vissza a Kárpát-medencébe, hogy tanúskodjanak a vereségről. A magyarok nem fogadták szívesen őket – a hét szerencsétlent szolgasorba taszították. A koldusokon végül Szent István könyörült meg és elhelyezte őket az esztergomi Szent Lázár-kolostorban.
Ottó számára az augsburgi győzelem hatalmának és tekintélyének megszilárdítását jelentette. Az uralkodót még a harcmezőn kitüntették az imperator, vagyis a császár címmel, bár császári koronázását csak 962-ben tartották. A győztes csatát a birodalom alapításának, a német egység megteremtésének legfontosabb előzményeként tartják számon. A magyarokat a fiaskó meggyőzte róla, hogy az egységesült német állam ellen nem érdemes hadjáratot vezetni. A kalandozások ekkor még nem értek véget: keletre, Bizánc felé indult még egy hadjárat, miután – az augsburgi vereség hírére – Konstantin császár beszüntette az adófizetést a magyaroknak. A Botond-mondában megörökített bizánci portyázás sikertelen volt, és szintén a magyarok vereségével végződött. A német példából tanulva a magyarok is rájöttek, hogy Európában csak egy erős, központosított állam létrehozásával maradhatnak meg.
Az előző kultbaitben a pisai ferde torony történetéről olvashattál. Itt is van:
