Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Mai kattintásvadászat-paródiánk főhőse Dankó Pista, a dualizmus korának leghíresebb cigányprímása és dalszerzője.
A hegedűvirtuóz a Szeged környéki tanyavilágban, Szatymazon, Dankó István néven látta meg a napvilágot, négy testvér közül a legidősebbként és egyedüli fiúként. Születési dátuma nem tisztázott – habár a keresztlevélben az 1858. június 14. szerepel, az akkori viszonyok között nem igazán siettek a falusiak megkeresztelni a gyerekeket, ezért a pontos időpontot illetően nem lehetünk biztosak. Régi muzsikuscsaládból származott, apja, id. Dankó István elismert Szeged környéki prímás volt. Kilencéves korában, amikor elveszítette édesapját, a félárván maradt fiú ezután nem folytathatta iskolai tanulmányait (mindössze három elemit végzett), helyette munkát kellett vállalnia, vályogvetőként dolgozott. Pista zenei tehetsége már gyerekként megmutatkozott, apja halála után annak barátja, a korszak legnagyobb hegedűvirtuóza, Erdélyi Náci tanította az ifjút.
Kultbait – ez a cikk meg mi a szösz?
Csak görgettél az információáradatban, és egyszerre megakadt a szemed ezen a címen? Elkapott a csúsztatás, a féligazság, beszippantott a botrány reménye? Nem vagy egyedül. Ennyi inger között már sokszor csak arra kapjuk fel a fejünket, ami igazán üt, ami kilóg a többi közül. Nem véletlenül van tele a net kattintásvadász címekkel, amik mögött általában semmi értékeset nem találsz, míg a tényleg alapos, minőségi tartalmak gyakran elvesznek a hírversenyben.
Nekünk fontos, hogy kapj is valamit az idődért, ahogy az is, hogy észrevedd, ha át akarnak vágni, hogy tudatosítsd, hogyan is érdemes felelősen fogyasztani az online írásokat. Így született meg új sorozatunk: napi kultúraadag, címében korunk ingerszintjéhez igazítva. Ez a kultbait.
Tizenöt évesen falubeli zenésztársaival megalapította zenekarát, melyet prímásként ő maga vezetett. A tanyasi világban akkoriban népszerűek voltak az olcsó – aprópénzért, olykor ételért és borért cserébe – fellépő cigányzenekarok, ezért Pista és társai is sikeresen járták a környékbeli falvakat és húzták az összegyűlt társaságok nótáját. Az ifjú prímás tizenhét éves volt, amikor beleszeretett egyik kenyéradója, Joó Ferenc arcképfestő tizenhárom éves lányába, Ilonkába, az apa azonban nem nézte jó szemmel a románcot. Kétszer is sikertelenül próbálta megkérni a lány kezét, és amikor az apa elzavarta őt a birtokról, Ilonka a kapuban egy rózsát nyújtott át szerelmének. A rózsamotívum később rendkívül gyakori lett Dankó dalköltészetében, több mint ötven szerzeményében megtalálható. Harmadszorra végül Pista megszöktette a lányt, és a kisteleki templomban oltárhoz vezette.
Később Szegeden, a Hungária kávéházban húzta a talpalávalót zenekarával. A prímás 1883 nyarán itt ismerkedett meg Pósa Lajos költő-újságíróval, akivel elválaszthatatlan barátok és szerzőtársak lettek. „A költő karjára vette a cigányt, és halálos holtáig nem hagyta el többé” – írta róluk Móra Ferenc. Első közös szerzeményük, a Nem jó mindig, minden este a fonóba járni népszerű slágerré vált, melyet több mint félezer hasonló műdal követett, például a Még azt mondják, nincs Szegeden boszorkány, az Az a szép, akinek a szeme kék, az Egy csillag se ragyog fenn az égen vagy a Vásárhelyi sétatéren Béla cigány muzsikál. Mivel Dankó nem tudott kottát írni és olvasni, a dalok lejegyzésében is barátai, köztük Gárdonyi Géza – aki „cigány Petőfiként” emlegette őt és hatvan dalt szerzett vele közösen – segítették. Nagy Vince, a szegedi színház igazgatója Pósát titkárának szerződtette. A költő és alkotótársa több népszínmű zenéjét szerezte. Először az 1887-es Zsellérlegény című darab muzsikáját írták, ezt követte többek között a Szegény Laci, illetve a korszak egyik legnagyobb sztárja, Blaha Lujza címszereplésével színpadra állított Rebeka. Dankó egyszer próbálkozott csak önálló színmű megírásával, a Cigányszerelem című darab azonban nem aratott sikert.
Az 1890-es évekre Dankó Pista az egyik legnépszerűbb magyar zenész lett, társulatával beutazta az országot. Népszerűsége miatt kiszorultak a zenei életből a német műdalegyüttesek, helyüket átvették a magyar népzenei eredetű dalok, melyek a kiegyezés idejében segítettek életben tartani a magyar dalnyelvet. Oroszországba is eljutott, Moszkvába és Szentpéterváron is sikeres koncertet adott. Az anekdota szerint a pétervári koncert sikere után Miklós herceg Dankó Pista ujjára húzta legszebb briliánsgyűrűjét. A példát követve a cári udvar más előkelőségei is így tettek, végül a prímás mind a tíz ujját ékszerek borították. Dankó erre így kiáltott fel: „Drága Jó Istenem! Miért adtál nekünk csak tíz ujjat...?” A híres dalszerző-prímás már életében legendává vált, Ady Endre és Juhász Gyula versben örökítette meg alakját, Móra Ferenc és Tömörkény István is megemlékezett róla.
A sikerek dacára Dankó szinte egész életében nélkülözésben élt. Hiába volt több száz dal társszerzője, akkoriban még nem léteztek zenei jogdíjak, ezért egyáltalán nem látott pénzt belőlük. Biztosabb egzisztenciát csak az 1890-es évek második felében tudott biztosítani maga és családja számára, amikor a millenniumi budavári ünnepségek alatt az ún. Ősbudavárában zenélt. Itt nem tiszta cigányzenét és nem is tiszta magyar muzsikát adott elő, hanem ezekből építkező, improvizatív örömzenét játszott. A bevételekből szőlőbirtokot vásárolt az Alföldön. Pósával számos dalversenyt is megnyertek, köztük a Herczeg Ferenc által szerkesztett Új Idők folyóirat pályázatát, ahol Zúg a szélvész, háborog a Balaton című szerzeményükkel háromszázöt pályamű közül hozták el a háromszáz aranykoronás fődíjat.
Élete utolsó éveiben Dankón egyre jobban elhatalmasodott a tüdőbaj. Gyógyulására Pósa szegedi asztaltársasága gyűjtést kezdeményezett, az egész országban adakoztak számára. Betegségét azonban sikertelenül próbálta legyűrni – még San Remó-i gyógykezelése, mely alatt folyamatosan küldte haza az új nótákat, sem bizonyult sikeresnek. 1903. március 29-én, negyvennégy éves korában, sógora budai lakásában érte a halál. Szegeden temették el, utolsó útjára ötszáz cigányzenész kísérte. Margó Ede által készített szobrát 1912-ben avatták fel a városban, a Tisza-part közelében, a Stefánia sétányon – a szoborállítást is Pósa kezdeményezte –, hegedűjét szintén Szegeden, a Móra Ferenc Múzeumban őrzik. Dankó dalszövegei, témái tovább éltek a nép ajkán, gyakran faliszőtteseken, boroshordókon, sőt házi áldás formájában a falakon.
A híres cigányprímás életéből 1940-ben Kalmár László rendezésében mozifilm készült, melyben Jávor Pál alakította a címszerepet. A Dankó Pista a kétszázadik magyar hangosfilm kitüntető címével büszkélkedhetett, ezért bemutatóját nagy felhajtással ünnepelte az akkori kultúrpolitika, de a közönség körében is sikert aratott, a korszak egyik legnépszerűbb hazai filmje lett. Színpadon szintén több alkalommal is feldolgozták a legendás zenész életét. A Magyar Rádió nótákat és operettet sugárzó adóját 2012-től Dankó Rádiónak hívják. A MÁV pedig a Nyugati pályaudvar és Szeged között közlekedő járatának adta a Dankó Pista Intercity nevet. Szegeden és a Józsefvárosban is utca viseli a nevét, és bort is árulnak Dankó Pista névvel.
A tegnapi kultúraadag megvolt? Ha esetleg nem, innen pótolhatod:
