Mai kattintásvadászat-paródiánk főhőse Márkus László.
1927. június 10-én született Budapesten. Hatéves korától színész szeretett volna lenni, az iskolát inkább csak félvállról vette, egyszer azzal viccelődött, hogy nagy büszkeségére egyszer sem sikerült jeles osztályzatot kapnia. Szülei válása után édesanyja, a pozsonyi zsidó kereskedőcsaládból származó Fleischmann Margit nevelte. A német megszállás alatt a nyilasok tizenkétszer vezényelték a Dunához anyát és fiát, azonban csodával határos módon mindannyiszor megmenekültek. Az üldöztetés rémálma egész életében elkísérte. Ekkor döntötte el azt is, hogy megvalósítja álmát és elindul a színészi pályán. A háború után Szegedre költözött, ahol Lehotay Árpád színész-rendező tanítványa lett. 1947-ben felvették a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, ahol Lehotay volt az osztályfőnöke. A Rákosi-rendszer politikája majdnem kettétörte karrierjét: apja fakereskedő-malomtulajdonos volt, ezért kuláknak minősült, Márkust pedig – habár évek óta nem volt kapcsolata vele – kitelepítették a Békés megyei Okányba. A befolyásos színész-rendező, Major Tamás azonban közbelépett, és kapcsolatai segítségével visszahozatta.
Kultbait – ez a cikk meg mi a szösz?
Csak görgettél az információáradatban, és egyszerre megakadt a szemed ezen a címen? Elkapott a csúsztatás, a féligazság, beszippantott a botrány reménye? Nem vagy egyedül. Ennyi inger között már sokszor csak arra kapjuk fel a fejünket, ami igazán üt, ami kilóg a többi közül. Nem véletlenül van tele a net kattintásvadász címekkel, amik mögött általában semmi értékeset nem találsz, míg a tényleg alapos, minőségi tartalmak gyakran elvesznek a hírversenyben.
Nekünk fontos, hogy kapj is valamit az idődért, ahogy az is, hogy észrevedd, ha át akarnak vágni, hogy tudatosítsd, hogyan is érdemes felelősen fogyasztani az online írásokat. Így született meg új sorozatunk: napi kultúraadag, címében korunk ingerszintjéhez igazítva. Ez a kultbait.
Diploma után Márkus először a debreceni Csokonai Színház tagja volt, 1957-től pedig a budapesti Madách Színházhoz szerződött, és élete végéig itt játszott. A közönség főként komikus szerepeiben rajongott érte, többek között Molière és Molnár Ferenc darabjaiban tündökölt a színpadon. Ő volt a Tartuffe, a Mizantróp, A fösvény címszereplője, de G. B. Shaw Pygmalionjának Pickering ezredeseként, és Marchel Achard krimi-vígjátéka, a Bolond lány vizsgálóbírójaként is emlékezeteset alakított. A vígjátékok mellett drámai szerepekben is láthatta a nagyérdemű, játszott Shakespeare- és Csehov-darabokban is. 1952-ben forgatta első filmjét (Ütközet békében), ettől kezdve folyamatosan feltűnt a mozivásznon. Ő alakította a főszerepet a Rejtő Jenő regényéből adaptált Meztelen diplomatában (1963), német tisztként emlékezetes mellékszerepet játszott Keleti Márton kult-vígjátékában, A tizedes meg a többiekben (1965). Feltűnt olyan híres filmekben, mint a Két félidő a pokolban (1961), az Egy magyar nábob (1966), a Régi idők focija (1973) és a Fekete gyémántok (1977).
Talán legemlékezetesebb drámai szerepét Fábri Zoltán filmjében, a Sánta Ferenc regényéből készült 1976-os Az ötödik pecsétben nyújtotta, amelyben a nyilasok által megkínzott pesti asztaltársaság egyik tagját, egy könyvárust alakított. A kuriózumnak számító és évekre betiltott Defekt (1977), mely a szocialista éra egyetlen horror-thriller filmjének tekinthető, különösen kedves projektje volt, ugyanis kedvelte a műfajt, idehaza viszont szinte egyáltalán nem születtek hasonló filmek. Szintén sokat foglalkoztatták a szinkronban. Ő volt a hangja Béninek a Flintstone családban, Kukorinak a Kukori és Kotkodában, Kököjszinek a Hahó, Öcsi!-ben. Peter Sellers állandó magyar hangjaként is ismert volt. Gyakori szereplője volt a tévés kabaréknak, Haumann Péterrel és Körmendi Jánossal az egész országot megnevettették a legendás Három nővér-paródiában. Énekesként is több lemeze jelent meg.
A színpadon kívül is igyekezett megőrizni „örök gyerek” imázsát, szándékosan tobzódott a „sztárallűrökben”, parfümöket és öltönyöket gyűjtött. Pletykálták róla, hogy a saját neméhez vonzódik, valójában egy későn észrevett gyerekkori fejlődési rendellenesség következtében aszexuális volt. Inkább nőkkel barátkozott, nehezen viselte ugyanis, hogy a férfiak egy idő után mindig a nőügyeikről kezdenek beszélni. A magánéletéből hiányzó boldogságot a színpadon pótolta. Óriási munkabírása volt, minden szerephez – legyen az vidéki kabaréturné vagy egy Shakespeare-darab – ugyanolyan profizmussal és odaadással állt hozzá. 1975-ben leukémia támadta meg a szervezetét. 1982-ben megműtötték, ekkor úgy tűnt, felgyógyult, de később visszatért a halálos kór. 1985. december 30-án a szilveszteri tévéműsor munkálatai közben, az öltözőjében érte a halál. Háromszor kapott Jászai Mari-díjat (1956, 1963, 1972), 1982-ben pedig Kossuth-díjjal is elismerték munkásságát.
Nem volt elég a kultúrából? Olvasd el tegnapi kultbaitünket is:
