Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
„Talán a legnagyobb filmművész a mozgókép feltalálása óta” – mondta mai kattintásvadászat-paródiánk főhőséről, Ingmar Bergmanról.
Ernst Ingmar Bergman néven született Uppsalában 1918. július 14-én. Édesapja, Erik Bergman lutheránus lelkész, édesanyja, Karin Åkerblom ápolónő volt. Három testvér közül a középsőként látta meg a napvilágot, egy bátyja és egy húga volt. A rendező egyik unokahúga egy DNS-tesztre hivatkozva néhány éve azt állította, Bergmant csecsemőként a kórházban elcserélték és nem is volt vér szerinti gyermeke szüleinek, de pontos részletek ezzel kapcsolatban nem derültek ki. Önéletrajza szerint annyira vézna újszülött volt, hogy még a kórházban gyorsan megkeresztelték, attól tartva, nem éli túl a következő napokat. Egyik korai emléke, hogy négyévesen, bátyja felbujtására megpróbálta megfojtani a kiságyban fekvő húgát, aki elvonta a fiúk elől a szüleik figyelmét, de a torka helyett a kisbaba mellkasát kezdte szorítani, így a „terv” végül nem sikerült.
Kultbait – ez a cikk meg mi a szösz?
Csak görgettél az információáradatban, és egyszerre megakadt a szemed ezen a címen? Elkapott a csúsztatás, a féligazság, beszippantott a botrány reménye? Nem vagy egyedül. Ennyi inger között már sokszor csak arra kapjuk fel a fejünket, ami igazán üt, ami kilóg a többi közül. Nem véletlenül van tele a net kattintásvadász címekkel, amik mögött általában semmi értékeset nem találsz, míg a tényleg alapos, minőségi tartalmak gyakran elvesznek a hírversenyben.
Nekünk fontos, hogy kapj is valamit az idődért, ahogy az is, hogy észrevedd, ha át akarnak vágni, hogy tudatosítsd, hogyan is érdemes felelősen fogyasztani az online írásokat. Így született meg új sorozatunk: napi kultúraadag, címében korunk ingerszintjéhez igazítva. Ez a kultbait.
Bergman gyerekkora a lelkészcsalád szigorú, puritán erkölcseinek világában telt. Miközben apja – aki egy neves stockholmi templom főlelkészeként szolgált – és anyja között rideg volt a viszony, a férfi szeretőt is tartott, a külvilág felé fenn kellett tartani a mintacsalád látszatát. Az apai szigor és az anyai szeretethiány a rendező egész életére rányomta a bélyegét, és számtalan filmjében visszaköszön. Apja gyakran a szőnyegporolóval verte Ingmart, amikor valami rosszaságot csinált, máskor a sötét éléskamrába zárták. Amikor bepisilt – és ez saját bevallása szerint gyakran előfordult – egy piros szoknyát kellett hordania szégyenbélyeg gyanánt. A rideg családi légkör elől Ingmar a mozi és a színház világába menekült, ahol kiélhette fantáziáit. Otthoni kis vetítőgépével, a laterna magicával játszott, és bábszínházat rendezett be magának, ahol többek között August Strindberg darabjait adta elő.
Középiskolai tanárai Bergmant zűrös kamaszként írták le, aki nehezen viselte az iskola kötöttségeit. Tizenhat évesen egy diákcsereprogram keretében Németországban töltötte a nyári vakációt. A vendéglátó családdal – akik fanatikus Hitler-rajongók voltak – részt vett a náci párt weimari nagygyűlésén, és ez annyira megbabonázta, hogy utána maga is évekig lelkes rajongója volt a német diktátornak. A középiskola elvégzése után felvették a Stockholmi Egyetemre, ahol képzőművészetet és irodalmat tanult. Idejét és energiáit azonban inkább a színház kötötte le: színdarabokat és operákat írt, melyeket egy diáktársulattal, saját rendezésében adott elő. végül nem fejezte be a tanulmányait, mert még az egyetem elvégzése előtt állást kapott rendezőasszisztensként egy helyi színházban. 1941-ben rendezőként is debütálhatott a színpadon, ezzel párhuzamosan pedig a svéd állami filmgyár számára dolgozott dramaturgként. 1944-ben a Helsingborgi Városi Színház igazgatója lett. Ugyanebben az évben Alf Sjöberg rendező filmre vitte Bergman Őrjöngés című forgatókönyvét, mely egy szadista középiskolai tanár és renitens diákja konfliktusáról szól. Egy évvel később, Válság című debütáló alkotásával ő maga is beülhetett a rendezői székbe.
Korai filmjeiben csírájában már jelen vannak a Bergman-életmű legfőbb témái: a férjek és feleségek, férfiak és nők, szülők és gyerekek közötti konfliktusok, az emberi érzelmek világának boncolgatása. Mégis majdnem egy évtizedet kellett várni rá, míg rátalált saját hangjára és elérte a hírnév. Közben sok mindennel próbálkozott amikor pénzszűkében volt – válásai és a fizetendő gyerektartás miatt, erről később –, még egy olcsó kémfilm rendezését is elvállalta, de szappanreklámot is dirigált. 1952-től hét évig a Malmöi Színházat igazgatta. Először az 1953-as Egy nyár Mónikával című filmje váltott ki nagyobb elismerést. A zűrös kamaszokról és egy nem kívánt tizenéves terhességről szóló filmdráma megbotránkoztatta a közönséget, ugyanis nyíltan beszélt a szexualitásról, és tabunak számító kérdéseket feszegetett. Több neves alkotó, köztük Jean-Luc Godard nyilatkozott úgy, hogy Bergman filmje nyitotta ki a szemét a modern filmművészetre. Truffaut Négyszáz csapásában a főhős ennek a filmnek a plakátját lopja el a moziból.
Az 1955-ös Egy nyári éj mosolya című komédia után két 1957-es filmjével érte el Bergmant a világhír. A hetedik pecsét – melyet saját színdarabjából adaptált vászonra – a középkorban, a pestisjárvány idején játszódik. Főhőse, a keresztes hadjáratból hazatért lovag (Max von Sydow) sakkjátszmát vív a Halállal, hogy időt nyerjen és megtudhassa, létezik-e Isten, mielőtt a Kaszás magával vinné őt. A film annyira legendássá vált, hogy ikonikus képsorai, motívumai később még olyan mozikban is visszaköszöntek, mint Az utolsó akcióhős, a Gyalog galopp vagy a Bill és Ted haláli túrája. Az ugyanebben az évben bemutatott A nap vége egy idős professzor utazását meséli el, aki szomorú nosztalgiával emlékszik vissza életének fontosabb eseményeire. Ezt a filmet szintén sokan idézték meg később, például Bergman legnagyobb rajongója, Woody Allen az Agyament Harry című művében. Az 1960-as Szűzforrás – habár maga a rendező „közlekedési balesetnek” nevezte – elnyerte a legjobb idegen nyelvű film Oscar-díját.
Talán Bergman életművének legjelentősebb darabjai az „Isten csendjéről” szóló trilógia filmjei: Tükör által homályosan (1961), Úrvacsora (1963), A csend (1963). A három film középpontjában az ember elmagányosodása áll – hősei véglegesen elveszítik hitüket a spiritualizmusban, rádöbbennek az élet értelmetlenségére és arra, hogy magukra vannak hagyatva a világban. Mindhárom film cselekménye súlyos családi és magánéleti konfliktusokat boncolgat és a szeretethiánnyal foglalkozik: a Tükör által homályosan – mely elhozta a második Oscart Bergmannak – egy skizofréniával küzdő fiatal lány és családjának története. Az Úrvacsora hőse egy felesége halála után hitét vesztett pap (akit természetesen saját apjáról mintázott a rendező), A csend pedig egy halálos beteg nő és húga drámája, akik egy háború küszöbén álló fiktív európai országon utaznak keresztül. Utóbbi film ismét nagy botrányt váltott ki a szexualitás nyílt ábrázolása miatt, ide értve olyan, akkoriban tabutémákat, mint a női maszturbáció és leszbikus felhangok. Bergman azt gondolta, ez a nehezen emészthető, erősen stilizált film keveseket fog érdekelni, a fogadtatás azonban rácáfolt. A filmet övező botrányok miatt tódultak a nézők a moziba, és A csend a bergmani életmű legnagyobb anyagi sikerét hozta. Egy sztori szerint még a Svédországban vendégszereplő AC Milan csapata is beült megnézni a hírhedt filmet, a vetítésen a csapat egyik svéd játékosa tolmácsolt társainak.
A kortárs értelmezők a filozófia felől próbálták megközelíteni Bergman alkotásait, egyfajta modern Kierkegaardnak igyekeztek látni őt. A rendező egész életében tagadta a hasonló értelmezéseket, és kitartott amellett, hogy saját démonait, lelki nyavalyáit ábrázolta a filmjeiben, egyfajta „művészi pszichoanalízisként” használva a mozgókép médiumát. Egyszer azt állította, ha kikúrálnák minden pszichés betegségéből, soha többet nem tudna filmet forgatni. A ’60-as évekre kiforrottak Bergman rendezői stíluseszközei: fokozatosan egyre inkább beszűkítette a teret, néhány szereplőre koncentráló, zárt helyszínes kamaradrámákat forgatott. Legfontosabb plánja a kezdetek óta az arcközeli volt, melynek segítségével a lehető legnagyobb kifejezőerővel látta el színészei ábrázatát és mimikáját – szinte beléjük bújt. A ’50-es évek végétől dolgozott együtt a zseniális Sven Nykvist operatőrrel, aki legfontosabb, egyenrangú alkotótársává vált. Szintén fontos alkotótársai voltak a színészei: évtizedeken keresztül dolgozott ugyanazokkal a színészekkel. A fiatal Max von Sydow mellett állandó „társulatának” jelentős tagjai volt Ingrid Thulin, Harriet Andersson, Gunnar Björnstrand, Bibi Andersson, később Liv Ullmann és Erland Josephson. Sokszor hagyta, hogy színészei improvizáljanak – úgy gondolta, ez sokkal jobb, mintha ő írná a dialógusokat. A ’60-as évek elején Bergman a Gotland partjaitól nem messze fekvő Farö szigetére költözött, számos filmjét itt forgatta. A rideg, sziklás, tengerparti táj szintén sokat hozzáadott művei atmoszférájához.
A férfiak és nők közötti problémák boncolgatása is persze saját tapasztalaton alapult – a rendező magánélete ugyanis nem volt felhőtlen. Ötször nősült, és kilenc gyermek édesapja volt. Első négy házassága kudarccal végződött, leginkább saját hibájából: feleségei mellett szeretőket tartott, akikbe rendszeresen belehabarodott, majd otthagyta érte a feleséget és a gyerekeket. Összeházasodva az új szerelemmel azonban megint szeretőt keresett, akivel megismétlődött a történet. Állítólag egy idő után már azt se tudta, pontosan hány gyereke van és kitől, csak fizette a bíróság által elrendelt járadékokat exnejeinek. Leghíresebb románca a ’60-as évek második felében Liv Ullmann-nal esett szerelme volt. Habár a színésznőt sohasem vette feleségül, tőle is született egy gyermeke, a később írónőként híressé vált Linn Ullmann. 1971-ben aztán összeházasodott egy régi szeretőjével, az előkelő családból származó Ingrid von Rosennel, akivel az asszony haláláig, 1995-ig együtt maradt.
Mérföldkőnek számít Bergman pályáján és a modern művészfilm történetében az 1966-os Persona, melyben a rendező eljutott a filmnyelv radikális lecsupaszításáig. A szinte végig egyetlen térben, két szereplővel (Ullmann és Bibi Andersson) játszódó drámában a művész és a világ konfliktusát és ismételten az emberek pszichés traumáit boncolgatja. A film legendás zárlatában a két főhősnő arca eggyéolvad a képen, melyet szintén számtalanszor megidéztek későbbi alkotók, Woody Allentől David Lynchig. Egy időben a világsajtót bejárta a hír, hogy Bergman közös, háromrészes antológiafilmet készít két másik nagymesterrel, az olasz Federico Fellinivel és a japán Kuroszava Akirával. A projekt végül nem jött létre, a svéd rendező viszont Érintés címmel egész estés filmmé bővítette a saját részét. Az 1972-es Suttogások és sikolyokban Bergman és Nykvist a színekkel kísérleteztek: a film képi világa végig vöröses árnyalatban játszik, mely a rendező szerint a lélek színe. Az 1973-as Jelenetek egy házasságból tévésorozat világszerte – idehaza is – sikert aratott. Két évvel később a rendező Mozart Varázsfuvolájából készített mozifilmet.
A ’60-as, ’70-es években Bergman az egyik legelismertebb filmrendezőnek számított világszerte. Amerikai látogatásai idején a hollywoodi sztárvilág is próbálta őt körüludvarolni, de saját bevallása szerint nem sok kedve volt medencés partikra járni. Egy ízben ellátogatott Charles Bronson egyik akciófilmjének a forgatására, ahol lelkesen tanulmányozta a hegeket, melyeket a maszkmesterek a sztár testére applikáltak, golyónyomokat imitálva. Bronsont meglepte ez a kíváncsiság, és megkérdezte: „Talán a maga filmjeiben nem szoktak embereket lelőni?”...
A ’70-es években az olasz televízió megkereste Bergmant egy nagyszabású Jézus-film ötletével. A rendező igent mondott, azonban miután vázolta a terveit, a finanszírozók óvatosan kihátráltak és inkább Franco Zeffirellit bízták meg a projekt megvalósításával.
1976-ban a svéd hatóságok adócsalás vádjával letartóztatták Bergmant. Habár sikerült tisztáznia magát a vádak alól, a megpróbáltatások miatt depresszióba esett és otthagyta hazáját. Münchenben dolgozott színházi rendezőként, csak 1984-ben tért haza véglegesen Svédországba. 1982-ben rendezte meg utolsó nagy sikerét, az önéletrajzi ihletésű Fanny és Alexandert, mely harmadik Oscar-díjához juttatta. Ezt követően úgy döntött, végleg felhagy a filmezéssel. A televízió számára továbbra is dolgozott, de mozifilmet soha többet nem rendezett. A következő évtizedekben a tévés és színházi munkák mellett Bergman regényírással is foglalkozott (A legjobb szándékok, Vasárnapi gyerekek). 1997-ben a Cannes-i Filmfesztivál ötvenedik évfordulóján különleges Arany Pálma díjjal jutalmazták életművét. Utolsó színházi rendezésére 2002-ben Stockholmban került sor, ahol Ibsen Vadkacsáját vitte színre. A következő évben Liv Ullmann győzte meg, hogy még egyszer utoljára a kamera mögé álljon – a Sarabande című tévéfilm, mely a Jelenetek egy házasságból folytatása, volt pályájának utolsó alkotása. Utolsó éveit betegeskedve töltötte Farö szigetén, ahol évtizedek óta saját privát mozit rendezett be egy pajtában. De tévét is sokat nézett – saját bevallása szerint a Szex és New York volt az egyik kedvenc sorozata. 2007. július 30-án hunyt el faröi otthonában, egy napon a modern filmművészet másik utolsó mohikánjával, Michelangelo Antonionival.
Lemaradtál a tegnapi kultbaitről? Innen pótolhatod:
