Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Mai kattintásvadászat-paródiánk főhőse a 20. század egyik leghányattatottabb sorsú magyar írója, Lengyel József.
Marcaliban született 1896. augusztus 4-én, édesapja gabonakereskedő volt. Az általános iskolát szülővárosában, majd Keszthelyen végezte. 1907-ben apja vállalkozása csődbe ment, és a család Budapestre költözött, József a fővárosban járt gimnáziumba. Érettségi után a pesti bölcsészkar hallgatója lett művészettörténet szakon. 1915-ben beiratkozott a Pozsonyi Egyetem jogi fakultására, de egy év múlva megszakította a tanulmányait. Ekkoriban jelent meg első verse Kassák Lajos folyóiratában, A Tettben, melyet versek, novellák és művészeti kritikák követtek különböző haladó szellemű lapokban. Az orosz forradalom hírére barátaival radikális szocialista irodalmi kört hozott létre, és elindította a Kilencszáztizenhét című folyóiratot, melyet a cenzúra hamar betiltott, ezért csak illegálisan, szamizdat formájában terjeszthették. Tagja volt Szabó Ervin antimilitarista csoportjának. 1918-ban belépett a Kommunisták Magyarországi Pártjába (MKP), a Tanácsköztársaság alatt a Vörös Újság és az Ifjú Proletár című lapoknál dolgozott.
Kultbait – ez a cikk meg mi a szösz?
Csak görgettél az információáradatban, és egyszerre megakadt a szemed ezen a címen? Elkapott a csúsztatás, a féligazság, beszippantott a botrány reménye? Nem vagy egyedül. Ennyi inger között már sokszor csak arra kapjuk fel a fejünket, ami igazán üt, ami kilóg a többi közül. Nem véletlenül van tele a net kattintásvadász címekkel, amik mögött általában semmi értékeset nem találsz, míg a tényleg alapos, minőségi tartalmak gyakran elvesznek a hírversenyben.
Nekünk fontos, hogy kapj is valamit az idődért, ahogy az is, hogy észrevedd, ha át akarnak vágni, hogy tudatosítsd, hogyan is érdemes felelősen fogyasztani az online írásokat. Így született meg új sorozatunk: napi kultúraadag, címében korunk ingerszintjéhez igazítva. Ez a kultbait.
A Tanácsköztársaság bukása után Bécsbe menekült, ahol a helyi kommunista párt tagja lett. Fizetés nélkül, önkéntesként dolgozott a párt egyik agitációs újságjánál, mellette alkalmi munkákból, majd munkanélküli segélyből élt. Egy évig a Bécsi Egyetem hallgatója volt, de angolul is tanult, és fotográfiai kurzusokra is beiratkozott. Feleségül vette az orvostanhallgató Kornhauser Irént, de a házasság rövid idő után tönkrement. 1927-ben továbbállt Berlinbe, ahol újságíróként működött különböző lapoknak, továbbá filmdramaturgként dolgozott és a német kommunista párt számára fordított anyagokat angolból. 1930-ban Moszkva következett, ahol kiadták első regényét, az 1918–19-es magyarországi eseményekről írt Visegrádi utcát, melyhez Kun Béla írt előszót. Dolgozott kiadóvállalatnál, dramaturgként, szerkesztette a magyar nyelvű Sarló és kalapács című lapot, melyben folyamatosan publikált novellákat. Felvette a szovjet állampolgárságot, és másodszor is megnősült. Feleségétől, Nyina Szergejevna Kizevalter mozgásművészet-tanártól egy lánya született, Tatjána. Három regény írásába is belekezdett (A moszkvai követ, Prenn Ferenc hányatott élete, Föld és külföld).
1938 februárjában letartóztatták, a következő májusban koholt vádak alapján nyolc év javító-nevelő táborra ítélték. Büntetését az északi sarkkörön túl elhelyezkedő norilszki, majd a kanszki lágerben töltötte, 1946 végén szabadult. A Moszkvától 110 kilométerre lévő Alekszandrov városban élt, és lektor-fordítóként dolgozott. Megpróbált visszatérni Magyarországra, de hazatelepülési kérelmét folyamatosan visszautasították. Hosszú kálvária után – melyet Elejétől végéig című művében örökített meg – ismét letartóztatták, és 1949-ben újra Szibériába száműzték. Börtönvonattal szállították a Kanszk melletti Makarovó faluba, ahol hamarosan felesége és lánya is csatlakozott hozzá. Lengyel a helyi kolhozban dolgozott szénégetőként, csőszként, erdőkerülőként. Itt írta Igéző című elbeszélésciklusát, mely a lágerben és a száműzetésben töltött évek emlékeit örökítette meg. 1954-ben újra munkatáborba hurcolták, de hároméves büntetéséből csak egyet ült le. 1955 őszén rehabilitálták, és visszatérhetett szülőhazájába.
Magyarországon a rég elfeledett, sőt halottnak hitt író a korábbi novelláit tartalmazó Kulcs című kötettel, illetve a Visegrádi utca első magyar nyelvű kiadásával tört be az irodalmi életbe. Ezt követte a Prenn Ferenc hányatott élete, ami egy léha munkáslegény sorsán keresztül mutatta be a Tanácsköztársaság eseményeit, aki a forradalom hatására válik aktív mozgalmárrá. Az Isten ostora Attila királyról szóló történelmi regény, a Hídépítők Széchenyi István és a Lánchíd megépítésének történetét meséli el. 1961-ben adták ki az eredetileg öt történetet tartalmazó Igézőt, melyet a következő években a ciklushoz tartozó további elbeszélések követtek. Lengyel ekkor azt tekintette elsődleges írói és emberi küldetésének, hogy beszámoljon a lágerekben és a száműzetésben átélt szörnyűségekről, megpróbáltatásokról. A szöveg frissességét annak köszönheti, hogy a szerző nem utólag, hanem száműzetése alatt írta Gulag-elbeszéléseit, úgy, hogy semmi reménye nem volt rá, hogy azokat valaha kiadják majd. A sztálini időszakban nyílt titok volt a rettegett táborok létezése, de senki sem beszélt róluk, az ’50-es évek közepétől viszont a hruscsovi politika a desztalinizáció jegyében az előd túlkapásainak bizonyítékaként hozta fel a lágerek borzalmait. Az Igéző után egy évvel jelent meg Alekszandr Szolzsenyicin világhírű Gulag-regénye, az Ivan Gyenyiszovics egy napja.
Az Igéző és folytatásai megjelenésükkor viták kereszttüzébe kerültek, Andics Erzsébet történész még fel is jelentette az írót Aczél Györgynél. Egyes kritikák azzal vádolták Lengyelt, hogy Szolzsenyicinnel ellentétben, aki ártatlanul elítélt emberek tragédiáját mutatja be, ő állatias, emberi mivoltukból kivetkőzött alakokat vonultat fel írásaiban, akik egy-egy falat kenyérért ölik egymást. Többen viszont védelmükbe vették a szerzőt: Tatay Sándor és Hevesi Gyula álltak ki mellette. A viták ellenére az Igézőt hamarosan remekműnek kiáltották ki, és az utókor is egyértelműen az 1945 utáni magyar irodalom egyik legfontosabb alkotásának tartja. 1963-ban Lengyel egész életművéért Kossuth-díjat kapott, de ez nem könnyítette meg műveinek kiadatását. 1965-ben Mit bír az ember gyűjtőcímmel két kisregénye jelent meg, ugyanebben az évben fejezte be Szembesítés című regényét, melyet életműve lezárásának tekintett. A Szembesítés azonban – mely 1948-ban a moszkvai magyar követségen és Alekszandrovban játszódik – fennakadt a cenzúrán, és csak hét évvel később, hosszas harcokat, vitákat követően jelenhetett meg, akkor is csak korlátozott példányszámban.
Bár feleségétől nem vált el, életének utolsó évtizedeiben Margittay Ilona laborasszisztenssel élt együtt. A ’60-as évek elején ellátogathatott Kínába, útinaplóját nyomtatásban is kiadták. Élete végén néhány színdarabot és újból verseket írt. Hetvennyolc éves korában, 1975. július 14-én hunyt el Budapesten. Végrendeletében megtiltotta, hogy állami temetésben részesítsék, és úgy rendelkezett, hogy irodalmi hagyatékát egy nyilvános könyvtárban helyezzék el. Akaratát azonban nem tartották tiszteletben. A következő másfél évtizedben szavait meghamisították, alakját hamis színben tüntették fel, hagyatékát sokáig nem tették nyilvánosan hozzáférhetővé. A Szembesítés csak 1988-ban jelenhetett meg rendes kiadásban.
Oldás és kötés című novellájából 1963-ban Jancsó Miklós készített játékfilmet Latinovits Zoltán főszereplésével. Az erősen Antonioni-hatást mutató film egy paraszti származású fiatal orvos útkeresésének története. Magyar Dezső és Bódy Gábor a Tanácsköztársaságról szóló, sokáig betiltott filmje, az Agitátorok (1971) is részben Lengyel írásain alapul. Több elbeszéléséből, regényéből született tévéfilm: Én, Prenn Ferenc (Keleti Márton, 1969), Igéző (Szinetár Miklós, 1970), Visegrádi utca (Ruszt József, 1986), Sárga pipacsok (Esztergályos Károly, 1989).
Tegnapi kultbaitünkben is a magyar irodalom, Gárdonyi Géza élete volt a téma:
